Darth Sky

Érzelemdús finálét kaptunk, ami minden tekintetben megkoronázta a sorozatot. Tetszett, hogy a készítők ígéretéhez hűen, az események egyenesen a Rogue One-ba torkolltak - így téve kerekké az Ep4 előzményfilmjének az előzménysorozatát. Elegánsan, és szerintem kielégítően sikerült pontot sikerült minden karakter sorozatbeli történetére. Bár korábban is kedveltem, nálam erre az utóbbi két történetszálra teljesedett ki igazán a széria. Az előzmények fényében, Kleya kimenekítése kapcsán továbbra is tartottam tőle, hogy történik vele valami szerencsétlen fordulat. Főleg, amikor a kábítódetonátor úgy falhoz vágra, hogy majdnem a nyakát törte. Ám szerencsére megúszta egy látszólag gyenge agyrázkódással. Bár a gyász és az apátia elegye láthatóan továbbra is dominált benne, immár némi túlélési ösztönt is sikerült összeszednie annyira, hogy nekivágjon a yavini bázisnak. Minden esetre, Cassianéknek baromi nagy mázlijuk volt, hogy a BBI kommandósainak élve kellettek - ellenkező esetben, ha egy hődetonátort passzolnak nekik oda, egészen más mederben folytak volna tovább az események. K-2SO kegyetlen jó munkát végzett, szó szerint - amikor élő pajzsként használta a már jobb létre szenderült Heertet, az kellően morbid volt. Azért a Lázadók összetehetik a két kezüket, hogy a Birodalom sajnálta a pénzt és a nyersanyagot a K-szériás droidok tömeggyártására, mert ijesztően hatékonyak - azért pedig még inkább, hogy sikerült zsákmányolniuk egyet. Ironikus, hogy a kiérkező birodalmi rendfenntartó egységek a helyszínről menekülő U-szárnyú mellett húztak el. A Yavin 4-en, a szélsőséges Saw-val történő hologrambeszélgetés ismét rávilágított arra, hogy mennyire rögeszmés a fickó, amely az évek során csak súlyosbodott: már a Birodalom mellett a Lázadókban is csak ellenségeket lát, és egyedül az ő útja a helyes - minden más árulás, gyengeség vagy naivitás. Minden gesztusa, minden mondata átitatott volt ezzel a torzult világlátással, ahol az árnyalatokat már nem ismeri fel, csak a „velem vagy ellenem” bináris logikája működik. Bár mint az kiderült, paranojája ez esetben részben jogos volt - a Lázadóknak valóban van egy beépített emberük a Partizánoknál Tivik személyében. Ez viszont csak tovább erősíti Saw meggyőződését arról, hogy senkiben sem bízhat. A gond csak az, hogy ő nem is próbál különbséget tenni valódi veszély és a stratégiai kompromisszum között. Mindenhol árulást szimatol, még ott is, ahol valójában csak máshogy gondolkodó, de ugyanúgy szabadságot akaró emberek állnak. Az a típusú "forradalmár", aki annyira elhiszi, hogy a cél szentesíti az eszközt, hogy közben észre sem veszi, mikor válik maga is azzá, ami ellen küzd. Kíméletlensége, zártsága és hajthatatlansága már rég nemcsak a Birodalmat veszélyezteti, hanem a saját szövetségeseit is. Ő az anarchia lovasa egy szervezettségre vágyó mozgalmon belül. És ez teszi őt olyan félelmetesen kiszámíthatatlanná. Mon Mothmát őszintén sajnáltam, türelmét pedig irigyeltem. Az a hidegvér, ahogy próbál ésszerű, valid érvekkel hatni egy lassan bomló tudatra, nemcsak politikai érettséget, de emberi méltóságot is tükröz. Ő az egyensúly figurája egy egyre szélsőségesebb térképen, és miközben próbálja összefogni a Lázadást, újra meg újra szembesül azzal, hogy a legnagyobb veszély nem feltétlenül csak a Birodalomtól jöhet. A beszélgetés kettejük között nem csak taktikai egyeztetés volt, hanem ideológiai szembesítés is: a remény és a paranoia párbeszéde. Ez a jelenet tökéletesen megmutatta, hogy milyen törékeny a Lázadás alapja. Mert nem egységes ideológia, hanem sokféle félelem, düh és remény keveréke hajtja előre. És abban, hogy ez az egész egyáltalán működni tud, Mothma és a hozzá hasonló, stratégiai türelemmel rendelkező vezetők jelentik az utolsó védvonalat. A Halálcsillagról szóló információ tálalása a várt fogadtatásban részesült. Ez sajnos nem jelentette azt, hogy mindenki azonnal felsorakozott volna egy zászló alá. A közös ügy és az eddigi együttműködés ellenére, a Lázadók továbbra is számos ponton megosztottak. Persze valahol hiteltelen is lenne az, ha hirtelen mindenki tökéletes összhangban cselekedne: egy ilyen mozaikszerű szervezetnél, ahol eltérő világnézetek, módszerek és személyes traumák formálják az egyes frakciókat, elkerülhetetlen a belső súrlódás. Ettől függetlenül, a két szenátor pesszimizmusba hajló szkepticizmusa kellően dühítő és sértő méreteket öltött, ahogy arra Cassian is jogosan utalt. A pozitívabb hozzáállású, befogadóbb vonalat ismét Mothma képviselte, aki ráadásul személyesen is ismerte Luthent - az évek során szorosan együttműködtek, osztozva a titkok és áldozatok súlyában. Ez a fajta személyes bizalom, tapasztalaton alapuló meggyőződés szerintem sokkal többet nyom a latba, mint két olyan szenátor ellenkezése, akik nem ismerték a férfit. Raddus feltűnése kellemes meglepetés volt. Egy apró, de szimbolikus gesztus - a Rogue One-ból ismert admirálist látni ebben a kontextusban. Ugyanígy tetszett Pao feltűnése is. Ezek az apróságok még jobban összekötik a szálakat, és előrevetítik azt a lendületet, ami végül elindítja majd a Scarifon zajló döntő akciót. Tetszettek a Yavin 4 "búcsújelenetei" - nem harsány, nagy ívű elválások voltak ezek, hanem visszafogott, sokatmondó pillanatok, melyek súlyát a néző tudása adja, és ez minden mondatnak ad egy halk, de baljós visszhangot. Tudjuk, hogy sok karakter most találkozott és beszélt egymással utoljára. Az külön szívszorító volt, amikor Bail azt ecsetelte, hogy nem adja könnyen magát a Birodalomnak - mégis, pár nap múlva a Birodalom egyetlen gombnyomással fogja eltörölni őt a Galaxis térképéről, az Alderaan milliárdjaival együtt. Dedra sorsa várható módon megpecsételődött azzal, hogy kiszivárogtatta a Halálcsillagról szóló adatokat. Gátlástalan törtetése, és erkölcsi dilemmáinak szisztematikus szőnyeg alá söprésének ez lett az eredménye: a hatalomhoz való vak ragaszkodása most végül utolérte őt. Egy csepp empátiát nem tudtam kicsikarni magamból iránta, mert ő sem mutatott soha semmit azok felé, akik pusztán békében akartak élni, függetlenül, szabadon, félelem nélkül, nem ártva senkinek. Főleg akkor nem, amikor tudatosan kiadta a parancsot a ghormani tömegmészárlásra. Az én olvasatomban azt kapta, amit megérdemelt. Egyébként Dedra sorsa szépen reflektál arra, hogy végső soron mennyire kifizetődő „rossz embernek” lenni. A hatalom, amit elért, csupán időleges volt, és az az ösvény, amelyen elindult (az erőszak, a megfélemlítés, a kontroll sötét útja) csak sötétségbe vezethetett. Nem volt feloldozás, nem volt megváltás, csak a rendszer cinikus logikája, amely még a kivégzést is megtagadja, hogy utolsó cseppig kisajtolja az emberből a hasznot. Dedrát nem lelőtték, nem nyilvánosan ítélték el, csak eldugták. Egy büntetőtelepre, ahol a fizikai és mentális összeomlás nem opció, hanem a végső cél. Ahol az ember értéke nem a létezésében rejlik, hanem az utolsó kihasználható gondolatban, az utolsó gép mellett eltöltött műszakban. Ez a Birodalom: nem öl meg, ha nem muszáj, csak lassan felőröl. És bár nem láttuk, fogolyként mi lett a sorsa, nem zárom ki, hogy a padlón végezte - szó szerint és átvitt értelemben is. Mert eljött a pont, ahol már nem maradt sem hite, sem célja, sem rendszere, amit szolgálhatott volna. És ez, végső soron, talán még kegyetlenebb, mint a halál. Dedrához hasonlóan Partagaz birodalmi pályafutása is dicstelen véget ért. Ismét bebizonyosdott, hogy a Birodalmon belül nincs valódi lojalitás, csak haszonelvűség. Ha valaki már nem tudja fenntartani a pozícióját, akkor a rendszer gyorsan kiveti magából. Esetében külön dicséret illeti a színészi teljesítményt: szerintem Anton Lesser lenyűgözően árnyaltan hozta Partagaz karakterét. Azt a férfit, aki éveken át képes volt tökéletesen fenntartani a nyugalom, az intellektuális fölény és a kimért racionalitás álcáját. Mégis most, ebben a mindent eldöntő pillanatban végre megvillant valami a maszk mögött. Mély, belső aggodalom, amely nem ordít, csak fojtogat. Már tudja, hogy a "játszma" elveszett. A „mindent vagy semmit” tétre menő küldetés megbukott, Kleya kicsúszott a markából, és ezzel nemcsak egy célpontnak mondhatott végső búcsút, hanem az egész, precízen felépített politikai tőkéjének is, amit Partagaz az évek alatt felhalmozott. Ezen a szinten már nincs ejnye-bejnye, a kudarcáért valószínűleg az életével fizetett volna - vagy elrettentő célzattal kivégzik, vagy pár hónapra (amíg bírja) elsüllyesztik egy Narkina-szerű rabszolgatelepre, akárcsak Dedrát. De Partagaz nyilván tudta, hogy mi következik, és mik az opciói. Hallani lehetett a férfi pulzusának gyorsaságát a légzésén keresztül, ahogy meghozta élete utolsó döntését, elkerülve ezzel a felelősségre vonást és a további szenvedést. Milyen groteszk, hogy az öngyilkosság előtti pillanatokban az öreg, az idealista Nemik kiáltványát hallgatta. Azt a dokumentumot, amit a Birodalom próbált eltaposni, betiltani, elhallgattatni, most már olyan szinten elterjedt, hogy eljutott a legbelsőbb irodákba is. A Lázadás nemcsak hogy él, de beszél, hat, terjed. És Partagaz ezt az utolsó, szinte költői igazságszolgáltatást még megtapasztalhatta. Halála előtt talán végre megértette, hogy ez a mozgalom már nem puszta zavaró zaj… hanem valódi fenyegetés. És hogy az, amit eddig kontroll alatt próbált tartani, most már a repedéseken keresztül utat tör magának. Örültem, hogy Bixről kiderült: valóban terhes volt. A gyermek a Cassian által hordozott remény szimbóluma, amely így tovább él a következő generációban. Az furcsa volt, hogy Bix éppen a Mina-Raun telepedett le - azon a bolygón, ahol korábban csaknem igen kellemetlen élmények érték: a totális kiszolgáltatottság élménye, a birodalmi hatalommal való visszaélés, és Brasso elvesztése. Mindez rányomta a bélyegét arra a helyre, így nem teljesen világos, hogy miért pont oda tért vissza? Talán egyfajta érzelmi lezárásként, talán mert már nem volt máshová mennie, vagy mert ott akarta újraépíteni önmagát egy ismerős háttérből kiindulva. De stratégiai szempontból sem tűnik túl bölcs döntésnek, hiszen a Birodalom egyszer már felfigyelt rá ott, a hely ismerős a megfigyelőrendszer számára. A rejtőzködés szempontjából ez inkább veszélyes, mint praktikus. Plusz, Cassian is tud róla. Bár Cassian reakciója meglepően visszafogott volt. Kiderült, hogy valójában elfogadta Bix távozását, megbékélt azzal, hogy nem keresi. Részben azért, mert tudja, hogy ezzel csak még nagyobb veszélybe sodorná őt, részben pedig azért, mert a saját küldetése már nem engedi meg az ilyen szintű érzelmi kötődések újraélesztését. Ő most a Lázadás élharcosa, aki feláldozta a személyes boldogság lehetőségét az ügy oltárán. Ez persze érthető, de ettől még fájdalmas. És egy kicsit fura is volt a lelkességének hiánya, amikor Vellel a Bix-szel való esetleges újraegyesülésről beszéltek. A rész végi montázs szomorúsággal vegyes szépséggel vetítte előre a közeljövő eseményeit. Amikor az Erő-látó nő utoljára ránézett Cassre, érezni lehetett, hogy pontosan tisztában van a sorsával, és elkövetkező tetteinek jelentőségével. Csak egy tekintet, amelyben benne volt minden: a tudás, hogy Cassian sorsa megpecsételődött, és hogy a következő lépései elindítják a láncreakciót, amely végül eljuttatja a reményt a Galaxis legsötétebb pontjaira is. A sorozatzáró után úgy érzem, hogy adja magát egy Rogue One, majd egy Ep4 újranézés.😏

A Wookieepedia szerint Luthen YE 18-ban dezertált a seregből, szóval nem sokáig bírta elviselni a Birodalmat. Elizabeth Dualu koráról nem találtam infót, de én olyan 27-30 évesnek saccolom, így Kleya karakterét is ebbe a sávba lőném be. Gyerekként kb. 9-12 lehet. A lényeg, hogy igen fiatalon kezdte a Birodalom-ellenes pályafutását. Már ekkor szembesült azzal, mire képes az új rezsim, és akit ez a találkozás nemcsak fizikailag mentett meg, hanem sorsszerűen el is indított azon az úton, amely végül a Lázadás egyik legkeményebb és legelkötelezettebb alakjává formált. Hangsúlyos, hogy Kleya nem politikai vonalon, vagy felszólításra lett Lázadó. Gyerekként élt át valami olyan mélységű traumát (a megszálló razzia, a gépiesen kivégzett civilek látványa, talán a saját szülei halála), ami nemcsak elvette tőle a gyerekkort, de egy életre szövetségessé tette Luthennel az elnyomás elleni harcban. Nem csak a katonák vívják a Lázadást, hanem azok is, akik már túl korán lettek felnőttek. Kleya pontosan ilyen. Az jó kérdés, hogy Luthen és Kleya első találkozása is a Naboo-n volt-e. Nekem nem egyértelmű, hogy így lenne. Mert a csapatszállító belterén kívül sok mást nem látni, így a bolygót se. A következő flashbackben viszont már érezhetően eltelt némi idő - Luthen már dezertált, Kleya is összeszedettebb és úgy viselkedik, mint aki egy ideje már ismeri a férfit. Viszont az tényleg kemény kontraszt, ahogy az egykor idilli demokrácia világára könyörtelenül betör a gátlástalan elnyomás: a birodalmiak gépies mechanizmussal agyonlövik az engedetlen civileket, köztük egy viszonylag fiatal srácot is. Ha Amidala látná, mi történik a szülővilágán...

Tetszik, ahogy szép fokozatosan közeledünk a Roge One kezdetéhez. Érezhetően nincs már sok addig, így a tét és a karaktereken lévő nyomás is egyre intenzívebb. Dedra kellemetlen pozícióba került azzal, hogy mindent megtudott az Uralkodó "energiaprojektje" mögött rejlő, szupertitkos Halálcsillagról. Ezzel egyben belépett egy olyan játszmába is, ahol a tudás önmagában veszélyes. Főleg, ha engedély nélkül, a legkényesebb helyeken kutatva szerzed meg. Miközben az eltelt év során Dedra veszélyes vizekre evezett, egyúttal az is világossá vált, hogyan szimatolt rá Luthenre, ami az előző részben kérdőjel maradt. A narratíva ezzel nemcsak a politikai és katonai intrikákat mélyíti, hanem a karakterek személyes játszmáit is árnyalja. Syrillel ellentétben Dedra nem naiv idealista, hanem egy hideg logikával operáló rendszeralkatrész, aki most szembesült azzal, hogy a rendszer felfalhatja a saját embereit is. Krennic megjelenése csak fokozza a nyomást. A nem a nyugalmáról híres igazgató frusztrációja tapintható, és a maga szemszögéből érthető volt. A férfi feszültsége nem csupán stíluselem: teljes joggal retteg. A Csillagpor-projekt vezetőjeként ő az elsődleges élő pajzs Palpatine és Vader dührohama előtt. És mivel a Halálcsillag létezése egyelőre csak suttogás szintjén kering a Galaxisban, minden szivárgás veszélyforrás. A Dedra pozícióját megöröklő Heert is a saját bőrén tapasztalja meg azt, hogy minél komolyabb ligában játszik valaki, annál komolyabb a tét is. Krennic köntörfalazás nélkül közölte vele, hogy gyors eredmények nélkül búcsút mondhat az életének. Persze mindig is ez volt a Birodalom logikája: eredmény vagy temetés. Viszont a sorozat rámutat arra, hogy a rendszer paranoiája végül saját magát is lassan megfojtja. Partagaz rátapintott a lényegre azzal, hogy az csoda, hogy az eddigi titkotartást sikert övezte - főleg egy ilyen hatalmas projektnél. A titkok tömege egyre nehezebb, és csak idő kérdése, mikor omlik össze a fedősztori. Kíváncsi vagyok, hogy Dedra és Partagaz megússzák-e egyáltalán élve, bár gyanítom, hogy nem. Hiába az éles elme, a hűség vagy a kompetencia. Krennic már most reszket, és ha úgy érzi, veszélyben van a pozíciója, sanszos, hogy inkább megszabadul a „gyenge láncszemektől”, függetlenül azok valódi értékétől. Mert a Birodalomban már csak így megy. Visszatérve Dedrához: ha visszavezetjük az ok-okozati láncolatot, gyakorlatilag a Tengely megtalálása iránti megszállottsága juttatta a Lázadás birtokába a Halálcsillagról szóló információkat. Bár Dedra ezt nem tudatosan tette, akaratlanul is egy olyan láncreakciót indított el, amelynek eredményeként a Lázadás morálja megerősödött, és elindult az első valódi, komolyabb csapás a Birodalom ellen. Ebben az értelemben Dedra ugyanolyan kulcsszereplővé vált a Halálcsillag megsemmisítésében, mint többek között Luthen, Cassian, Bix, vagy éppen Galen Erso. Tetszik, ahogy a Halálcsillag elpusztításához vezető kirakós minden része fontos, ezek pedig szép lassan mind a helyükre pattannak. Nem feltétlenül nagy pillanatokkal, hanem csendes, de súlyos döntéseken, véletleneken, megszállottságon és morális határátlépéseken keresztül. Kleya szála izgalmas volt, főként azért, mert a nőnek nincs életbiztosítása a folytatásra. A karakter mindig is rejtőzködő, hűvösen professzionális figura volt, de most először láttuk igazán kiszolgáltatott helyzetben. Emberibbé vált (amin az előző részbeli flashback is sokat segített), és ezzel együtt sebezhetőbbé is. Érezhetően tovább él benne Luthen öröksége. Elsősorban nem emlékezés vagy gyász formájában, hanem az elvek szintjén. Kleya döntéseiben Luthen világlátása, gondolkodásmódja és morális keménysége tükröződik vissza: a saját túlélése, biztonsága, vagy személyes boldogsága sem számít. Egyetlen dolog van, ami fontos: hogy az információ eljusson a Lázadáshoz. Bármi áron. Ami viszont nyilván nem lehetséges a hivatalos, vagy a szokványos csatornákon: a Birodalom figyel, szűr, üldöz. Jól volt felépítve a feszültség, hogy a Birodalom vagy Cassianék találnak-e előbb a nőre, annak ellenére, hogy a folytatás ismeretében világos volt: az infó végül eljut a Lázadókhoz. Viszont az, hogy Kleya már a menedékházban átadta az infókat Cassnek és Melshinek, nem sok jót vetít előre a nő sorsát illetően... Főleg a Rogue One és az Andor eddigi tendenciáját figyelembe véve: a szereplők jóval gyakrabban hullanak, mintsem happy endet kapjanak. Ráadásul, Kleya a jelek szerint nem akar a yavini csapat része lenni. Nem keres közösséget, nem vár további feladatokat. Olyan érzésem volt, hogy az infó átadásával megtisztelte Luthen áldozatát, és a saját munkáját ezzel befejezettnek tekinti, elvesztve motivációját az életben maradáshoz. Tapintható volt rajta az a fajta belső üresség, amely gyakran előzi meg az öntudatlan mártírságot. Nem dicsőségre vagy elismerésre vágyik, egyszerűen csak le akarja zárni azt, amit elkezdtek. Remélhetően Cassiannek sikerül meggyőznie a folytatás mellett. A Yavin 4-en játszódó jelenetek is jól sikerültek. Nem csak látványban, hanem atmoszférában is pontosan hozták azt az ismerős, mégis feszülten bizonytalan légkört, amit a Rogue One is jól megragadott. Kezdetben egy bajtársias iszogatással egybekötött játékot láthattunk Cassian, Melshi és K-2SO hármasával. Ez a pillanat ritka és értékes felvillanása annak, hogy ezek az emberek, gépek, túlélők is képesek még önfeledt pillanatokat megélni, ha csak pár percre is. De nem sokáig lebeghetnek az alkoholmámoros nyugalom illúziójában: Wilmon váratlan érkezése gyorsan kihúzza a talajt a könnyed hangulat alól. Cassian reakciója külön figyelmet érdemel. Bár a történtek okot adhatnának egyfajta belső bezárkózásra, Cassian mégis azonnal segíteni akar Wilmonnak, mit sem sejtve arról, hogy az út valójában nem Luthenhez, hanem Kleyához vezet, és olyan információkhoz juthat, amelyek sorsfordítóak lehetnek mind a Lázadás, mind a Birodalom számára. Ez az ösztönös segíteni akarás az, ami Cassiant kiemeli a többi harcos közül: nem a szabályokat követi, hanem az embereket figyeli, és ha úgy érzi, valaki bajban van, akkor nem mérlegel politikát - az újabb parancsmegtagadás nem visszatartó erő. Wilmon kapcsán kíváncsi vagyok, hogy jelenleg milyen kapcsolatban áll Saw-val. Mert két évvel ezelőtt határozottan úgy tűnt, hogy a Gerrerra-féle radikalizmus felé húz. Az elvakultság, a cél érdekében mindent alárendelő mentalitás ott vibrált a tekintetében, miután beszívta a rhydonium gázt, mintha csak "esküt tett" volna Saw-nak. Most viszont, a Yavin 4-en él, a mérsékeltebb, Mothma vezette lázadó frakció központjában. Vajon ez csak látszat? Lehet, hogy továbbra is Saw egyik beépített embere, aki a háttérből figyel és jelent? Vagy talán maga is megingott Saw módszereiben, és új utat keres a Lázadáson belül? Draven frusztrációja érthető volt: vezetőként egy olyan harcost kell kezelnie, aki rendszeresen áthágja a parancsokat, a saját feje után megy, és kényelmetlenül közel jár a morális határvonalhoz. De ugyanakkor Draven számára is kétségtelennek kell lennie annak, hogy Cassian eredményekt hoz. Rendszeresen. Nem lehet kérdés, hogy Cassian hűséges-e, mert egyértelműen lojális a társaihoz, és immár a Lázadás eszméjéhez is. Ez az ösztön vezette akkor is, amikor visszament Luthenért. Nem feltétlenül azért, mert érzelmileg kötődött volna hozzá, hanem mert felismerte, hogy a férfi tudása olyan veszélyt jelenthet, ami rossz kezekbe kerülve akár a Yavin 4-et is veszélybe sodorhatja. A Coruscantra való bejutás viszonylag simán ment. Ami a Birodalom saját arroganciájának, önelégültségének lenyomata. Egy U-szárnyú lazán leszáll a Birodalmi Központban, az Uralkodó "fészkében", anélkül, hogy bárki is különösebben aggódna emiatt. Sem komolyabb ellenőrzőpont, sem blokád vagy egyéb óvintézkedés. Persze ez a fajta önhittség már korábban is megmutatkozott. Az a típusú birodalmi gőg, amely azt sugallja, hogy „minket úgysem mernek megtámadni, hiszen mindenki retteg tőlünk". És ez a gőg pontosan az, ami most visszafelé kezd elsülni. A Birodalom bukásának egyik gyökere maga az a vakság, amit a saját hatalmuk biztos tudatából táplálnak. Nem ismerik fel a veszélyt, ha az nem frontálisan érkezik. Ezért is működik ennyire erősen az a párhuzam, amit a rész ki nem mondva, de jól érezhetően sugalmaz: ahogy a Jedik vakok voltak Palpatine valódi arcára, úgy a Birodalom is vak a Lázadók saját Palpatine-jára. Pedig a Lázadás már ott van a szívekben, a falak mögött, a rendszer repedéseiben. Luthen is feltűnés nélkül mozgott a Coruscanton, éveken át. Most pedig Cassian, Melshi és K-2SO teszik ugyanezt. K-2SO jelenetei könnyedebb tónust vittek a részbe. De nem oldották, inkább színezték a hangulatot. A droid továbbra is hozza a rá jellemző, enyhén szarkasztikus, már-már naivan derűs droidstílust, amiért a Rogue One óta lehet szeretni. Összességében remek rész volt ez is, kíváncsi vagyok a zárásra!

Átszerkesztettem. (játékspoiler) Ha röviden és spoilermentesen kéne összegeznem, hogy mi a gondom a sorozattal: úgy tesz, mintha új dolgokat akarna mesélni, de végül mindig visszatér ahhoz, amit a játék már tökéletesen megcsinált. Csak sajnos közben elvesznek a karakterek rétegei, a fokozatos építkezés, és az érzelmi mélység.

Ismét egy feszült, súlyos atmoszférájú epizódot kaptunk, és az újabb egyéves időugrással hivatalosan is ráfordultunk a célegyenesre. Már csak hónapok (vagy talán még annyi sem) választanak el minket az első Halálcsillag megsemmisítésétől. Ahogy az lenni szokott a végjátékban, a történeti szálak lassan összeérnek vagy lezárulnak. Ezúttal inkább utóbbi dominált: Luthen, Kleya és Lonni kerültek a fókuszba, miközben érdekes módon a címszereplő, Cassian egyáltalán nem tűnt fel. Luthen és Lonni találkozója, és utolsó párbeszéde a coruscanti "parkban" (érdekes kifejezés a betondzsungelben) rendkívül feszült, vészjósoló jelenet volt. Amikor Lonnie felfedte, hogy megtudta a Birodalom legfőbb titkát - és egyben leleplezte birodalmi álcáját - majd szép lassan Luthen nyomására elcsepegtette a Halálcsillagról szóló értesüléseit, már sejtettem, hogy a pragmatikus férfi nem fogja életben hagyni... a Coruscantról való kimenekítése, és Yavin 4-re csempészése több ízben is olyan veszélyt hordozott, amit Luthen nem akart vállalni. Elvégre a gyakorlatias szemüvegen át nézve Lonnie "csak" egy tégla volt, akinek hasznossága megszűnt, és csupán potenciális veszélyforrás maradt. De az is sokat nyomhatott a latba, hogy Luthennek a saját felszívódását is el kellett intéznie, kezdve a nyomai eltűntetésével. Lonni egy plusz teher lett volna mindezek mellé. Bár kémként hűségesen szállította az infókat, számítottam rá, hogy lelepleződése után vagy a Birodalom, vagy Luthen lesz a veszte. Szomorú, de elkerülhetetlen végnek tűnt. Dedra vonalán bizonytalan maradtam. Kíváncsi vagyok, hogy a nő végül hogy rakta össze a pontos képet, és jutott el Luthen régiségkereskedésébe, több évnyi munka után azonosítva Tengelyt. A férfi iránti megszállottsága arra emlékeztetett, ahogy Syril hajszolta sokáig Cassiant. Továbbra is durva, hogy a rendkívüli nyomás ellenére Luthen milyen gyorsan képes álarcot váltani, persze számos év tapasztalata van ebben. A starpath egység stílszerű jelképe volt annak, hogy annak idején ez volt az első komolyabb fizikai nyom, amely mentén Dedra elkezdte felgöngyölíteni a Lázadó hálózat összekötőjét, és végül eljutott Luthenhez - a kör bezárult. A férfi esetében karakterhű volt az öngyilkossági kísérlete: a saját életét sem tartja többre, vagy fontosabbnak a Lázadásért, mint azokat, akikkel ő maga végzett, vagy akik közvetett módon haltak meg miatta. És bár erkölcsileg kétesek a módszerei, az egyértelmű, hogy létezése fő célja a Birodalom megsemmisítése volt. Valahol szomorú, még ha várható is volt (amivel a férfi is tisztában lehetett), hogy ő már sosem fogja látni a Halálcsillagok megsemmisülését, a Lázadók győzelmét és az Új Köztársaság megszületését - majd az Uralkodó és hívei végső bukását, az egységesen összefogó Galaxis mellett. Bár profizmusán foltot ütött az, ahogyan végezni akart magával. Egy szúrás a nyaki ütőérre, vagy egy The Mandalorianben is látott "kivégző kapszula" gyorsabban célt ért volna. Persze úgy nem tudott volna kiteljesedni Kleya karaktere. A Kleya–Luthen visszatekintés az epizód meglepetése volt (akárcsak a Naboo). Megismerkedésük részletei érdekes és egyben fontos kontextust adtak a kapcsolatukhoz. Luthen tehát őrmester volt a Birodalom kezdeti éveiben, Kleya pedig menedék reményében rejtőzött el a hajóján, így sodorta őket egymás mellé az Erő. Luthent viszont már itt gyötörte a borzalmak ördögi köre, amelynek ő is részese volt. Szenvedett, és nem tudott kitörni belőle, így alkohollal tompította az ebből fakadó stresszt. Már ekkor is szembetűnő, hogy milyen gyorsan képes érzelmileg "átkapcsolni" és szerepet váltani az emberei előtt. Minden esetre a találkozása Kleyával, és a Birodalom igazságtalanságából sarjadó közös küldetésük bemutatása tetszett, főleg ezzel a szokatlan apa-lánya kapcsolat kialakulásával. Egy új motivációs rugó került mindkettejük életébe. Már itt látszott, hogy Luthen a túlélés érdekében képes elnyomni valódi érzéseit, és már fiatalon is beleragadt a „küldetésért élni” börtönébe. Szerepet játszott, falakat épített - ezek pedig Kleya „kiképzésének” is alapjai lettek. A kettejük közötti apa-lánya dinamika különösen jól működött, emberibb mélységet adva mindkettőjüknek. Az ellenálló polgárokon végrehajtott birodalmi sortűzzel a Birodalom már ekkor megmutatta a valódi arcát... Dedra letartóztatása bír egyfajta sötét iróniával - miután végre elérte a célját és legfőbb küldetését Tengely leleplezésével, a Birodalom a maga módján "jutalmazta meg" érte. Egy pillanat alatt csereszabatos fogaskerékké vált a rendszerben. Valahol párhuzam vonható közte és Syril között, aki szintén a Birodalom általi téveszméktől vezérelve jutott keserű sorsra. Bár Syrillel ellentétben Dedra már rég átlépte azt a morális határt, ami még bármilyen szemszögből védhető lenne. A tények teljes ismeretében asszisztált egy népirtásban az előléptetés, és a "káoszt szító" Lázadók elpusztítása érdekében, pontosan ismerve a Birodalom elnyomó, tirannikus rendszerét. A sors (vagy ez Erő) fricskája, hogy az a Heert jött a letartóztatására, aki kezdetben hű beosztottként szolgált alatta. Szimbolikus: mintha a rendszer végül önmaga ellen fordulna. Kleya kórházi akciója várható kimenetellel zárult - Luthen történetére itt pontot kellett tenni, plusz az epizód drámája is úgy volt felépítve, hogy bemutassa: Kleya annak ellenére képes megtenni a nagyobb cél érdekében a súlyos dolgot (Luthen megölése = Lázadó titkok védelme), hogy az érzelemmentesség és hideg professzionalizmus álcája ellenére egyértelműen valós kötődést és érzelmeket táplált a mentor és apafigura iránt. Újabb szomorú történet az övék, de valahol bízom benne, hogy legalább Kleya megússza élve a történetet - és teszem azt, a Lázadás egy fontos hírszerzője lesz a Yavin 4-en. A végén, amikor a kamera sokáig elidőzik Luthenen, majd lassan elsötétül a kép egyszerre szolgál búcsúként és szimbólumként: egy ember, aki élete majd' két évtizedét a Lázadás oltárán áldozta fel, végül csendben, minden dicsőség nélkül tűnik el. A világ nem ünnepli meg - de nélküle nem jött volna el a győzelem.

Ha már Mon Mothma beszéde - pár kulisszák mögötti fotó:

Időközben megnéztem az 5. részt... (játékspoiler) (sorozatspoiler) (játékspoiler)

Akkor lényegében, nálad összességében működik az évad a Part II ismeretének hiányában. Szerintem a készítők célja sem volt más, és elsősorban a nem-játékos közönséget akarták megnyerni maguknak (a gamerek valószínűleg csak a nézőközönség kisebb hányadát teszik ki). Nekem csak az a furcsa, hogy miért egy "lebutított" adaptáció keretében teszik mindezt, amikor adott a remek alapanyag, amelyet megismerve szerintem még többen szeretnék a The Last of Ust. Spoiler a játékból

Szerintem is volt némi szikra Cassian és Jyn között a filmben, ami a fizikai vonzalmon felül lehetett azért is, mert a közös ügy és az együtt átéltek összekovácsolták őket. Viszont a Roge One-t nézve sosem merült fel bennem az, hogy romantikus vonalon lenne a kapcsolatuk - úgy érzem, ez szándékosan nem teljesedett ki igazán. Csak egy lehetőség volt. Egy másik életben, más körülmények között, talán lehetett volna belőle valami. Az Andorban eddig látottak alapján, @Pildihez hasonlóan én is úgy gondolom, hogy Cassian hű maradt volna Bixhez, és megtisztelte volna az iránta érzett szerelmét azzal, hogy akkor sem fordítja komolyabbra a Jynnel való kapcsolatát, ha túlélik a scarifi küldetést, és tovább szolgálják a Lázadást. Cassian Bixszel való kapcsolatának mély gyökerei vannak, nem csak romantikus, hanem történelmi és morális szinten is. Bix volt az, aki hitet adott neki, aki ismerte a régi Casst, aki még nem volt a Lázadás arca. Szerintem egy ilyen kapcsolatot nem lehet csak úgy lezárni, még ha el is távolodtak. Tudom, a Lázadás világa nem ad lehetőséget „ideális döntésekre”, így ez is benne lehet - és bőven reális magyarázat (már ha Bix valóban terhes). Abból indultam ki, hogy a felelősségteljes felnőtt emberek csak ismerik annyira a biológiát, hogy tudják, miként lehet összehozni egy gyereket, és megakadályozni a nem kívánt terhességet, ha semmiképpen sem akarnak utódot. Ha pedig mindennél fontosabb nekik Lázadás ügye (márpedig Bixnek nagyon úgy tűnt, hogy az), ergo egyelőre nem szeretnének egy csecsemővel bajlódni a Lázadók harci bázisán, akkor nem úgy fejezik be a együttlétet, nos... ahogy azt az utódnemzéshez kell. De nyilván, előfordulhat, hogy az egyik fél elveszíti az önuralmát, és már meg is történik a dolog.

The Last of Us - 2x04 Kíváncsi vagyok, hogy azoknál, akik nem ismerik a játék világát és történetét, mennyire működik mindez. Mert míg a sorozat egyes részei önmagukban nézve élvezhetőek lehetnek, az eredeti mű ismeretében az egész adaptáció egyre inkább tűnik felületesnek, kifacsartnak és súlytalanabbnak, mint amit megérdemelne.

Bár eddig sem volt gondom a sorozattal, úgy érzem, ebben a történetszálban tetőzött be igazán, katartikus kereteken belül. Brutálisan intenzív érzelmi hullámvasút az egész. Ez pedig az az epizód, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Nálam a sorozat eddigi legjobb darabja, noha az előző epizód is versenyre kelhetne vele. Az emocionálisan baromi megrázó ghormani borzalmak és Mothma beszéde, majd kimenekítése két eltérő, mégis egyaránt zseniálisan bemutatott aspektusból juttatta csúcsra a sorozat eddigi sztoriszálait: a Birodalom aljasságának fokozódó gátlástalanságát, a Lázadók Szövetségének életre hívását, és Mon Mothma karakterének kiteljesedését. Mindezt olyan hangulat-, világ- és karakterépítés keretein belül, hogy azt tanítani kellene. A gondolataim kavarognak, és még emésztenem kell a látottakat (amin nem segít az irdatlan, heti három részes tempó), így az írásom is csapongó lesz, de pár gondolatot szerettem volna írni. Kezdjük mindjárt a remek szimbolikával a nyitányban: a sötétség rátelepedett a Szenátusra, amelynek addig nyugodt tükörképét pár pillanat alatt megsemmisíti az eső - ugyanígy: az eddig látszólag nyugodt szenátusi kedélyeket is pillanatok alatt fogja feldúlni Mothma beszéde, amellyel egyúttal az addigi álcája is a nyugodt vízfelszínhez hasonlóan szertefoszlik. Bár még sötétség uralkodik, közeleg az új hajnal. Apróság, de tetszett. Bail Organa kapcsán bíztam benne, hogy nem a korábban látott cameo kedvéért cserélték le Jimmy Smitst - ami szerencsére igazolást nyert, miután megkerülhetetlen szereplő volt Mothma kimenekítése kapcsán a jelen epizódban. Enyhén szólva sem kedvelem a színészcseréket, de Benjamin Bratt kellően gyorsan megteremtette azt az illúziót, hogy ő Organa - szerintem hiteles volt a szerepben. A gesztusaival, hangsúlyaival, és azzal a nyugodt erővel, ami a karakter lényegi vonása. Szívbemarkoló volt látni Bail és Mon Lázadásban kiteljesedő barátságát, és a coruscanti búcsújukat, függetlenül attól, hogy fognak még találkozni. Dasi Oran, a Ghorman szenátorának birodalmi abuzálása vérlázító volt, különösen az előző részben látott gyomorforgató rémtettek fényében. A többi szenátor szó nélkül tűrte a látottakat, ami egyértelmű jele a Birodalom rémuralmának egyre közeledő kiteljesedésének: már azok sem szólalnak fel, akik szívük szerint megtennék - félnek a birodalmi megtorlástól. Vagy a személyes következményektől, vagy attól, hogy hazájuk is a Ghorman bolygó sorsára jut. Ez a passzivitás iszonyúan nyomasztó, és tökéletesen illusztrálja, hogyan működik a félelem politikája: nem mindig a közvetlen erőszak a leghatásosabb fegyver, hanem az, amikor az emberek önként hallgatnak. Persze ironikus, hogy végső soron a Birodalom épp ezekkel az egyre drasztikusabb terror eszközökkel generálja a későbbi bukását. Hiszen minden egyes túlkapás újabb szikrát jelent a lázadás tüzéhez. Szépen bemutatták a birodalmi propaganda Szenátus szintű működését: az álnok ghormaniak érthetetlen, provokatív módon szembeszálltak a birodalmi hazafikkal, akik közül jó néhányan az állatias támadás áldozataivá lettek... Félelmetes, mekkora szakadék tátong a valós események, és a Galaxis átlagpolgárai számára megírt valóság között, ahogy arra Mon is utalt. És hány milliárd polgárt fertőzhet meg a manipulatív és hazug propaganda. Ahogy a Jedikről szóló hazugságokat is sokan elhitték, az elesett ghorok kapcsán is méltatlan lesz a hagyatékuk a kollektív emlékezet egy részében. Mon Mothma kimenekítése hangulatilag, érzelmileg és az izgalmakat tekintve is baromi erős szekvencia lett. Ami azért is nagy érdem, mert a végkimenetel nem lehetett kétséges. Mégis feszülten vártam, hogy Andor sikerre vigye a mentőakciót. Túlzás nélkül, a nő életével együtt a Lázadók Szövetségének általunk megismert léte, és a Galaxis sorsa forgott kockán. Cassian ezzel másodízben is történelemformáló hatást gyakorolt a Galaxisra a Halálcsillag terveinek megszerzése mellett. Amit a sorozat Mon Mothma karakterével művel, arról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Az Ep6-ban egy jellegtelen mellékszereplő volt, amelyen a későbbi művek sem sokat javítottak - függetlenül a karakter történetbeli fontosságától. Az Andor viszont ténylegesen életre keltette őt. Amihez elengedhetetlen volt Genevieve O'Reilly kiváló játéka. Szerintem hibátlan a szerepben. Bár jó néhány erős színészi teljesítmény jelen van a sorozatban, nálam egyértelműen ő viszi a pálmát. Tökéletesen visszaadja ennek a szenátornőnek - a Lázadók Szövetsége majd az Új Köztársaság későbbi vezetőjének - valamennyi érzelmi állapotát az eddig bemutatott, nem éppen szűkös skálán. A belső tusáját, a félelmeit, a megfelelni akarását, a gyötrődését, és mindazt a küzdelmet, amit a Birodalommal való (eddig) rejtett szembenállása okozott. A szenátusi beszéde nem pusztán zseniális, de önmagában véve is felszabadító volt - Mothma évek óta készülhetett erre. Bár hatalmas célkeresztet rajzolt a homlokára a Birodalom számára, mégis: megkönnyebbülése látványos és átérezhető volt. A majd két évtizednyi színlelés után végre önmaga lehet. Már az is kisebb csodával ér fel, hogy ennyi ideig tartotta magát (a családi és politikai drámák ellenére), nem őrölte fel a lelkét a Birodalommal való szembenállás. Remekül ábrázolták a vívódását, amikor döntenie kellett, hogy a Lázadás ügyéért sok esetben ijesztően pragmatikus Luthen, vagy a megbízható és elvhű barát, Bail "osztagát" választja-e. A "Jelenleg tőled félek a leginkább" kijelentés beszédes volt. Érthető okokból nem volt egyszerű Mon dolga, és nem sokon múlt, az események kedvező alakulása. Kíváncsi vagyok, Bail csapatába hogy sikerült beszivárognia az ellenségnek. Alapból tudniuk kellett, hogy a szenátornő bizalmasa segíthet neki elhagyni a városbolygót. Valószínűleg Lonni direkt vállalta el a feladatot a beépüléssel, hogy aztán informálhassa róla Luthent, ha helyzet van. Bix kikerülését a képből elegánsan oldották meg. Amikor Cassian ott akarta hagyni szerelméért a Lázadás ügyét, már sejtettem, hogy paradox módon éppen ez lesz a kiváltó oka annak, hogy nem lesznek együtt. Mert Bix bár ugyanúgy szereti Cassiant, mint a férfi őt, mégis képes félretenni önös boldogságát a nagyobb jó - jelen esetben a Lázadás - érdekében. Cassian hiába fejlődött sokat pár évvel korábbi önmagához képest, ami az ügy melletti elhivatottságát illeti - ahogy az az utóbbi részekben is egyértelmű volt, számára még mindig Bix az első, aminek minden más célt alárendel. Ezt a nő is belátta, és képes volt meghozni a kemény döntést, mindkettejük helyett. Az is felmerült bennem, hogy ha már Bix meghozta a nehéz döntést, esetleg öngyilkos lesz. Annak érdekében, hogy Cassian biztosan ne keresse (ugye a húgát is elszántan kereste, hosszú évek távlatából is), és a Lázadás legyen fókusza egyetlen tárgya. Noha az is lehet, hogy a gyász pont, hogy letaszította volna Andort az ösvényről. Minden esetre, az öngyilkosságra is fel voltam készülve - a kínzás, a nemi erőszak kísérlet és a traumákat feldolgozandó drogozás mellett beillet volna Bix drámájának sötét tónusába. Ha a nő esetleg a Cassiannel közös gyermekét várja, akkor még érthetőbb, miért nem végzett magával, és döntött a távozás mellett. Bár Bix józan ítélőképessége, és a Lázadás iránti elkötelezettsége nem tudom, mennyire engedi meg neki a gyereket. Ha az a célja, hogy Andor igazán elkötelezett lázadó legyen, miért menne bele a gyerekvállalásba? A lelépése miatt (a történeti okokat félretéve) még inkább érthető az, hogy Cassian és Jyn között miért nem alakul ki semmi később: a férfi hitt abban, hogy egy nap visszatér hozzá Bix, majd a Lázadók győzelme után boldogan élnek, amíg... Ez még inkább fokozza Cassian scarifi önfeláldozásának súlyát. Az általunk ismert K-2SO színre lépését is jól oldották meg. Az "átprogramozása" hiteles volt. A jelenet dinamikája remekül adta vissza a feszültséget: bár tudtuk, hogy végül Cassian hű társa lesz, mégis átjött, mekkora kockázattal és nehézséggel jár egy birodalmi droid áthangolása – főként egy ennyire fejlett, harcra optimalizált típusé. Éles kontrasztot alkot a szenvtelen, hideg, katonai protokoll szerint működő terminátor és a későbbi, derűsen humorizáló, mégis mélyen hűséges K-2SO között. Összességében, nálam ez a történetszál bekerült nemcsak a sorozat, de a teljes újkori Star Wars legerősebb órái közé. Drámai súly, karakterdráma, történeti jelentőség, szimbolika, színészi játék, rendezés, és hangulat – mind a helyén. Ha valaki azt kérdezné, mit tud adni a Star Wars az űrcsatákon és fénykardokon túl, akkor ezt a hármast, azon belül is a jelen epizódot mutatnám meg neki. Várom az utolsó felvonást!

Boldog szülinapot, @Sinistra!

The Last of Us - 2x03

The Last of Us - 2x02

Utólag is boldog születésnapot, @Wilde!