Darth Sky
Moderátor
-
Csatlakozott:
-
Utolsó látogatás:
-
Minden fórumtagnak boldog karácsonyt kívánok! :) -
-
Azt még hozzátenném, hogy a Kánon számtalan eleme a Legendákból származik. (Coruscant, Mandalóri kultúra nagy része, Thrawn, holokronok, Éjnővérek, Sith filozófia és történelem java, Új Köztársaság, stb.). A Kánon ma nem lenne ugyanaz az "értelmetlen" és "sóval bevetnivaló sz*r" Legendák nélkül.
-
Boldog szülinapot, @Nute Gunray!
-
-
-
-
-
-
-
Fantasztikus hírek! Örülök, hogy viszonylag rövid idő elteltével máris új gazdára talált a magyar SW könyvkiadás. Folytatódik a Köztársaság fénykora! De nekem legalább ekkora örömhír az Új Jedi Rend sorozat. Álomszerűnek tűnt, hogy egyszer hazánkban is elindítják. Épp az Ifjú Jedi lovagok sorozatot olvasom, így jó lesz látni, mi történik Jainával, Jacennel és a többiekkel a későbbiekben. Darth Caedus megszületésére és a testvérdrámára mindig is kíváncsi voltam. De a Vongok bemutatása is érdekel, bármilyen megosztóak is. Az, hogy hosszú a sorozat, szerintem nem gond. Eddig a Köztársaság fénykora is kitermelt nálunk 15 könyvet (csak az 1-2. fázissal). A harmadik etappal pedig bőven meg fogja haladni a 20 regényt. De az X-szárnyúak sorozat folytatásának is örülök. Nemrég végeztem az 1-4. könyvvel, és kellemes csalódás. Vajon ez a sorozat is végigmegy? (anno csak az 1-6. jelent meg)
-
Boldog szülinapot utólag is, @Ody Mandrell!
-
-
Érzelemdús finálét kaptunk, ami minden tekintetben megkoronázta a sorozatot. Tetszett, hogy a készítők ígéretéhez hűen, az események egyenesen a Rogue One-ba torkolltak - így téve kerekké az Ep4 előzményfilmjének az előzménysorozatát. Elegánsan, és szerintem kielégítően sikerült pontot sikerült minden karakter sorozatbeli történetére. Bár korábban is kedveltem, nálam erre az utóbbi két történetszálra teljesedett ki igazán a széria. Az előzmények fényében, Kleya kimenekítése kapcsán továbbra is tartottam tőle, hogy történik vele valami szerencsétlen fordulat. Főleg, amikor a kábítódetonátor úgy falhoz vágra, hogy majdnem a nyakát törte. Ám szerencsére megúszta egy látszólag gyenge agyrázkódással. Bár a gyász és az apátia elegye láthatóan továbbra is dominált benne, immár némi túlélési ösztönt is sikerült összeszednie annyira, hogy nekivágjon a yavini bázisnak. Minden esetre, Cassianéknek baromi nagy mázlijuk volt, hogy a BBI kommandósainak élve kellettek - ellenkező esetben, ha egy hődetonátort passzolnak nekik oda, egészen más mederben folytak volna tovább az események. K-2SO kegyetlen jó munkát végzett, szó szerint - amikor élő pajzsként használta a már jobb létre szenderült Heertet, az kellően morbid volt. Azért a Lázadók összetehetik a két kezüket, hogy a Birodalom sajnálta a pénzt és a nyersanyagot a K-szériás droidok tömeggyártására, mert ijesztően hatékonyak - azért pedig még inkább, hogy sikerült zsákmányolniuk egyet. Ironikus, hogy a kiérkező birodalmi rendfenntartó egységek a helyszínről menekülő U-szárnyú mellett húztak el. A Yavin 4-en, a szélsőséges Saw-val történő hologrambeszélgetés ismét rávilágított arra, hogy mennyire rögeszmés a fickó, amely az évek során csak súlyosbodott: már a Birodalom mellett a Lázadókban is csak ellenségeket lát, és egyedül az ő útja a helyes - minden más árulás, gyengeség vagy naivitás. Minden gesztusa, minden mondata átitatott volt ezzel a torzult világlátással, ahol az árnyalatokat már nem ismeri fel, csak a „velem vagy ellenem” bináris logikája működik. Bár mint az kiderült, paranojája ez esetben részben jogos volt - a Lázadóknak valóban van egy beépített emberük a Partizánoknál Tivik személyében. Ez viszont csak tovább erősíti Saw meggyőződését arról, hogy senkiben sem bízhat. A gond csak az, hogy ő nem is próbál különbséget tenni valódi veszély és a stratégiai kompromisszum között. Mindenhol árulást szimatol, még ott is, ahol valójában csak máshogy gondolkodó, de ugyanúgy szabadságot akaró emberek állnak. Az a típusú "forradalmár", aki annyira elhiszi, hogy a cél szentesíti az eszközt, hogy közben észre sem veszi, mikor válik maga is azzá, ami ellen küzd. Kíméletlensége, zártsága és hajthatatlansága már rég nemcsak a Birodalmat veszélyezteti, hanem a saját szövetségeseit is. Ő az anarchia lovasa egy szervezettségre vágyó mozgalmon belül. És ez teszi őt olyan félelmetesen kiszámíthatatlanná. Mon Mothmát őszintén sajnáltam, türelmét pedig irigyeltem. Az a hidegvér, ahogy próbál ésszerű, valid érvekkel hatni egy lassan bomló tudatra, nemcsak politikai érettséget, de emberi méltóságot is tükröz. Ő az egyensúly figurája egy egyre szélsőségesebb térképen, és miközben próbálja összefogni a Lázadást, újra meg újra szembesül azzal, hogy a legnagyobb veszély nem feltétlenül csak a Birodalomtól jöhet. A beszélgetés kettejük között nem csak taktikai egyeztetés volt, hanem ideológiai szembesítés is: a remény és a paranoia párbeszéde. Ez a jelenet tökéletesen megmutatta, hogy milyen törékeny a Lázadás alapja. Mert nem egységes ideológia, hanem sokféle félelem, düh és remény keveréke hajtja előre. És abban, hogy ez az egész egyáltalán működni tud, Mothma és a hozzá hasonló, stratégiai türelemmel rendelkező vezetők jelentik az utolsó védvonalat. A Halálcsillagról szóló információ tálalása a várt fogadtatásban részesült. Ez sajnos nem jelentette azt, hogy mindenki azonnal felsorakozott volna egy zászló alá. A közös ügy és az eddigi együttműködés ellenére, a Lázadók továbbra is számos ponton megosztottak. Persze valahol hiteltelen is lenne az, ha hirtelen mindenki tökéletes összhangban cselekedne: egy ilyen mozaikszerű szervezetnél, ahol eltérő világnézetek, módszerek és személyes traumák formálják az egyes frakciókat, elkerülhetetlen a belső súrlódás. Ettől függetlenül, a két szenátor pesszimizmusba hajló szkepticizmusa kellően dühítő és sértő méreteket öltött, ahogy arra Cassian is jogosan utalt. A pozitívabb hozzáállású, befogadóbb vonalat ismét Mothma képviselte, aki ráadásul személyesen is ismerte Luthent - az évek során szorosan együttműködtek, osztozva a titkok és áldozatok súlyában. Ez a fajta személyes bizalom, tapasztalaton alapuló meggyőződés szerintem sokkal többet nyom a latba, mint két olyan szenátor ellenkezése, akik nem ismerték a férfit. Raddus feltűnése kellemes meglepetés volt. Egy apró, de szimbolikus gesztus - a Rogue One-ból ismert admirálist látni ebben a kontextusban. Ugyanígy tetszett Pao feltűnése is. Ezek az apróságok még jobban összekötik a szálakat, és előrevetítik azt a lendületet, ami végül elindítja majd a Scarifon zajló döntő akciót. Tetszettek a Yavin 4 "búcsújelenetei" - nem harsány, nagy ívű elválások voltak ezek, hanem visszafogott, sokatmondó pillanatok, melyek súlyát a néző tudása adja, és ez minden mondatnak ad egy halk, de baljós visszhangot. Tudjuk, hogy sok karakter most találkozott és beszélt egymással utoljára. Az külön szívszorító volt, amikor Bail azt ecsetelte, hogy nem adja könnyen magát a Birodalomnak - mégis, pár nap múlva a Birodalom egyetlen gombnyomással fogja eltörölni őt a Galaxis térképéről, az Alderaan milliárdjaival együtt. Dedra sorsa várható módon megpecsételődött azzal, hogy kiszivárogtatta a Halálcsillagról szóló adatokat. Gátlástalan törtetése, és erkölcsi dilemmáinak szisztematikus szőnyeg alá söprésének ez lett az eredménye: a hatalomhoz való vak ragaszkodása most végül utolérte őt. Egy csepp empátiát nem tudtam kicsikarni magamból iránta, mert ő sem mutatott soha semmit azok felé, akik pusztán békében akartak élni, függetlenül, szabadon, félelem nélkül, nem ártva senkinek. Főleg akkor nem, amikor tudatosan kiadta a parancsot a ghormani tömegmészárlásra. Az én olvasatomban azt kapta, amit megérdemelt. Egyébként Dedra sorsa szépen reflektál arra, hogy végső soron mennyire kifizetődő „rossz embernek” lenni. A hatalom, amit elért, csupán időleges volt, és az az ösvény, amelyen elindult (az erőszak, a megfélemlítés, a kontroll sötét útja) csak sötétségbe vezethetett. Nem volt feloldozás, nem volt megváltás, csak a rendszer cinikus logikája, amely még a kivégzést is megtagadja, hogy utolsó cseppig kisajtolja az emberből a hasznot. Dedrát nem lelőtték, nem nyilvánosan ítélték el, csak eldugták. Egy büntetőtelepre, ahol a fizikai és mentális összeomlás nem opció, hanem a végső cél. Ahol az ember értéke nem a létezésében rejlik, hanem az utolsó kihasználható gondolatban, az utolsó gép mellett eltöltött műszakban. Ez a Birodalom: nem öl meg, ha nem muszáj, csak lassan felőröl. És bár nem láttuk, fogolyként mi lett a sorsa, nem zárom ki, hogy a padlón végezte - szó szerint és átvitt értelemben is. Mert eljött a pont, ahol már nem maradt sem hite, sem célja, sem rendszere, amit szolgálhatott volna. És ez, végső soron, talán még kegyetlenebb, mint a halál. Dedrához hasonlóan Partagaz birodalmi pályafutása is dicstelen véget ért. Ismét bebizonyosdott, hogy a Birodalmon belül nincs valódi lojalitás, csak haszonelvűség. Ha valaki már nem tudja fenntartani a pozícióját, akkor a rendszer gyorsan kiveti magából. Esetében külön dicséret illeti a színészi teljesítményt: szerintem Anton Lesser lenyűgözően árnyaltan hozta Partagaz karakterét. Azt a férfit, aki éveken át képes volt tökéletesen fenntartani a nyugalom, az intellektuális fölény és a kimért racionalitás álcáját. Mégis most, ebben a mindent eldöntő pillanatban végre megvillant valami a maszk mögött. Mély, belső aggodalom, amely nem ordít, csak fojtogat. Már tudja, hogy a "játszma" elveszett. A „mindent vagy semmit” tétre menő küldetés megbukott, Kleya kicsúszott a markából, és ezzel nemcsak egy célpontnak mondhatott végső búcsút, hanem az egész, precízen felépített politikai tőkéjének is, amit Partagaz az évek alatt felhalmozott. Ezen a szinten már nincs ejnye-bejnye, a kudarcáért valószínűleg az életével fizetett volna - vagy elrettentő célzattal kivégzik, vagy pár hónapra (amíg bírja) elsüllyesztik egy Narkina-szerű rabszolgatelepre, akárcsak Dedrát. De Partagaz nyilván tudta, hogy mi következik, és mik az opciói. Hallani lehetett a férfi pulzusának gyorsaságát a légzésén keresztül, ahogy meghozta élete utolsó döntését, elkerülve ezzel a felelősségre vonást és a további szenvedést. Milyen groteszk, hogy az öngyilkosság előtti pillanatokban az öreg, az idealista Nemik kiáltványát hallgatta. Azt a dokumentumot, amit a Birodalom próbált eltaposni, betiltani, elhallgattatni, most már olyan szinten elterjedt, hogy eljutott a legbelsőbb irodákba is. A Lázadás nemcsak hogy él, de beszél, hat, terjed. És Partagaz ezt az utolsó, szinte költői igazságszolgáltatást még megtapasztalhatta. Halála előtt talán végre megértette, hogy ez a mozgalom már nem puszta zavaró zaj… hanem valódi fenyegetés. És hogy az, amit eddig kontroll alatt próbált tartani, most már a repedéseken keresztül utat tör magának. Örültem, hogy Bixről kiderült: valóban terhes volt. A gyermek a Cassian által hordozott remény szimbóluma, amely így tovább él a következő generációban. Az furcsa volt, hogy Bix éppen a Mina-Raun telepedett le - azon a bolygón, ahol korábban csaknem igen kellemetlen élmények érték: a totális kiszolgáltatottság élménye, a birodalmi hatalommal való visszaélés, és Brasso elvesztése. Mindez rányomta a bélyegét arra a helyre, így nem teljesen világos, hogy miért pont oda tért vissza? Talán egyfajta érzelmi lezárásként, talán mert már nem volt máshová mennie, vagy mert ott akarta újraépíteni önmagát egy ismerős háttérből kiindulva. De stratégiai szempontból sem tűnik túl bölcs döntésnek, hiszen a Birodalom egyszer már felfigyelt rá ott, a hely ismerős a megfigyelőrendszer számára. A rejtőzködés szempontjából ez inkább veszélyes, mint praktikus. Plusz, Cassian is tud róla. Bár Cassian reakciója meglepően visszafogott volt. Kiderült, hogy valójában elfogadta Bix távozását, megbékélt azzal, hogy nem keresi. Részben azért, mert tudja, hogy ezzel csak még nagyobb veszélybe sodorná őt, részben pedig azért, mert a saját küldetése már nem engedi meg az ilyen szintű érzelmi kötődések újraélesztését. Ő most a Lázadás élharcosa, aki feláldozta a személyes boldogság lehetőségét az ügy oltárán. Ez persze érthető, de ettől még fájdalmas. És egy kicsit fura is volt a lelkességének hiánya, amikor Vellel a Bix-szel való esetleges újraegyesülésről beszéltek. A rész végi montázs szomorúsággal vegyes szépséggel vetítte előre a közeljövő eseményeit. Amikor az Erő-látó nő utoljára ránézett Cassre, érezni lehetett, hogy pontosan tisztában van a sorsával, és elkövetkező tetteinek jelentőségével. Csak egy tekintet, amelyben benne volt minden: a tudás, hogy Cassian sorsa megpecsételődött, és hogy a következő lépései elindítják a láncreakciót, amely végül eljuttatja a reményt a Galaxis legsötétebb pontjaira is. A sorozatzáró után úgy érzem, hogy adja magát egy Rogue One, majd egy Ep4 újranézés.😏
-
A Wookieepedia szerint Luthen YE 18-ban dezertált a seregből, szóval nem sokáig bírta elviselni a Birodalmat. Elizabeth Dualu koráról nem találtam infót, de én olyan 27-30 évesnek saccolom, így Kleya karakterét is ebbe a sávba lőném be. Gyerekként kb. 9-12 lehet. A lényeg, hogy igen fiatalon kezdte a Birodalom-ellenes pályafutását. Már ekkor szembesült azzal, mire képes az új rezsim, és akit ez a találkozás nemcsak fizikailag mentett meg, hanem sorsszerűen el is indított azon az úton, amely végül a Lázadás egyik legkeményebb és legelkötelezettebb alakjává formált. Hangsúlyos, hogy Kleya nem politikai vonalon, vagy felszólításra lett Lázadó. Gyerekként élt át valami olyan mélységű traumát (a megszálló razzia, a gépiesen kivégzett civilek látványa, talán a saját szülei halála), ami nemcsak elvette tőle a gyerekkort, de egy életre szövetségessé tette Luthennel az elnyomás elleni harcban. Nem csak a katonák vívják a Lázadást, hanem azok is, akik már túl korán lettek felnőttek. Kleya pontosan ilyen. Az jó kérdés, hogy Luthen és Kleya első találkozása is a Naboo-n volt-e. Nekem nem egyértelmű, hogy így lenne. Mert a csapatszállító belterén kívül sok mást nem látni, így a bolygót se. A következő flashbackben viszont már érezhetően eltelt némi idő - Luthen már dezertált, Kleya is összeszedettebb és úgy viselkedik, mint aki egy ideje már ismeri a férfit. Viszont az tényleg kemény kontraszt, ahogy az egykor idilli demokrácia világára könyörtelenül betör a gátlástalan elnyomás: a birodalmiak gépies mechanizmussal agyonlövik az engedetlen civileket, köztük egy viszonylag fiatal srácot is. Ha Amidala látná, mi történik a szülővilágán...
