Dzséjt

Ó, azok a boldog '80-as évek. Akkor most számoljuk össze, hány súlyos, akár az egészségre is káros szabálytalanságot látunk a képeken.

Igen, ő az.

ST, PT, OT, STD, FBI, CIA, ATF, KGB, FSZB... FSZOM! Értsd úgy, ahogy gondolom, ne úgy, ahogy írom. (Azért érdekelne, hogy miért keverem össze rendszeresen ezt a kettőt, de az OT-t sosem keverem se a PT-vel, se az ST-vel. ) Embónál a kutyája is jobb lenne. Bár távolról sem a legbiztosabb forrás, de az imdb két tanácstagot is jegyez a szereplők között a The Spies című epizódból. Hemky Maderát, aki a csöves kinézetű hadurat játszotta, és Jonny Coyne-t, aki a kopasz birodalmi daliát formálta meg. Utóbbinak ráadásul az imdb-n már neve is van: Janu Coin. Mondjuk szerintem ezek közül egyik sem az a forma, akik elmennének egy film főgonoszának. A színészek sem túl ismertek, ráadásul még a sorozatban is névtelen figurákat formáltak meg. Tényleg inkább "beginer boss level" figurák, olyanok, akiket a film elején kalapálnak el. Ráadásul Pallaeon meg is montak a kopasz krapeknak, hogy az ő rajtaütései túl nagy feltűnést keltenek, szóval még illene is a képbe, ha a film azzal nyitna, hogy Djarin vele számol le.

Ő érdekes kapcsolat lenne az ST irányába, és a nevét valószínűleg még az egyszerű mozibajáró is felismeri (az ep8 tett erről ), csak azt kéne nekik megmutatni, hogy ő még az apja a későbbi General Hugs-nak. Ezt viszont még a gyerek Armitage megjelenésével is le lehetne tudni. A másik jelöltem Pallaeon kapitány lenne, aki összekötőkapocsként működhetne a The Mandalorian, a film és az Ahsoka 2. évad között. Brendol Hux és/vagy Gilad Pellaeon ráadásul azért sem lenne rossz választás, mert egyiket sem ismeretlen színész játssza, és azért jellemző a Star Wars al-főgonoszaira, hogy ismertebb színészek alakítják.

Hát valakivel össze kell csapni. Igazából, bár nagyon sok dolgot nem tudunk még, arról aztán végképp semmi fogalmunk sincs, hogy ki lesz ennek a filmnek a főgonosza. Minden sztorinak kell egy antagonista, egy személy, aki megtestesíti egy elvet, amivel szembeállhat a főhős. Tudjuk, hogy Thrawn ott van a háttérben, még hátrébb Palpatine, de kell egy-két frontember, mert előbbi szerintem az Ahsoka 2. évadban kerül csak előtérbe, utóbbi előlépése meg még több mint két évtizedre van. Szóval ki lesz a helyi Tarkin, Dooku, Grievous vagy Kylo Ren? Ha a Birodalom maradványa lesz a gonosz szervezet, ki lesz az élén?

Ráadásul az Adelphi bázis, a pilótaruhában lévő Ward, Teva és Zeb, ezek nekem azt sugallják, hogy a film végén lesz egy űrcsata a Köztársaság és valakik (Birodalom maradvány? Hutt klánok?) között. Ami nem lenne rossz, mert az ep8 nyitánya óta nem láttunk valamire való űrcsatát.

De imádnám, ha ebben a filmben végre megjelennének az ekkor úh T-70 X-szárnyúak a PT-ből.

Hát ez rajta áll, hozzáférése van a Disney+-hoz, úgyhogy, ha meg akarja nézni, nincs akadálya. De alapvetően ő sincs oda a Predator-szériáért, se az Alienekért. Előbbiből a Predators-t szereti csak, utóbbiból meg csupán az Aliens-t és az Alien Resurrectiont. Bár lehet, hogy ha még fent van, és épp kijön a szobából, amikor nézem, akkor másnap ő is megnézi. Így nézte végig a Wednesday-t is, ami hát finoman is olyan sorozat, amit sosem hittem volna, hogy a 60-as évei közepét taposó, 20+ évet a hadseregben lehúzó, merev, katonás, konzervatív apám végignéz, nem is egyszer. Ehhez képest egy Halálbolygó tokkal-vonóval hozzá illik.

Erre sajnos a válasz egy személy: Bob Iger. Amikor visszakerült a Disney elnöki székébe, úgy döntött, hogy a céget visszatereli a streamingről a mozira. Emiatt sok, alapból sorozatnak indult projektet változtatott át mozis projektté. A két legismertebb "áldozat" a Moana és a The Mandalorian. Előbbi sorozat formájában folytatódott volna, és bizony már készültek az első évad epizódjai, folytak az animációs munkák, a hangfelvételek, stb. Ekkor szólt rájuk Iger, hogy márpedig csináljanak egy Moana 2-t a sorozatból. Sajnos az eredmény itt egy olyan film lett, amin nem csak az érződik, hogy sorozatévadnak lett megírva, de még azt is meg tudod mondani, hol ér véget az egyik epizód, és hol kezdődik a következő. A The Mandalorian egy fokkal jobb szituban volt, mert a 4. évadot még csak írták, amikor jött ugyanaz az ukáz a Lucasfilmhez, ami a Disney Animationhöz is befutott. Csináljanak egy Star Wars mozifilmet nagyon gyorsan. És itt szerintem a Lucasfilm tényleg inkább biztosra ment. Jon Favreau rendezőként jó iparos, Pedro Pascall főleg manapság moziban is eladható név, a The Mandalorian pedig a 3. évadot ért kritikák ellenére az egyik legsikeresebb Star Wars széria, aminél lehettek talonban sztorik, mivel több évaddal terveztek (minden sorozatnál fiókba kerülnek olyan sztorik, amik később máshogy vagy sosem valósulnak meg). A hírek szerint pedig Favreau fiókba tette a 4. évadot és írt egy mozifilmet. Ráadásul a The Mandalorian a maga módján laza széria, nem annyira sztoriorientált, mint például az Andor vagy az Ahsoka, így könnyebb abból önálló mozifilmet kreálni. Plusz akkor még jöhet ide, hogy a Mandinak már van egy összeszokott stábja, ami a forgatási munkálatokat könnyítheti meg, és a fent ecsetelt költséghatékonyság is valószínűleg szempont volt. Tehát a válasz az, hogy Iger parancsa miatt a Lucasfilmnek gyorsan kellett előállnia egy valóban rövid idő alatt elkészíthető filmmel, amire a közönség is nyitott lehet. Hogy ez mennyire lesz jó, az jó kérdés. A Moana 2 több mint 1 milliárdot hozott, és nem lett rossz film sem, noha nekem nem tetszett. A The Mandalorian and Grogunál bízom a már számunkra számtalanszor bizonyított Jon Favreau és Dave Filoni párosában, akik szerintem még nem adtak komoly okot arra, hogy erre a filmre már most bukásként tekintsünk. Ha lesz olyan jó, mint a Solo, amitől abszolút nem vártam semmit, ami előtt semmiféle lelkesedést nem éreztem, aminél még a mozi felé robogva a metrón is azt kérdeztem magamtól, hogy miért is akarom én ezt a filmet megnézni - nos, ezek után én már örömmel fogok kijönni a moziból, ha a Solóhoz hasonló élményt nyújt. A poén az, hogy ennél a filmnél tudnék válaszolni a metrón feltett kérdésre: érdekel, hogyan folytatódik Djarin és Grogu sorsa, hogyan kerül át a nagyváaszonra az új Köztársaság, ami a PT-vel szemben még nem egy diszfunkcionális, az utolsó napjait élő kormány. Komolyan, ez a film Ward ezredes és az Adelphi Rangerek szerepeltetésével többet tesz az új Köztársaság bemutatásáért, mint az egész PT összesen. Ezt vetném össze a mai állapotokkal azok miatt, amit te is írtál. Az ep1-et megelőző időszakban csak könyvek és képregények formájában élt a Star Wars (most a béna tévéfilm és animációs sorozatkísérleteket hagyjuk), és az ep1-2-3 talán elkészül valamikot, de valószínűleg senki sem hitt ebben igazán. Az ep3 utáni időszakban meg mindenki joggal hitte, hogy soha többé nem lesz új Star Wars mozifilm, legfeljebb élőszereplős sorozat, de az Underworld csak nem akart megvalósulni, a TCW meg önmagában az évek során már kezdett kevés lenni. Ellenben most nincs olyan év, hogy ne lenne élőszereplős Star Wars matéria, ráadásul az ep9-ről kijövett már biztosan tudtuk, hogy lesznek még Star Wars mozifilmek. Többes számban. És míg az ep1 idején csak arról beszélhettünk előtte és utána is, addig itt, amikor bemegyünk a moziba, előtte még lazán kitárgyalhatjuk a Maul - Shadow Lordot, utána meg már készülhetünk a pár hónappal később érkező Ahsoka 2. évadra. Sőt megeshet, hogy a filmből már elkezdhetünk kombinálni a sorozattal kapcsolatban. Mindez nem torzítja, hanem teljesen más lapra helyezi a mai szemléletet. Régen éveket vártunk türelemmel egy új Star Wars filmre, ma hiszti van, ha egy évben csak két Star Wars produkció van. Ez nem kis különbség, ez ég és föld. Meg, aki kicsit is ismer, az amúgy is jól tudja, hogy amint egy Star Wars produkció körül megjelenik akárcsak egy baljós árnyacska, te máris pesszimistába kapcsolsz. Nyilván nem mindig alaptalanul, pláne most nem, de alapvetően egy számunkra már éveken át bizonyított, összeszokott csapat áll a The Mandalorian and Grogu mögött, ráadásul olyan arcok, akik a moziban is bizonyítottak már, és akik nem csak kenik-vágják a Star Wars-t A-tól Zs-ig, hanem értik is azt. Ha az arctalan cégek hozzáállása nem is ad bizakodásra okott, szerintem Jon Favreau, Dave Filoni, Pedro Pascal, Ludwig Göransson, David Klein és a többiek, a produkció mögött álló általunk már jól ismert emberek azért optimistává tehet minket. Miattuk a The Mandalorian and Groguban minden szkepticizmusom ellenére (ami kizárólag a film anyagi sikerével kapcsolatos) maximáoisan bizakodok, szerintem egy ízig-vérig Star Wars akció-kalandfilmet fogunk kapni, aminek nem csak a korábban játszódó sztorikhoz, de az Ahsoka második szezonjához és a PT-hez is lesz kapcsolódási pontja. Ugyanez a bizadalmam a Starfighterben abszolúte nincs meg, pedig az az érzésem, az fogja megkapni majd a nagy hype-ot, pont ugyanazért, amiért én is szkeptikus vagyok: új készítők, új karakterek, új korszak. Teljesen ismeretlen víz.

Talán az alacsonyabb költségvetésre némi magyarázat lehet az is, hogy nagyon sok minden készen átvehető a sorozatból. Nem kellett vadonatúj Grogu bábot, új Djarin jelmezt, új Nevarro díszletet és Razor Crest modellt építeni, sok járműnek is megvan már a CGI modellje, stb. Még Zeb CGI modellje is készen átvehető, és hála az égnek, a sorozat látványtechnikája, nem sokban marad már el egy mozifilmtől. Szóval legfeljebb kicsit fel kell őket javítani, ami egyszerűbb és gyorsabb, így olcsóbb is, mint nulláról megalkotni egy karaktert. Az évek során a StageCraftot is jól megtanulták használni, amin szintén sokat spórolhatnak. Anno például a Star Trek mozifilmek is sokat spóroltak azon, hogy rengeteg díszletet nem megépítettek, hanem újrahasznosították a sorozatok már meglévő díszleteit. Átfesteni jóval olcsóbb, mint teljesen újat tervezni és megépíteni. Az Enterprise A-hoz és E-hez csak a hídakat építették meg, minden más a sorozatokból és a korábbi filmekből vettek át (a Voyager gyengélkedője az Enterprise E gyengélkedője, az Enterprise D tárgyalója az Enterprise A tiszti étkezdéje lett, stb). Ugyanígy készen voltak már eszközök (például a fézerek), jelmezek (a színészek egyenruhái), stb. Ilyen téren a The Mandalorian and Grogu nagyon szerencsés költségvetés szempontjából, mert nagyon-nagyon sok dolgot átvehetnek a sorozatokból, amire már semmit vagy csak minimálisat kell költeni. A maradék pénz meg mehet a teljesen új dolgokba. Ha a Starfighternek lenne ennyi a költségvetése, ott már aggasztóbb lenne a hír.

Yep, még nem láttam. Mint már sokszor írtam, nem vagyok különösebben Predator-fan, és végül az Alien-kapcsolat sem érte el, hogy elmenjek rá moziba. Mostanában meg nem töltök le olyan filmeket, amiket záros határidőn belül streamingen is megnézhetek.

Húúú, akkor lehet rendezni majd egy A bolygó neve: Halálbolygó maratont. Kíváncsi vagyok, milyen lett, bár hétvége előtt nem biztos, hogy megnézem. A hardcore rajongók szerint nagyon sz*r, szóval nagy esélyt látok rá, hogy rohadt jó lett.

Ha valaki 1999-ben, vagy akárcsak 10 évvel ezelőtt azt mondja, hogy egy Star Wars maratont nem a The Phantom Menace-szel fogok kezdeni, hovatovább, több különböző című animációs és élőszereplős művet is megtekintek előle, és 100 évvel korábbról indítok, hát minimum nagyon furán néztem volna rá. De ez a helyzet. Belevágtam egy Star Wars maratonba, részben azért, hogy egy kicsit rákészüljek a The Mandalorian and Grogura, részben azért, mert már naaaaagyon régen csináltam ilyet. Talán az ep9 előtt, de erre már nem mernék megesküdni. Akárhogy is, években mérhető. Ráadásul most szeretném az összes mozgóképes művet letudni kronológiai sorrendben (kivétel a videójátékokat, azokat előbb elkezdtem), laza tempóban, tömbökre felosztva. Az első ilyen tömb eme alkotásokat tartalmazta, megtekintési sorrendben: – The Acolyte – Tales of the Jedi: Justice – Tales of the Jedi: Choices – Tales of the Underworld: The Good Life – Tales of the Underworld: A Good Turn – Tales of the Underworld: One Good Deed – Tales of the Jedi: Life and Death – Episode I: The Phantom Menace – Tales of the Jedi: The Sith Lord A Köztársaság alkonya Ez az a szakasz, amiben a Köztársaság még úgy szólván a régi. Az utolsó évszázad, később az utolsó napok, amikor még nem a Sith irányítása alatt áll. Anno meghökkentő volt, mennyire más a Köztársaság a Birodalomhoz képest mind mentalitásban, mind látványban. De nagyon sokáig, szó szerint évtizedekig csupán egy film, a The Phantom Menace állt rendelkezésünkre az ügyben, hogy találgassunk, milyen lehetett igazán a Köztársaság. Mára szerencsére már több mozgóképes mű is irányt mutat, és ebben a legnagyobb szerepe a The Acolyte-nak van. Még sosem néztem meg úgy a szériát, hogy nem sokkal utána a The Phantom Menace-t is megtekintettem, így most nagyon markánsan szembejött velem, mekkora a különbség a Köztársaság fénykorának vége, és a Köztársaság tényleges vége között. Főleg Jedi szinten. Míg a The Acolyte-ban a coruscanti Jedi Templomban nyüzsög az élet, és a részfeladatokat kistanácsok menedzselik, ráadásul több, távoli világon is működnek Jedi enklávék önálló döntési jogokkal, addig a The Phantom Menace-ben és az azzal párhuzamosan játszódó The Sith Lord-ban a Jedi Templom kihaltabb, nincsenek már enklávék, és mindenben a Nagytanács rendelkezik. És bár a The Acolyte-nak végül nem lett folytatása, ennek ellenére már láthatjuk, hogy hogyan jutottunk onnan a Palpatine megválasztását lehetővé tevő állapotokig. Ebben a Tales of the Jedi két epizódja, a Justice és a Choices segít. Míg a The Acolyte-ban a Jedi Rend még autonóm szervezet, aminek legfeljebb beszámolási kötelezettségei vannak a Szenátus felé, addig a Justice-ban már egy olyan szituációt láthatunk, ahol a Jedik még ugyan önállóan működnek, de holmi szenátorok az ölebükként kezelik őket, s ha a parancsukra nem támadnak civilekre, akkor rájuk is tüzet nyithatnak a politikus testőrei. Sőt a jelenlétükben fenyegetőzhetnek azzal, hogy példastatuálás címszó alatt népirtást fognak elkövetni. Látható, hogy a Tha Acolyte és a Justice közötti 60-70 évben mennyire megváltozott a Jedik megítélése a Szenátusban, és mennyit romlott a presztízsük. Ez még tovább árnyalódik a Choicesben, ahol már az egyszerű emberek is úgy tekintenek a Jedi lovagokra, mint a Szenátus fogdmegjeire, és Mace Windu állításával ellentétben már valóban a politikusok érdekeit védik, nem a békét és az igazságot. Hogy mennyire megkopott a Jedi Rend hírneve és mennyire más a megítélésük, azt talán ez írja le a legjobban: a The Acolyte-ban, amikor Mae-ho kihívta Indarát, az asztaltársaság röhögésben tört ki. A Choicesben eljutottunk oda, hogy civilek öldösnek Jediket. Már senki sem nevet, ha egyszerű ember akar ölre menni egy Jedivel. Sőt az egyszerű emberek kezdik ellenségnek tekinteni a lovagokat. És így jutunk el a The Phantom Menace-hez, aminek már a nyitószövegében benne van, hogy Qui-Gon és Obi-Wan a főkancellár utasítására ment a Naboo-ra, ráadásul titokban. Egy sorozat, és egy mini széria két epizódja szépen megmutatja nekünk, hogyan jutottunk el az autonóm igazságszolgáltató lovagi rendtől a politikai érdekek kiszolgáló ölebekig. Hogyan lett a megbecsült Jedi Rend a nép szemében jó estebne kellemetlenség, rosszabb esetben a kizsákmányolást segítő ellenség. És mindez azért, mert 148 évvel a yavini csata előtt négy Jedi rendkívül súlyos hibát vétett, amiért aztán nem vállalták a felelősséget, hanem inkább eltitkolták. És ezt, ahogy az elkövetkezendő 113 év során annyi más rossz döntést, a Sith felhasználta arra, hogy gyengítse a Jediket, ellenük fordítsa a közvéleményt. Így, amikor kiadják a 66-os parancsot, már senkit sem lep meg egy olyan hazug állítás, hogy a Jedi Rend puccsot próbált végrehajtani. A politikai eszközként használt Jedikre már senki sem néz az igazság és a béke őreiként, és mivel a Rend elzárkózott Coruscanton, könnyű rájuk arctalan, személytelen szervezetként tekinteni. A The Acolyte idején, amikor még a Külső Peremvidéken lévő Ueda városában is ott állt egy templom Jedikkel tele, amikor egy mester beült a helyi kocsmába a többi városlakó közé, nem lehetett volna csak úgy kiadni egy 66-os parancsot. 113 évnyi gondosan megtervezett rombolás kellett ehhez, amiben sajnos a Jedik is nagymértékben asszisztáltak. Szóval a The Acolyte-nak és a Tales of the Jedi két epizódjának hála a The Phantom Menace teljesen más színezetet kapott a szememben. Bár a Köztársaság régi bája azért tetten érhető, például még megtalálják a helyüket az olyan komikus karakterek, mint Bazil vagy Jar Jar, a sokkal tágabb perspektívának, sokkal messzebbről indított ok-okozati összefüggéseknek hála jóval mélyebbek és súlyosabbak lettek a filmben az olyan pillanatok, mint amikor Amidala bizalmatlansági indítványt nyújt be Valorum ellen, és markánsabban csapódnak le az olyan szavak, mint a nyitószövegben az, hogy a Jediket a főkancellár küldte. De még a neimoidiak viselkedése is ilyen. Ezen a ponton azt kell mondjam, zseniális húzás volt a The Acolyte elejére neimoidiakat betenni. Mert ez szintén egy nagyon látványos folyamatot prezentál. Anno Yordnak elég volt felemelnie a kezét, a neimoidiak máris úgy összecsinálták magukat, hogy azonnal dalolni kezdtek. 100 évvel később ugyanezen faj tagjai bár még mindig tartanak a Jediktől, minimális ráhatás után hajlandóak merényletet elkövetni ellenük. És hát ugye itt nem állnak meg, később a komplett Jedi Renddel farkasszemet nézve hajlandóak háborúba vonulni a Köztársaság ellen. Szóval a neimoidiai faj egy remek fokmérője annak, hogy a Jedik megítélése mennyire megváltozott a brendoki incidens óta. Mindezek fényében azt mondom, most már nehéz úgy nézni a The Phantom Menace-t, hogy közben ne jusson eszedbe Sol és Indara döntése arról, hogy eltusolják a brendoki mészárlást. Vagy az, hogy Vernestra az igazság feltárása helyett mindent Solra kent, még jobban elmélyítve a Jedik sírját. Azok a kezdeti döntések vezetnek oda, hogy a Wayyl szenátora népirtást helyez kilátásba Dooku és Qui-Gon Jinn füle hallatára, majd, amikor a Jedik nem hajlandóak a parancsára rátámadni az éhezőkre, tüzet nyittat rájuk is. Ugyanígy, a Brendokon meghozott döntések vezettek el oda, hogy egy nép egyszerű tagjai megölték a Jedi Tanács egy tagját a Raxus Secunduson, és az odaérkező két Jediből csak egy akarta ennek az okát kivizsgálni. A másik, mert nem tért el a parancstól, a Jedi Tanács tagjává léphetett elő. És imigyen Sol, Indara, Torbin, Kelnacca és Vernestra döntéseinek hosszú távú következménye az is, hogy Dooku átállt a Sötét Oldalra. Ráadásul mindez ez a sok rossz döntés olyasmiből fakad, amit Yoda mond ki a The Phantom Menace-ben: a félelem. Sol, Indara, Torbin és Kelnakka félelme attól, hogyan reagál majd a Jedi Tanács és mi lesz Varoshával. Indara félelme attól, hogy milyen hatása lesz a Jedi Rendre, ha a Szenátus ellenőrzése alá kerülnek. És a félelem bizony dühöt szült, ahogy láthattuk a Justice-ban. A düh gyűlölethez vezet, ahogy az megmutatkozott Choicesben. A düh pedig kínt és szenvedést hoz: a klónok háborújától az exegoli csatáig. És ha már Dooku szóba került fentebb, különösen érdekes volt úgy elkezdeni a Star Wars Sagát, hogy néhány későbbi fontos szereplő előbb lépett képbe. Itt most főleg Dookura és Ahsokára gondolok, de említhetném Cad Bane-t is, noha ő azért kisebb jelentőségű. A grófot először Jediként látni nagyon komoly alapozása a később jövő, vele kapcsolatos eseményeknek. Még nem tudom, milyen lesz így nézni az Attack of the Clonest, de szerintem ugyanúgy nehéz lesz elvonatkoztatni a Tales of the Jediban látott eseményektől, mint a The Phantom Menace esetében. Különösen fontos ugye a The Sith Lord, amely bár az első résszel játszódik párhuzamban, igen szorosan kapcsolódik a második epizódhoz is. Lényegében megalapozza a folytatás al-főgonoszát, és előrevetíti annak fontos rejtélyét, a Kamino ügyet. Külön foglalkoznék kicsit a Jedi és a Sith első találkozásával, mert ez még egy sarkalatos pont volt számomra. A The Acolyte villantott egy olyan meccset, ami simán felért a naboo-i vagy a mustafari párbajhoz mind látványban, mind koreográfiában. És a Sith a Khofaron úgy tarolt, hogy azt még Darth Sidious is megsüvegelné. Emiatt picit tartottam attól, hogy a The Phantom Menace naboo-i párbaja elhalványul mögötte, de az én esetemben hála az égnek, erről szó sincs. Egészen mások a tétek, máshogy helyezkednek a szereplők. Hogy mást ne mondjak, Qimir célja a Jedik eliminálása, Maul célja emellett az is, hogy kiélvezze a helyzetet. Az Idegen pusztít, Darth Maul játszadozik. De akárcsak 100 évvel korábbi rendtársa, ha ráun erre, akkor gyorsan képes eliminálni bármilyen Jedit, s végül csak a saját arroganciája miatt bukik el. Szóval The Acolyte ide vagy oda, továbbra is úgy érzem, hogy a naboo-i párbaj reprezentálja a Sith epikus visszatérését, ahol Jedi és egyéb tanúk igazolhatják a nemezis feltámadását, míg a khofari incidens összes Jedi résztvevője meghalt, mielőtt tanúvallomást tehetett volna, a két nem Sith túlélő közül pedig egynek törölték a memóriáját, egy pedig a Sith szolgálatába szegődött. Mindent összevetve a The Acolyte-tól a Tales of the Jedi: The Sith Lordig tartó eseménysor így egyben egy nagyon különleges élmény volt az én sokat látott rajongói szememnek is. Mintha egy teljesen új matériát néztem volna, sokkal nagyobb, szövevényesebb, mégis átláthatóbb és jobban értelmezhető összefüggésekkel. Eddig sem éreztem tartalmatlannak a The Phantom Menace-t, de a The Acolyte és a Tales of the Jedi olyan plusszal töltötték meg, ami szerintem lazán összemérhető a Rogue One az A New Hope-ra kifejtett hatásával. Külön megemelem a kalapom azelőtt, hogy bár a The Acolyte folytatás híján látszólag egy 100 éves lyukat hagyott maga után, de a nagy képet tekintve a Tales of the Jedi két epizóddal képes ezt a lyukat finom átmenetté formálni. Nyilván nem tudjuk (legfeljebb sejtjük), mi lett Qimirrel és Oshával, de a nagy egész szempontjából fontosabb politikai változásokat lekövethetjük. Az egészben a leggyengébb láncszem talán a Cad Bane fiatalkorát átölelő Tales of the Underworld epizódtrilógia, mert maga a karakter is kisebb jelentőségű, ráadásul az egész sztori rendkívül személyes, aminek viszont nincs kihatása a nagy egészre. Viszont az mindenképpen az érdeme, hogy bepillantást nyerhetünk egy magvilág, a Duro földhöz ragadtabb, mindennapibb életébe, és láthatjuk, hogy a Jedik és a Szenátus világán túl is van élet, ami virágzásnak indulhat a Köztársaságban. S ehhez nem kell más, mint az, hogy a jó emberek ne maradjanak tétlenek. A személyes megközelítés persze igaz a Life and Death-re is, de ott Ahsoka maga tette az epizódot jelentőssé a nagy egész szempontjából, hiszen a karakter azon kevés szereplők közé tartozik, akik a Star Wars több érájában is kiemelkedőek lettek, és mostanra fontossága egy lapon emlegethető Anakinnal, Luke-kal, Leiával, Obi-Wannak, Hannal, Amidalával, Palpatine-nal, Rey-jel vagy Kylo Rennel. Ráadásul egy nagyon kedves – bár kissé azért hátborzongató – epizódról van szó, ami remekül összesűríti a Kicsi Soka jellemének lényegét, a benne lévő kedvességet, empátiát és bátorságot. Szóval a maraton első szakasza nagyon kellemesen telt el, így jóleső izgatottsággal várom a folytatást, ami a második kedvenc Star Wars mozifilmemmel, az Attack of the Clones-szal fog kezdődni holnap… Azaz ma, mert írás közben átkerültünk a mába a tegnapból.

Öröm látni, hogy ennyi egyedi, önálló, kreatív mozifilm lesz idén nyáron, és a Disney mer kockáztatni az újdonsággal.