Ugrás a kommentre

Könyvek és képregények


Ody Mandrell

Ajánlott hozzászólás

Meglepő?

- Egyre jobban terjedő szegénység - és most nem csak azokra gondolok, akiknek már kenéyrre sem futja, hanem azokra is, akiknek arra még bőven futja, csak olyan "luxusra" már nem, mint a könyv.

- Homofób törvény miatti fóliázások.

- A drága papír miatt alapból magas árak.

- A terjesztők miatti pofátlanságba átcsapó árak.

Magyarán: kinek van még pénze könyvet venni? Én szívesen vásárolnék akár nagy tételben is, mert rengeteg könyv érdekel, de idén eddig csak egyet vettem meg, A Sithek árnyákábant, minden mást virágboltból kölcsönzök, vagy ismerősöktől. És persze ez nem csak a könyvekre igaz, hiába szeretnék, filmeket és videojátékokat sem tudok már nagy elánnal vásárolni (mázli, hogy ezekre vannak alternatívák, mint a streaming szolgáltatások meg a PS Plus).

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Sajnos nem meglepő. Tragikus. Tragikusabb a helyzet, mint gondoltam. Nem lepődék meg azon se, ha kiadók tűnnének el az elkövetkezendő években. Borzasztó a helyzet. Nemrég arról kaptam hírt, hogy a 2008-as válság és a 2017-es Alexandra becsődölés könyvpiaci szempontból ehhez a mostanihoz képest, ami lassan 2-3 éve tart, még átvészelhető volt.

 

 

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Egy totális összeomlás még jó is lenne, ha utána az alapoktól újraépítve egy teljesen más, új rendszer alakulnak ki. Sajnos Magyarországon a könyvpiac mindig is sz*r volt. Az, hogy a terjesztőknek van a legnagyobb hatalma és az író a legelhanyagolhatóbb tényező, egy vicc. De komolyan. Én a kiadókat sem sajnálom, mert ők is szemetek, átverik és kihasználják az írókat. Dögöljenek hát ők is meg a terjesztőkkel együtt. Jöhet a tisztító tűz... Vagyis, jöhetne, mert mind annyi minden ebben az országban, ez sem fog megjavulni, amíg... Na de ebbe már ne menjünk bele.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Mostanában lemondtam néhány kiadvány megvételéről, pedig az utóbbi években nem az ár volt meghatározó abban, hogy valamit megvegyek vagy ne. Jah, hogy két éve nem kapunk fizuemelést (vagy aki kap, az egy könyvre sem elég).  

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

5 minutes ago, MissKarrde said:

Mostanában lemondtam néhány kiadvány megvételéről, pedig az utóbbi években nem az ár volt meghatározó abban, hogy valamit megvegyek vagy ne. Jah, hogy két éve nem kapunk fizuemelést (vagy aki kap, az egy könyvre sem elég).  

Én most használtan vettem három könyvet, meg a szomszédomtól is kaptam párat, azokból szemezgettem. Most lehet élet a szukits akciókkal, de még nem tudom mennyit vegyek. Sajnos tényleg nagyon drágák lettek a kiadványok. 

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Spawn, 21. kötet

Ez valami szenzációs volt. Ez a gyűjteményes kötet tartalmazza a komplett Armageddon-sztorivonalat. Ami piszok hosszú lett. Egészen elképesztő méretet öltött a történet epikussága. Végig az volt az érzésem, hogy a sorozat zárását olvasom. Mintha azért írta volna meg ezt a sztorit David Lin és Todd McFarlane, hogy mindent lezárjanak. Persze tudom, hogy a Spawn ment tovább és Amerikában bőven túlvannak már a 300. számon is. Így kevésbé okozott meglepetést a történet vége.

Annál inkább volt katartikus élmény a Spawn-mitológia kiteljesedése. A vallás oldaláról nézve iszonyatosan tabudöntő volt a képregény. Azt hiszem, a hithű keresztények istenkáromlásokat mormolva olvashatják magukban a képregény lapjait.

Spoiler

[spoiler] Azt már korábban is tudtuk, hogy nincs is akkora nagy különbség Pokol és Menny között. Itt, ebben a történetben válik nyilvánvalóvá a dolog. Méghozzá Isten és Sátán ábrázolásával. Isten éppolyan kegyetlen és gonosz, mint maga a Sátán. Ő is szolgákat akart csinálni az emberekből, akik vakon engedelmeskednek neki. A hívek egyszerűen csak ágyútöltelékek szerepét töltik be az Armageddonban. Csupán annyi a dolguk, hogy a haláluk után Isten engedelmes angyalhadseregét bővítsék, majd harcba induljanak uruk parancsára. Isten és Sátán ebben a történetben Jake és Katie Fitzgerald testében öltenek testet. Wanda és Terry ikrei már rég szerepeltek, éppen ezért ez a fordulat alaposan meg is lepett most. Korábban nem is emlékszem, hogy lett volna utalás arra, hogy valami nincs rendben ezekkel a gyerkőcökkel. Most viszont már-már szürreális, ahogy egymást verik, egymás vérét ontják. Aztán a sebeik gyorsan eltűnnek. A másik nagy fordulat a Csadatévő felbukkanása. Ez a titokzatos hatalmasság már többször felbukkant más-más ábrázolásokban, más-más testben. Ahogy haladunk előre a sztoriban egyszerűen nem lehet kitalálni, hogy ki is ő valójában. A végén, pedig kiderül. És az sokkoló, de rendkívüli módon. Egyszerűen alig hittem el a dolgot. A Csodatévő, a Mindenség Ura, aki járt már a Földön Jézus alakjában. És bizony ő Isten és Sátán apja és anyja egy személyben. Nekem nagyon tetszett ez az ötlet. Hátborzongató és megdöbbentő. Az még inkább, hogy Spawn születésénél nagyon belenyúlt az eseményekbe, és az Ivadék testébe zárta, az akkor éppen meghalt, több mint hatezer ember lelkét. [/spoiler]

Armageddon 1-14. rész, 150-163. szám.

Spoiler

[spoiler] Spawnt ismét széttépik, ezúttal egy Tanítvány, aki az Édenkertbe való bejutást őrzi. Szintén hatalmas fordulat volta a Tanítványok, vagyis Jézus első követőinek behozatala a történetbe. Spawn újra lekerül a Pokolba, közben a szíve egy feltámadt kisfiú, Chirstopher Welland testében új életre kel és egy újabb Pokolivadékot teremt. Légió, vagyis Kid Spawn személyében egy újabb szürreális és érdekes figurával bővült a Spawn-mitológia. Miközben Christopher egy utolsó látogatást tesz az anyjánál, addig Al Mammon fogságában szenved. Végül Christopher segítségével kiszabadul és a benne lakozó szellemek segítéségével sikeresen szembeszáll Mammonnal. Közben furcsa, és különös jelenések kíséretében megérkezik az Armageddon. Legalábbis elkezdődik. Wanda és Terry ikrei vígan játszanak, aztán egymást kezdik véresen püfölni. Szadista, gonosz gyerekek, nem véletlenül, hisz Isten és Sátán testesültek meg bennük. Csodatévő volt ezért is a felelős. Közben Sapwn és a Légió ivadékai igyekeznek megakadályozni a közelgő pusztulást. Hiroshi és unokája, Kumiko ivadékokként igyekeznek megfékezni a zombi-áradatot. Múltjukba is bepillantást nyerünk, ezáltal elmélyül a tragédiájuk. Spawn Indiában Kalival mérkőzik meg. Amal és Shanti, az indiai pár megmutatja, hogy másfajta áldozattal is lehet győzni. Közben Katie és Jake eldurvulnak. Túszul ejtik saját szüleiket és nővérüket, Cyant, mindenkivel végezni akarnak. Spawn felbukkan és megmenti szeretteit, de ekkor váratlan fordulatként felbukkan Zera, a szeráfok királynője, aki magát Istent keresi Fitzgeraldék házában. Jake és Katie elméjéről lehull a lepel, Isten és sátán felfedik magukat. A Csodatévő lép közbe és magyarázatot ad mindenre. Ez Wandának már sok, és végezne magával, amit a Csodatévő tud csak megakadályozni. A Mindenség Ura kitörli minden halandó elméjéből Jake és Katie létezését, mintha sose léteztek volna. Közben Isten magához szólítja az igaz hívőket, köztük Blake nagyit is, majd angyalharcosokat csinál belőlük. Szegény nagyi, ahogy szembesül mindazzal, hogy a kereszténység mekkora egy hazugság, szívszorító. Az Armageddon pedig elkerülhetetlen, letarolja az egész világot. Spawn Jézus apostolai ellen harcol az Édenkertben, újra meghal, majd újjászületik angyali szárnyakkal, egy angyal és egy pokolivadék torz keverékeként. Isteni erővel. A végső összecsapás iszonyatos és epikus. Nem lehet ár szavakat találni. Az új Spawn végez Zerával, a pokol és a menny harcosaival. Egy végső csapással minden élőlény elpusztul a Földön. Miután Isten és sátán seregek nélkül maradtak, minden hatalmukat Alra zúdítják. Majd egymás ellen fordulnak és vég nélküli összecsapásba kezdenek. Spawn és Csodatévő egy másik szférából szemlélik az eseményeket. Sikerül elzárni Istent és sátánt a halandó világtól, majd Al isteni erejét kihasználva minden élőt feltámaszt és mindent helyrehoz a Földön. Spawn azt kéri csupán végül a Mindenség Urától, hogy változtassa újra halandóvá, hadd térjen haza. [/spoiler]

Ezzel akár véget is érhetne az egész széria. Viszont jön a csavar.

Hazatérés, 164. szám.

Spoiler

[spoiler] Al úgy véli, ennyi szenvedés után megérdemli, hogy hazatérjen a szerelméhez és Cyanhoz. A Csodatévő ezt vitatja és megmutatja miért is. Bepillantást nyerünk Wanda és Terry vitájába. Terry már épp elmenne, mert úgy véli Wanda csakis Alt szereti még mindig. Wanda lerántja a leplet egy súlyos titokról, mely Spawn eredetét is teljesen új megvilágításba helyezi. Wanda gyereket akart, de Al egy idő után ettől elzárkózott. Végül, amikor Wanda teherbe esett, Al olyan kegyetlenül megütötte, hogy szegény Wanda elvesztette a babát. Alt végül annyira gyötörte rémes tette miatt a lelkiismeret, hogy halála után tudatosan változtatta magát pokolivadékká, szenvedni akart. De meg is érdemli. Ezek után nem sajnálom. A Csodatévő ezek után felvilágosítja, hogy még vezekelnie kell a megváltásért. A füzet utolsó oldalai valamit felvezetnek, de nem igazán értettem, mit, majd kiderül. [/spoiler]

Nagyon nagyszabású volt ez a kötet, a képregénysorozat egyik abszolút csúcspontja. Nem tudom, hogy ezt még le lehet-e valamivel körözni. Kiváló.

 

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

2023. 11. 09. - 14:57, Dzséjt írta:

Egy totális összeomlás még jó is lenne, ha utána az alapoktól újraépítve egy teljesen más, új rendszer alakulnak ki. Sajnos Magyarországon a könyvpiac mindig is sz*r volt. Az, hogy a terjesztőknek van a legnagyobb hatalma és az író a legelhanyagolhatóbb tényező, egy vicc. De komolyan. Én a kiadókat sem sajnálom, mert ők is szemetek, átverik és kihasználják az írókat. Dögöljenek hát ők is meg a terjesztőkkel együtt. Jöhet a tisztító tűz... Vagyis, jöhetne, mert mind annyi minden ebben az országban, ez sem fog megjavulni, amíg... Na de ebbe már ne menjünk bele.

Igen, nagyon rossz, hogy a terjesztőknek van a legnagyobb hatalma. Gondolom itt azon kiadókra gondolsz, akik magyar szerzők műveit adják ki, és őket verik át.

A nagy összeomlás inkább a kiadóakt érheti el az elkövetkezendő években, nem a terjesztőket....

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Igen, azokra gondoltam, akik magyar könyveket adnak ki.

Ha a kiadók összeomlanak, a terjesztők is torokra veszik a lompost. Hiszen kiadók nélkül nem lesznek könyvek, amiket a polcokra tehetnének. A kiadók hozzák be a külföldi kiadványokat, végzik a fordítást és a nyomtatást, szóval nélkülük a terjesztők legfeljebb eredeti nyelvű könyveket árulhatnak, amit saját költségen hoznak be az országba egy őket valószínűleg jó alaposan lehúzó külföldi kiadó segedelmével, de akkor akár kukásnak is elmehetnének, mert még azzal is jobban keresnének.

Szóval inkább úgy fogalmaznék, hogy a kiadók az elsők, amik bedőlhetnek, de utánuk jönnének a terjesztők is.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Ez nem kiadó-specifikus dolog. :)

Minden magyar cégnek fel kell töltenie május 31-ig az előző év lezárt pénzügyi beszámolóját erre a portálra. Ez az adatbázis teljesen nyilvános, e-beszamolo néven megtalálható a neten. Max. annyi a nehézség, hogy tudni kell értelmezni az adatokat, amihez pénzügy-számvitel vagy valamilyen közgazdasági tudás szükséges.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Bár a 2021-es,, 2022-es adatok kevésbé számítanak jelenleg. Mostanra a gondok felhalmozódtak - több könyvkiadónál is, ahogy hallottam. Méghozzá jó nagyok. Olyat is hallottam, hogy a jelenlegi helyzethez képest a 2008-as, mindent érintő, vagy éppen az Alexandra bedőlésével kapcsolatos 2017-es könyvpiaci válság szinte még túlélhető volt. Nagy baj lehet, ha már szólogatnak a kollégáknak, készüljenek a legrosszabbra.

 

Szerkesztve: - Darth Revan9
A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

3 órával ezelőtt, Donát írta:

Most láttam az új Éhezők Viadala filmet. Nagyon nagyon tetszett, több szempontból is a PT-re emlékeztett a komplexitásával és a 65 évvel korábbi világ újragondolásával. Holnap még írok róla. Biztos lesznek, akiknek nem tetszik vagy túl hosszúnak tartják majd, de egyáltalán nem volt sablonos, volt benne tételmondat és háttérgondolat, így összességében nálam telitalálat lett. 

Erről jut eszembe, ezt már múlt héten megírtam, csak elfelejtettem posztolni.

 

Énekesmadarak és kígyók balladája

Nagyon megszerettem az Éhezők viadala-trilógiát, és nekem a Hunger Games-filmekkel sincs bajom, sőt nagyon szeretem őket (bár elismerem, hogy minősége epizódról-epizódra zuhant, ugyanakkor nem érzem drasztikusnak az esést, ha folyamatába nézzük). Mindezek ellenére az előzményről még csak nem is hallottam. Egyszer valahol, valamikor talán olvastam, hogy készül egy előzményfilm, de fogalmam sem volt arról, hogy az is könyvadaptáció lesz. És persze, nagyjából azonnal elfeledkeztem róla, s most már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg olvastam ezt, vagy az emlék csalfa. Akármelyik is igaz, meglepett, hogy a filmpremier már a küszöbön van.

A könyv akkor került a figyelmem középpontjába, amikor a négy film felkerült az HBO Maxra pár héttel ezelőtt, én meg újranéztem őket, és kedvem szottyant a könyveket is újraolvasni. Ám előtte még (két film között) felnéztem a Hunger Games Wikire, csak, hogy kicsit felelevenítsek néhány dolgot, amikre a mozi nem igazán tért ki. Ekkor olvastam döbbenten, hogy baromi részletesen ki lett fejtve az Éhezők viadala múltja, Snow iskolai évei, stb. Mondom, mi a manó? A filmek kihagytak jó pár dolgot, de azért ennyi mindent nem. Szóval gyorsan megnéztem, mi az új infók forrása, és döbbenten pilláztam, hogy nédmán, már létezik egy negyedik könyv.

Suzanne Collins 2020-ban adta ki az Éhezők viadala előzménykötetét, az Énekesmadarak és kígyók balladáját (The Ballad of Songbirds and Snakes), amely nem kevesebb, mint 64 évvel játszódik azelőtt, hogy Katniss Everdeen önként jelentkezett volna a 74. Éhezők viadalára. Ebből talán már le is szűrtétek, hogy a könyv a 10. Éhezők viadala körül bonyolódik. Ám a könyv, akárcsak a harmadik rész, nem teljesen arról szól, amire az ember elsőre számít.

Collins nem ment biztosra. A második résznek, a Futótűznek joggal lehet felróni, hogy részben az első epizód cselekményét hasznosította újra, hiszen a könyv elejét és végét leszámítva a cselekményváz ugyanaz. Minden benne van a kiválasztástól a gyakorlatozáson és interjúkon át a vérfürdőig, és így tovább. Így meg azért nem nehéz könyvet írni.

Nos, Collins, ahogy A kiválasztott, úgy az Énekesmadarak és kígyók balladája esetében sem követte el újra ezt a hibát. Sőt egy nagyon érdekes előzménykönyvet kreált, méghozzá úgy, hogy a főhős ezúttal nem egy kiválasztott, aki az Éhezők viadalán küzd a túlélésért, hanem egy mentor. Egész pontosan, az első 24 mentor egyike. Aki nem más, mint a 17 éves Coriolanus Snow, Panem későbbi elnöke, és az Éhezők viadala-trilógia főgonosza.

Snow itt még csak középiskolás, és Panem épp a 10. Éhezők viadalára készül, amit igyekeznek megújítani az előző kilenchez képest. Azok ugyanis annyiból álltak, hogy kiválasztották a 24 gyereket (12 fiút és 12 lányt, 12-18 éves kor között), majd elszállították őket a Kapitóliumba, ahol aztán egy elhagyatott arénába lökték őket. Ott pár óra alatt lemészárolták egymást. Ennyi. Szóval az Éhezők viadala ekkoriban még egyáltalán nem az a hatalmas sportesemény, aminek Katniss idejében megismertük. Sőt éppen ez a főjátékmester, Dr. Gaul problémája. Senki sem kíváncsi rá, még a Kapitóliumba sem, sőt egyre többen követelik, hogy szüntessék meg. Egyszóval a büntetés jellegét kezdi elveszteni.

Tehát a 10. játékra történt egy nagy újítás: az Akadémia végzős évfolyamának 24 legjobb tanulóját kijelölték az új játékosok mentorának. A feladatuk az, hogy felrázzák egy kicsit az Éhezők viadalát. Ezek egyike az ifjú Snow, aki, akárcsak Panem vagy a viadalok, még távolról sem hasonlít vén önmagára. Bár már itt álmodozik arról, hogy egyszer ő lesz Panem elnöke, egyelőre az Egyetem miatt aggódik, és azzal van elfoglalva, hogy az ő kiválasztottja legyen a legjobb, ezzel borítékolva azokat a díjakat, amikkel bejuthat az egyetemre.

De Snow kiválasztottja nem akárki, hanem egy 16 éves lány a 12. Körzetből, Lucy Gray Baird. A hasonlóság közte és Katniss között nagyjából ennyiben ki is merült. A koruk és a lakhelyük ugyanaz, de Lucy Gray távolról sem született túlélő, senki sem hiszi, hogy képes lenne megnyerni az Éhezők viadalát, és jobban bánik a gitárral, mint az íjjal vagy bármilyen más fegyverrel, mivelhogy zenész. Ja, és mivel ő nem nézőpont karakter, így az esetek többségében nincs is jelen, inkább fontos mellékszereplő. Mert nála még Coriolanus barátja, Sejanus Plinth és unokatestvére, A kiválasztottban egy rövid időre feltűnt Tigris is fontosabb szereplő.

A könyv sava-borsát az adja, hogy még nagyon más a világ, mint 64 évvel ezután. Sokat ad a könyv hangulatához, hogy az első lázadás még csak tíz éve volt. A három éven át tartó kíméletlen háborúból pedig még senki sem lábalta ki. A körzetek romokban hevernek, de a Kapitólium is újjáépülőben van. Az utcákat itt-ott törmelékek borítják, az egykor jobb sorsú neves családok elvesztik az otthonaikat, mások, mint például a 2. Körzetben született Plinth-ek, felemelkednek és bebocsátást nyernek a Kapitólium elitjébe. Tehát minden átalakulóban van, beleértve a Snow családot is.

Érdekes figyelni, hogyan alakulnak ki az Éhezők viadala egyes aspektusai, amik oly természetesek a későbbi könyvekben, itt viszont újdonságuk miatt kiforratlanok, néha nem is működnek vagy csak döcögősen. Eleve olyan cudarok a körülmények, hogy az sem biztos, hogy minden kiválasztott megéli a játékok kezdetét (ami ekkor még a Kapitóliumban van). Igazából a könyv egyes pontjain azon tanakodtam, hogy Katniss-nek és Pheetának milyen jó dolga van. Oké, halálra ítélték őket, de az utolsó két hetükben semmire sem volt gondjuk. Lucy Gray vagy a 10. viadal bármelyik kiválasztottja már csak azért önként jelentkezett volna, hogy olyan elbánásban részesülhessenek, mint a 74. viadal résztvevői. Itt még nincsenek stylistok, fogadások, kiképzés, pontozás… Semmi. Ahogy elvittek a körzetedből, úgy vágnak be az arénába, aztán mehet a kaszabolás. A győztest pedig szimplán visszahajítják a körzetébe, hogy úgy folytassa az életét, ahogy abbahagyta, némi PTSD-vel megfűszerezve. Se pénzjutalom, se Kiválasztottak Faluja, se Győztes Körút, csak a tudat, hogy te maradtál utoljára élve.

Szóval a könyv egyik szépsége, hogy láthatjuk, hogyan alapozzák meg a későbbi viadalokat. A másik, ami engem hajtott előre, az Coriolanus Snow karaktere. Mivel 64 évvel fiatalabb, mint a trilógiában, érthető módon még nagyon más karakter. Éppen ezért nagyon érdekes megfigyelni, hogyan jelenik meg egy-egy későbbi Snow-jellemvonás. A könyv során nem csak az értékelődik át bennünk, mennyire nincs sanyarú sorsa a későbbi kiválasztottaknak (eltekintve attól, hogy általában 23-an biztosan meghalnak), de az is, hogy Snow milyen ember. Sajnos róla sok nem derült ki a könyvekben, mivel ott nem sokat szerepel. A filmek alaposan kibővítették a karaktert, így ott tudhatunk meg róla többet, de így sem ismerjük meg igazán. Mi vezérli? Szimplán egy szadista, hatalommániás állat vagy van valami mélyebb motivációja? Zsigerből gyűlöli a körzeteket, vagy okkal? És azért kattant rá Katniss-re, mert már korán meglátta, mit jelenthet majd a lány Panem elnyomott népének, vagy egyéb oka is van rá? Ezek azok a dolgok, amikre fény derül, aminek hála jobban megismerhetjük Coriolanus Snow-t, azt, hogy milyen volt, mielőtt zsarnok lett. És ebben remek társat talált az életet szerető, csapongó Lucy Gray képében, aki egy enigma, hiszen a trilógiában csak egyszer utalnak rá, bár nem név szerint.

A könyv felépítése is eltér az eredeti három könyvből. Míg abban Katniss volt a mesélő, így E/1-ben ismerhettük meg az eseményeket, addig az Énekesmadarak és kígyók balladája E/3-as nézőpontot használ, így kicsit az az érzése az embernek, hogy bár megismerhetjük Snow-t, még így sem enged közel minket. Nem annyira, mint Katniss.

Mindent összevetve az Énekesmadarak és kígyók balladája remekül sikerült könyv, és a könyvek között nekem ez tetszett a legjobban A kiválasztott után. Az egyetlen, amibe bele tudnék kötni, hogy túl hirtelen lett vége. Kicsit elkapkodottnak érzem a befejezést. Lucy Gray túl gyorsan világosodik meg azzal kapcsolatban, milyen ember Snow, ám mivel nem nézőpont karakter, az egész megvilágosodást csak Snow szemszögéből látjuk, és ebből a szemszögből annyira nem érthető. Sőt igazából Lucy Gray egész karaktere a levegőben marad a könyv végén. Ezért is mondom, hogy inkább fontos mellékszereplő, semmint főszereplő. Ezt leszámítva viszont nagyon tetszett a könyv, aminek a filmváltozata most került a mozikba, és kíváncsian várom @Donát beszámolóját. Én nem valószínű, hogy megnézem moziban, megvárom, míg felkerül streamingre, de addig meg újraolvasom a trilógiát.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 2 héttel később...

Robert Jordan: A Nagy Hajtóvadászat

Az epikus és grandiózus Idő Kereke sorozat második könyve. Amikor először olvastam a második részt, talán 2006-ban, elég nagy szünet után vettem kézbe. Robert Jordan részletekben elmerülő stílusán nem könnyű átrágni magam.

A második könyv már emeli a téteket és jobban elkezdi kibontani az Újjászületett Sárkány próféciáját. A hősök útjai szép lassan elkezdenek szétválni. A karakterek elindulnak végzetük beteljesítése felé. Ebben a könyvben kisebb csoportokra bontva több szereplő még együtt kalandozik, vagy éppen tanul és képzi magát. A különféle nézőpontok megszaporodnak, egyre több szemszögből látjuk ezt a világot és az eposz történéseit, viszont ezek beosztása továbbra is egyenetlen. Több mellékszereplő kap önálló szemszöget, de ők csak rövidebb ideig vannak jelen.

Spoiler

[spoiler] Pl. Geofram Bornhald, vagy Padan Fain. Annak örültem, hogy kaptunk jeleneteket Moiraine, Liandrin, Bayle Domon, és Egwene szemszögéből. Továbbra is Rand dominál. Jordan igyekszik a többi karaktert is kibontani. Jobban megnöveli a női karakterek jelenlétét a sztoriban. Itt sincs viszont még teljes egyensúly. Elayne itt már komolyabb szerepet kap, persze csak a történet vége felé. A regény központi témája a Hajtóvadászat a Kürtért, mely most nem énekben jelenik meg, hanem a valóságban. Miután Padan Faint kiszabadították és árnybarát társaival együtt magukkal vitték a Kürtöt és az elátkozott tőrt, Rand, Mat, Perrin, Loial, valamint egy csapat shienari ered a nyomukba. Még indulás előtt Moiraine és Siuan Sance, az Amyrlin Trón szembesítik Randet, hogy ő az Újjászületett Sárkány. A fiú ezt tagadja, próbálja elkerülni a sorsát. Nem kér a világ megváltója szerepéből. Nem akarja megtörni a világot. Pont ez a tagadás teszi alkalmassá a feladatra. Ebben a könyvben még vonakodik elfogadni a szerepét. A végén viszont felismeri, hogy nem tehet mást. Ez a folyamat szépen le van vezetve. Szerencsére nem tartott túl sokáig, a famei eseményekre már teszi a dolgát. Selene úrhölgy titokzatos figura. Már el is feledtem, hogy ő Lanfear, a Kitaszítottak egyike. Érdekes volt, hogy Rand-nek nem szúrt szemet a nő gyanús viselkedése. Kissé furán is viselkedik, ha ő van a közelében. Minden ok nélkül csak úgy szerelmes lesz belé. Persze ennek is meglesz a maga szerepe a történetben, az inkarnáció révén, de ennek ellenére is kicsit fura. Mat itt kissé gyerekes, nem is jut neki komolyabb szerep, csak a falmei csatában. Perrin is teszi a dolgát, de még rá is várat a sorsa beteljesítése. Thom Merrlin nem jutott túl nagy szerephez, de legalább megnyugodhat az olvasó, hogy él. Egwene és Nyaneve megkezdik a képzésüket a Fehér Toronyban. Szépen kitágul a világ, ahogy haladunk a sztoriban. A Fehér Torony és az aes sedai-ok világa itt nyílik meg. Egyre többet tudunk meg róluk, a képzésükről. az életükről. Bejárjuk Cairhien földjét, eljutunk Cairhien városába. Itt Rand akaratán kívül belekeveredik a Daes Dae’marba, a cairhieni nemesek hatalmi játszmájába. Hihetetlen, hogy nemesi ruhában jelenik meg és mindenki külföldi nemesnek nézi. Lehet, hogy ebben is Lanfear keze van. Rand jól felforgatja az állóvizet, pedig csak Fain nyomára akar bukkanni. Egy polgárháborút is maga mögött hagy akaratán kívül. Ami külön tetszett, az a párhuzamos világok behozása az újabb Kapuköveken keresztül. Megjelentek a saenchanok, Sasszárny Artúr egyik fiának, Luthairnak és hadának utódai. A saenchanokat már az első olvasáskor érdekesnek találtam, nagyon szépen színesítik a történetet. Érdekes lenne bővebben megtudni, Luthair hogyan alapította meg a birodalmukat az Aryth-óceán túlpartján. Olyan régen olvastam a többi Idő Kereke könyvet, hogy már nem igazán emlékszem, történt-e erre komolyabb utalás. Turak nagyúr érdekes ellenfél volt. Suroth szintén, őt még viszontlátjuk. Liandrin árulása jó húzás volt. Annak idején nagyon meglepődtem rajta. Bár még nem tisztázódik le teljesen világosan, de lehet sejteni, hogy Liandrin valójában Fekete nővér. Suroth meg árnybarát lehet. Falméban nagyon szépen csúcsosodnak az események. Visszatérnek a múlt hősei, miután Mat megfújta a Kürtöt. Vicces volt látni Sasszárny Artúrt, ahogy a saját leszármazottai ellen harcol. Rand és Turak párbaja, valamint az újabb összecsapás Ba’alzamonnal nagyon epikus lett, és végre így a világ megtudta, hogy a Sárkány újjászületett. Egwene sem sínylődött túl sokáig damane-ként. Ingtar árulása meglepő volt, erre már nem emlékeztem. [/spoiler]

Szóval, szépen elkezdett a világ és a történet is tágulni, mintha egy virág bontaná ki a szirmait. Az eltérő kultúrák bemutatása, az epikus cselekmény, és a drámai jelenetek emelik ki igazán a könyvet. Jordan sokszor túlzó részletességét ezek tudják feledtetni. Amit még ki tudok emelni, az a felelősség vállalásának ábrázolása. Jobb lett, mint az első könyv, így kell jobb folytatást írni és tágítani egy univerzumot. Ötös.

 

 

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

R. A. Salvatore: A csend pengéi

A csend pengéivel egy új, sötét történetszál kezdődik Drizzt és barátai életében. A szép napok mintha tovatűntek volna és a hősök is változásnak indultak. Az életben sokszor éri az embert fájdalom, elkeseredés és magány is. A nyomasztó traumákat nehéz feldolgozni. A lélek sebeire nehéz gyógyírt találni. Néha az idő segít, néha a barátok, és a szeretteink jelenléte. Az életünk különféle eseményei lenyomatokat hagynak a lelkünkben és változásokat indítanak el bennünk. Van amikor a fájdalmakat nem tudjuk elviselni és inkább az italhoz fordulunk, hogy feledjük a kínokat. Van, amikor a sértett büszkeség vezérli a tetteinket, ahelyett, hogy beismernénk a másiknak volt igaza és önvizsgálatra kényszerülnénk.

Ezekkel a témákkal foglalkozik A csend pengéi című regény. Itt végképp nem a kalandozáson, vagy a küldetéseken van a hangsúly, hanem hőseink életének változásain.

Spoiler

[spoiler] Wulfgar és Artemis Entreri azok, akik változáson mennek keresztül. Wulfgar nem bírja feldolgozni az őt ért kínzásokat. Az állapota olyan, mint egy háborús veteráné, aki képtelen feledni az átélt kínokat. Ez a stresszes állapot arra készteti, hogy elhagyja a társait és saját útját járja. Sajnos a sötétség útjára lép, az esztelen harcot és az italt választja, hogy menedéket leljen. Sorsa érdekes fordulatot vesz Luskanban, ahol a Zsiványkard fogadóban Arumn fogadós kidobója lesz. Egy új szerelem is belép az életébe Delly személyében, de nem tudni, hogy a lány gyógyírt jelent-e a sebzett harcosnak. Artemis Entreri visszatér Calimportba. Lelkét kétségek gyötrik, Drizzt változásokat indított el benne. Artemis arra kényszerül, hogy felülvizsgálja lelkének állapotát. Valahogy úgy érzi, ostoba büszkesége miatt nem tud új életet kezdeni. Ezt Jarlaxle felismeri. Miután a Bregan D’aerthe kihúzta őt a csávából, a zsoldosvezér igyekszik harcostársának új életcélt adni. De előtte megadja Entrerinek a Drizzt-tel való utolsó párbaj esélyét. Mellesleg így szert tesz Crenshinibonra is, amitől még nagyobb hatalmat remél. A párbaj inkább Drizztet igazolja és ez cseppet sem tetszik az orgyilkosnak. Entreri halottnak hiszi Drizztet. Talán így már új életet kezdhet. (Ironikus belegondolni, hogy milyen úton járnak majd a jövőben.) [/spoiler]

Ez a kötet inkább egy utazás a lélek világában, sem, mint hagyományos fantasy kalandregény. A végére egy kissé ellaposodik a cselekmény, de azért nem nagyon. Annak idején kevésbé tetszett a könyv. Most újra olvasva valahogy jobban bejött, jobban értékeltem a lelki finomságokat. Négy és fél.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

R. A. és Geno Salvatore: A potyautas

Ez egy kellemes kis fantasy kalandregény, melynek eseményei szépen besimulnak Drizzt legendájának korai időszakába. Bob ezt a fiával közösen írta, kellemes közös időtöltés lehetett.

A regény szokatlan két szempontból. Az egyik az E/1-es elbeszélőmód. A másik a nem éppen lineáris történetvezetés. Az időugrások egy kicsit néha zavartak – már első olvasáskor is. Viszont így tagadhatatlanul izgalmasabb volt a főszereplő Maimun megismerése. Természetesen ebből a kötetből se maradhat ki a család és helyünk megtalálása a világban. Illetve kapunk egy árnyalt szereplőt is.

Spoiler

[spoiler] Perrault, mint védelmező igazán különös. A cél érdekében mindent elkövet. Ezt ifjú védencének nehéz megemésztenie. Maimun, az árva fiú családra vágyik, nyugodt életet akar, de a sors nem igazán adja meg ezt neki. Az örökös menekülés Asbeel elől sokszor kifárasztja és próbára teszi. A könyv legfontosabb eseményei A félszerzet ékkövével játszódnak párhuzamosan. A barlangban játszódó jelenetek viszont talán A hajnal ösvénye eseményeihez állnak közelebb. [/spoiler]

Izgalmas, sodró lendületű és rejtélyes. Ifjabb olvasók kezébe ilyen könyveket adnék. Négy és felet adok rá, mivel az időugrások a fejezetek és a megszakító részek között kicsit zavartak.

 

 

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

R. A. és Geno Salvatore: Az árnyékmaszk

Ott folytatódik, ahol az előző kötet abbamaradt. A második rész elmélyíti az eseményeket és újabb izgalmas kalandokba sodorja Maimunt. Geno és Bob továbbra is fantasztikusan írnak együtt. Az események folyamatosan pörögnek, mégis sikerült belecsempészni a könyvbe olyan érzelmeket is, melyek együtt járnak a felnőtté válással, a dolgok elengedésével.

Spoiler

[spoiler] Maimun igyekszik feldolgozni Perrault elvesztését. Talán inkább mentora miatt ragaszkodik Tymora kövéhez, mintha ez a varázstárgy kapocs lenne nevelőapjához. Ugyanez a helyzet a karddal és a köpennyel kapcsolatban. Maimunnak meg kell tanulnia, hogy a szívünkben hordozzuk szeretteink emlékét. Meg kell értenie, hogy túl kell lendülnie a múlton és meg kell lelnie saját ösvényét. Jó volt újra látni Drizztéket, és követni A félszerzet ékköve eseményeit. Joen előkerülése szép fordulat volt. Örültem, hogy ő és Maimun közelebb tudtak kerülni egymáshoz. Volt itt minden, sivatagi kalandozás, tengeri út, csata kalózokkal, sárkánnyal, démonnal. Elbet feltűnése szintén meghökkentő fordulat volt. Már nem is emlékeztem ár, olyan régen olvastam. [/spoiler]

Klasszikus fantasy kalandregény, a műfaj legjobb hagyományait követi. Jobban tetszett, mint az előző rész, itt nem volt annyi időugrás.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 3 héttel később...

R. A. Salvatore: A Világ Háta

A lélek legsötétebb ösvényeire vezeti el a regény az olvasókat. A Világ Háta elég rendhagyó lett a Drizzt legendája sorozatban. Egyrészt, mivel Drizzt nélküli regény, másrészt mivel a cselekmény szövése eléggé eltér a megszokottól. Salvatore-nál a kaland csak eszköz arra, hogy különféle témákat, filozófiai dilemmákat boncolgasson, de a kalandozás mindig is hangsúlyos eleme volt a könyveinek. Itt abszolút a lélekben zajló folyamatok, a személyes dráma kerül előtérbe. Olyan erős szinten, hogy már elmondható, ez a regény élesen kilóg a sorból. Sem előtte, sem később sem írt ilyen könyvet. Az akciójelenetek száma nagyon csekély, bár azok továbbra is csodásan kidolgozottak.

A sötétség útja sorozatcímhez méltóan itt aztán kapunk kemény témákat. Társadalmi különbségek, alkoholizmus, függőség, poszttraumás stressz, családon belüli erőszak, különféle emberi kegyetlenségek. Szóval, van itt minden, ami a lélek kínjaival kapcsolatos. Az író jelentősen elmozdul a tőle megszokott fekete-fehér ábrázolástól és tobzódik a karakterek és a lélek szürke árnyalataiban.

Két szálon fut a cselekmény.

Spoiler

[spoiler] Wulfgar egyre mélyebbre süllyed Luskanban. Deudermont sem tudja kiemelni a mély posványból, amibe Errtu kínzásai taszították. A barbár Morikkal együtt belekeveredik egy Deudermont elleni merényletbe, majd hamar a Foglyok Karneválján találja magát. Épp, hogy csak megmenekül a kapitány közbenjárására. Ráadásul korábban Pocsolya Josi miatt még Égisz-agyart is elvesztette, ami Sheela Kree-hez, a kalózhoz kerül. Wulfgar mindenkit megbántott maga körül, Dellyt, és Arumn-t is. Kénytelen Morikkal együtt távozni a városból, útjuk a Világ Háta egyik eldugott szegletébe, Auckney-ba vezet, ahol különös családi dráma bontakozott ki. Míg Wulgbar Luskanban szenvedett, addig ebben a kis uradalomban egy szerelmi háromszög bontakozott ki. Feringald, Auckney ura szerelmes lett Meraldába, a parasztlányba, akibe meg egy Jaka Sculli nevű parasztfiú szerelmes. Érdekesek ezek a szerelmi szálak. Feingald szemszögéből egy első látásra szerelem effektust látunk. Amint meglátja Meraldát, meg akarja ismerni, el akarja venni feleségül. Olvasóként azt hihetnénk, hogy erősen megkívánta a lányt, de a továbbiakban kiderül, hogy nem csupán fellángolásról, hanem valódi szerelemről van szó. Jaka Scullinál meg eleinte úgy tűnik, hogy tényleg szereti Meraldát, de a későbbiek folyamán már az a benyomása az olvasónak, mintha csupán erős vonzalom és birtoklási vágy lenne úrrá az ifjú legényen. Szegény Meralda meg őrlődik. Eleinte Jakát szereti, és nem érti, nem tudja hova tenni Feringald nagyúr heves udvarlását felé. Az apa, Dohni Ganderley viszont felismeri a lehetőséget. Nem egyszerűen kapzsiságból, hanem azért, mert a felesége, Meralda anyja, Biaste asszony halálos beteg. Szegény emberként nem lenne pénzük gyógyítót, vagy papot hívni, Feringald nagyúrnak viszont erre lenne lehetősége. Ezért kőkeményen ráparancsol a lányára, el kell fogadnia Feringal udvarlását. Meg is veri a lány, mikor az csak azért is Jakát akarja. Ahogy telik az idő és Meralda megismeri az urat, egyre inkább beleszeret. Míg Jaka érzéseiben immár csak a birtoklási vágyat látja. Viszont, miután Meralda terhes lesz Jakától, egy korábbi éjszakai együttlét miatt, a fiú nem meri vállalni az ezzel kapcsolatos felelősséget. Meralda ekkor szalad végleg Feringald karjaiba. Jaka, mintha kijózanodna, és vállalná a családi életet, de elkésik vele és ráadásul rosszul is jön ki a dolog, szerencsétlen halálba küldi magát. Meralda anyja meggyógyul, udvarlója még az esküvő előtt meggyógyítja Biastét. A lány egyre jobban megismeri a vőlegényét, majd férjét, látja kedves oldalát is. Viszont ott a gond, hogy terhes lett. Ahogy telik az idő, rájön, nem tudja olyan időben ágyba csábítani az urat, hogy később elmondhassa, Feringald a gyerek apja. Feringald nővére, a kapzsi, önző Priscilla gyanakodni kezd. Meralda csupán Temigast ispánban lel szövetségest. És itt ér össze a regény két cselekményszála. Wulfgar Morikkal együtt útonállók lesznek, miután száműzték őket Luskanból. Egyik támadásuk során pont Meralda hintóját fosztják ki. Ez kapóra jön a lányak, és később azt hazudja, hogy a barbár megerőszakolta őt. Pedig Wulfgar pont ettől a sorstól mentette meg, leszedte róla Morikot, aki már épp az aktusra készült volna. Ráadásul a kocsist, Fakapu Liamot is ellátják. Viszont Meralda kihasználja ezt a lehetőséget. Feringald nagyúr elfogatja a barbárt, és ki akarja végezni. Meraldát elfogja a lelkiismeret és kiszabadítja Wulfgart. Wulfgarban felmerül a kérdés, hogy Meralda miért vádolta meg, később miért szabadította ki. Összerakja a képet és a gyermek születése körül visszasiet az uradalomba. Nos, épp időben. Időközben Priscilla is összerakta a képet, és elhinti öccse fejében, hogy a gyerek valódi apja nem a barbár, hanem Jaka Sculli. Biztatja fivérét, hogy a tekintélye megőrzése érdekében zavarja el Merladát, és ölje meg a csecsemőt. Wulfgar épp időben érkezik és megmenti a kisbabát. Magának követeli és elviszi. Ezzel megmenti Meralda lányának életét és alapos zavart okoz Feringalnál és Priscillánál. Csak Temigast jön rá az igazságra. Talán a baba megmentése volt az, ami visszarángatta Wulfgart a sötétség útjáról. A barbár feje végre kitisztul és visszatér a helyes útra. Delly Curtie-vel és a kisbabával az oldalán Vízmélyvára felé veszi az irányt. [/spoiler]

A regény vége nagyon tetszett. Igazán megható és szép. Viszont az odáig vezető út egy kissé hosszadalmas lett. Voltak olyan pontok, amikor már untam Wulfgar szenvedéseit. Amikor először olvastam a könyvet, még nem igazán tudtam hova tenni Meralda szálát. De most valahogy jobban élveztem az Auckney-ban játszódó fejezeteket. Sokan ezt a könyvet tartják a Drizzt sorozat leggyengébb darabjának, de ez azért lehet így, mert elüt a korábbi és későbbi könyvektől. Amikor először olvastam, kevésbé tetszett, most jobban bejött. Kedvencem nem lett az elhúzódó események miatt, de a végkifejletet nagyon élveztem. Nagyon érdekes útkereső regény volt, ami többször is gondolkodásra késztetett az emberiesség, a gonoszság és a szenvedés feldolgozása kapcsán. Véleményem szerint nem érdemel a könyv olyan negatív lehúzásokat, melyeket kapott korábban. Most jobban tudtam értékelni felnőtt fejjel az egyedi hangvételt és a témaválasztást. Jó könyv lett.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 2 héttel később...

R. A. Salvatore: Kardok Tengere

A sötétség útja történetszál lezárul. Azt kell mondanom, méltó zárás lett és ebből a három könyves történetszálból ez lett a legjobb. Csodálkozom is, hogy a molyon nem áll erősebben. Ha össze kéne állítanom a legjobb Drizzt regényekből álló listámat, a Kardok Tengerét mindenféleképpen feltenném rá.

Az előző két kötetre jellemző drámaibb, személyesebb hangvétel itt is jelen volt, de most keveredett a Bobtól megszokott hagyományos, kalandozós cselekményszál is.

Ezúttal Drizzt múltja kísért. Egy olyan szereplő bukkan fel, akire az olvasók nem gondoltak volna.

Spoiler

[spoiler] Ellifain, Le’lorinel alakjában igyekszik bosszút állni Drizzten. Ő volt az az elf lány, akinek az életét Drizzt megmentette, viszont akkora trauma érte a kislányt, mely őt is a sötétség útjára lökte, akárcsak Wulfgart. Nem tudta feldolgozni az őt ért fájdalmat. Őrült düh és gyűlölet vette át az uralmat az élete felett. Már a Csillagtalan éjben összefutott Drizzt-tel és akkor látszott, hogy betegesen gyűlöli. Az elmúlt évek mit sem tudtak ezen változtatni. A cselekmény folyamán Ellifain személye végig rejtve marad. Csak az Arany Öblöcskében zajló végső harc során derül fény a kilétére. Amikor először olvastam, így fura volt számomra, úgy gondoltam, hogy talán új ellenség, csak az őt ért sérelemről nem esett szó a korábbi könyvekben. Szép meglepetés volt a végén, mikor kiderült, hogy ki is ő valójában. A sorsa pedig kifejezetten tragikus. Azzal a varázslattal tudatosan arra készült, hogy ő is meghal és magával viszi Drizztet is. Nem tudott megszabadulni a démonaitól és felemésztette a lelkét. Drizztnek ez külön borzalmas lehetett. De imádtam azt a pillanatot, hogy inkább Ellifaint szerette volna megmenteni. És mikor nem sikerült meggyászolta őt. E miatt az igaz szív miatt szeretem Drizztet. Drizzt barátai is pont ezért szeretik őt. Wulfgar Égisz-agyar hajkurászása közben vad dühvel veti bele magát a csatákba. Sokszor már a Tengeri Szellemet és legénységét is veszélyezteti. A barbár már elkezdett megszabadulni a régi, posványba vezetett életétől. De még meg kell találnia magát. Ami végül is sikerül neki Delly és a kis Colson segítségével. Wulfgar, Delly és Colson között különleges kötelék kezd fűződni. Regis is változáson esik át, igyekszik jobban kivenni a részét a küzdelmektől és igyekszik jobban barátai hasznára lenni. Cattie-brie és Drizzt itt kezdenek el igazán közel kerülni egymáshoz. A főgonoszok, Sheila Kree, Bellany, valamint Chogurugga és ogréi olyan átlagosak voltak, de nem bántam. Nem is rajtuk volt igazán a hangsúly, hanem Wulfgar gyógyulásán és Ellifain sötétségbe vezető útján. Az akciójelenetek a szokásos magas színvonalon zajlottak. Kedvencem a Deudermont házában zajló rajtaütés, valamint a csata az Arany Öblöcskéért. [/spoiler]

A könyv jól feldolgozza hova vezethet a vak gyűlölet, és milyen mélyre vezethet az, ha nem szabadulunk meg a belső démonainktól. Akár az életünkbe is kerülhet. A szeretet, a barátok és a család jelenti az igazi gyógyírt a lélek legnagyobb sebeire.

Nagyon élveztem újraolvasni. Kiváló darab.

 

 

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 3 héttel később...

Juliet Grey: A forradalom napjai

 

Nagyon nehéz megszólalni, vagy írni bármit is. Legalábbis egy rövid ideig így éreztem a regény befejezése után. Mikor becsuktam a könyvet, csak úgy néztem magam elé és döbbenten bámultam, nagyon rég kavarogtak így a gondolataim. Az utolsó oldalakat nagyon erősen megkönnyeztem.

Az egész trilógia nagyon tetszett, különösen a zárás. Mindenféleképpen bekerül életem legmeghatározóbb olvasmányélményei közé. Olyan könyvek mellé, mint a Szinuhe, a Virágot Algernonnak, a Munkácsy-duológia, Arany János élete.

A trilógia záró része rendkívüli módon felkavaró. Ez a legdrámaibb, a legnagyobb hatást elérő kötet a sorozatból. Méltó befejezés. Nagyon el tudtam merülni ennek a regénynek a lapjain. Valahogy úgy érzem az egész összetettsége beleégett a szívembe és a lelkembe.

Ez egy olyan könyv volt, ami megmutatta, hogy a szép, csodás eszméket milyen ocsmány módon képes eltorzítani az őrület, a beteges gyűlölet, a nyers barbarizmus. Tudjuk mi történt a francia forradalom idején. Ez volt az emberiség egyik legfontosabb fordulópontja. Egy olyan utat kövezett ki Európának és az egész emberiségnek is, mely elvezetett napjaink modern államiságáig. Hatása mindenhová begyűrűzött Európa államaiba, és más tájakra is. A hatása jelentősége mellett elképesztő volt az árnyoldala is. A terror, a kegyetlenség, a barbarizmus. A regény szépen bemutatta, hogyan vált napról napra a forradalom egyre radikálisabbá, egy egyre hatalmasodó beteges, gonosz szörnyeteggé. Egy olyan szörnyszülötté, mely szép lassan gyermekeit is elkezdte felfalni. Immáron az is köztudott, hogy a terrornak elsősorban nem is a nemesi arisztokrácia, vagy a papság esett leginkább áldozatul. Hanem a parasztság és a polgárság is. Elsősorban a vidéki parasztság. Pont, az a legszegényebb, legelnyomottabb réteg hullott leginkább, amit képviselnie kellett volna a köztársaságpárti, szabadságelvű eszmének.

És ez e kemény brutalitás nagyon jól az olvasó elé tárul. Nem csak Mária Antónia szemszögén keresztül követjük az eseményeket, hanem egy Louison Chabry nevű szobrászlányén is.

Az olvasó együtt borazd el a királynével és a szobrászlánnyal együtt. Mi magunk is feltesszük a kérdést. Hogyan juthatott el ez idáig? Miféle kegyetlen gonoszság késztette az embereket a sok rémtettre?

Mária Antónia története élete utolsó 4 évében éri el szép lassan tragikus végkifejletét. Az előző két könyv szépen felvázolta történelmi hősnőnk, a mártír királyné életének korábbai szakaszait. Láthattuk gyerekkorát, amikor élete a körül forgott, hogy a francia trónörökös jegyesévé tegyék. Majd szép lassan követhettük, ahogy dauphine-ből királyné lett, ahogy próbált megfelelni a francia társadalmi elvárásoknak, az uralkodói rétegnek, igyekezett beilleszkedni új családjába, és e mellett kereste a boldogságot is ahogy csak tőle tellett. Az előző két könyv a zárórészhez képest elég lassú tempójú volt. Részletes leírásokkal a hétköznapi családi életről, az uralkodói elit szokásairól. De ez a lassú építkezés mindenképp szükséges volt a legszívszorítóbb, legdrámaibb végkifejlethez. Meg kellett értenie az olvasónak, hogy milyen sorsot szánt is a végzet Mária Antóniának. Sajnos e szegény teremtés elsősorban politikai szereplő volt az uralkodócsaládok diplomáciájában. Házassága korán elrendelt volt, a célja pedig a Habsburg Birodalom és Franciaország közötti politikai szövetség elmélyítése. A kornak megfelelően. Mária Terézia sajnos halálba küldte a lányát. Szegény Mária Antónia sokat küszködött, hogy megfeleljen annak a szerepnek, amit neki szántak. Együtt követhettük életének fájdalmait, magányosságát. Átélhettük, hogy leli meg a szerelmet Axel von Fersen személyében. És szépen megtalálta a helyét Lajos oldalán is. Férjét szép lassan elkezdte megszeretni és tisztelni.

Egy szerető anyát ismerhettünk meg, aki korán elvesztette első két gyermekét. És aki ragaszkodott másik két gyermekéhez, amíg csak tudott.

Árnyalt képet kaptunk Lajosról is. Érződött rajta, hogy ő másfajta uralkodó, mint elődei, aki hallgat népe szavára, aki változást akar hozni. Csak sajnos már késő volt. Lajos és Mária Antónia elődei olyan károkat okoztak az államháztártásban, a folyamatos presztizs-növelésben, melyek már helyrehozhatatlanok voltak. Erre tett rá nagy lapáttal az egyre növekvő szegénység és a rossz termések. A végeredmény egy éveken át tartó egyre radikálisabbá váló forradalom, mely tragédiák sorát szülte.

Átérezhetjük, hogy Mária Antónia miért akart a Habsburg-családhoz fordulni segítségért. Én nem tudtam elítélni őt ezért, ahogy a forradalom tette később. Lajos, aki eleinte igyekezett alávetni magát a népe akaratának a béke és az igazság érdekében, végül belátta, hogy segítség kell, vissza kell szorítani a forradalmi erőket, mert az egy egyre tébolyodottabb, vérgőzős vihar felé haladt. De már késő volt. Sajnáltam a királyi párt és a gyermekeiket. Nem ők tehettek erről az egészről, sokkal inkább a korábbi Bourbonok, főleg XV. Lajos és arisztokratáinak tettei vezettek el idáig.

Szívszorító volt követni Mária Antóniát és családját, ahogy próbálnak menekülni. Majd egyre inkább korlátozzák őket és megfosztják őket minden hatalmuktól, szabadságuktól. A kényelmes megszokott életből szép lassan jutottak el a mélypontig. Nagy kár, hogy Lajos reformjai nem tudtak beérni időben.

A mártír királyné sorsa fejezetről fejezetre egyre tragikusabb. Férje elvesztése után elveszik gyerekeit, elkülönítik mindentől. Mindenféle vádakkal illetik. Képtelenségekkel is. Ironikus, hogy pont a Habsburgokkal való levelezést nem tudták a perében rábizonyítani. A helyzetét elnézve még az olvasó ebben is felmenti, hisz a családja biztonságát akarta szavatolni. Érdekes volt, ahogy összeért Mária Antónia és Louison sorsa is. Két külön szemszögből követhetjük az elkerülhetetlen végig a végzet fonalait.

Ahogy Mária Antónia készül a kivégzésre és a halálra nagyon drámai. A trilógia szépen körbeér. Ahogy halad a vesztőhely felé, szép lassan megrohanják az emlékek. Mi olvasók is követhetjük vele együtt életének állomásait újra, ismét átéljük az előző két kötet fontosabb eseményeit. És ez még jobban elmélyíti a tragédiát. Hihetetlen, hogy húsz évvel korábban milyen örömmel fogadták az Ausztriából érkező szép, ifjú hercegnőt. És most milyen gyűlölettel viszik a vesztőhelyre, hogy visszaadják édesanyjának, a túlvilágon. Nagyon megrázó volt ez a jelenetsor. Ahogy a bámészkodók közül az egyik anya kisbabája rámosolyog és puszit dob a királyné felé, valahogy olyan borús és derűs volt egyszerre. Az ártatlan kis csöppség még mit sem érzett a körülötte lévő világ gonoszságából. És a regény utolsó bekezdései tökéletesen bezárták a trilógiát. Ismét előkerült az első kötet szép jelenete a schönbrunni kerttel és a kis kék pillangóval. Most is feltűnt egy kis kék pillangó, mely a sokat szenvedett mártír királynét végre elvitte oda, ahol nincs több fájdalom és kín, csak boldogság, öröm és fény. Csodaszép volt. Nagyon megkönnyeztem.

Ez egy kiváló regény volt. Sokáig velem marad az emléke.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

@Dzséjt @Frenkie a filmes diskurzushoz ajánlanék egy könyvet, amiben egyebek mellett többször is szó esik a gép/ember döntésekről (elérhető tudjátokhol): 

https://www.libri.hu/konyv/tim_harford.adatdetektiv.html 

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

2023. 11. 17. - 3:25, Dzséjt írta:

Erről jut eszembe, ezt már múlt héten megírtam, csak elfelejtettem posztolni.

 

Énekesmadarak és kígyók balladája

Nagyon megszerettem az Éhezők viadala-trilógiát, és nekem a Hunger Games-filmekkel sincs bajom, sőt nagyon szeretem őket (bár elismerem, hogy minősége epizódról-epizódra zuhant, ugyanakkor nem érzem drasztikusnak az esést, ha folyamatába nézzük). Mindezek ellenére az előzményről még csak nem is hallottam. Egyszer valahol, valamikor talán olvastam, hogy készül egy előzményfilm, de fogalmam sem volt arról, hogy az is könyvadaptáció lesz. És persze, nagyjából azonnal elfeledkeztem róla, s most már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg olvastam ezt, vagy az emlék csalfa. Akármelyik is igaz, meglepett, hogy a filmpremier már a küszöbön van.

A könyv akkor került a figyelmem középpontjába, amikor a négy film felkerült az HBO Maxra pár héttel ezelőtt, én meg újranéztem őket, és kedvem szottyant a könyveket is újraolvasni. Ám előtte még (két film között) felnéztem a Hunger Games Wikire, csak, hogy kicsit felelevenítsek néhány dolgot, amikre a mozi nem igazán tért ki. Ekkor olvastam döbbenten, hogy baromi részletesen ki lett fejtve az Éhezők viadala múltja, Snow iskolai évei, stb. Mondom, mi a manó? A filmek kihagytak jó pár dolgot, de azért ennyi mindent nem. Szóval gyorsan megnéztem, mi az új infók forrása, és döbbenten pilláztam, hogy nédmán, már létezik egy negyedik könyv.

Suzanne Collins 2020-ban adta ki az Éhezők viadala előzménykötetét, az Énekesmadarak és kígyók balladáját (The Ballad of Songbirds and Snakes), amely nem kevesebb, mint 64 évvel játszódik azelőtt, hogy Katniss Everdeen önként jelentkezett volna a 74. Éhezők viadalára. Ebből talán már le is szűrtétek, hogy a könyv a 10. Éhezők viadala körül bonyolódik. Ám a könyv, akárcsak a harmadik rész, nem teljesen arról szól, amire az ember elsőre számít.

Collins nem ment biztosra. A második résznek, a Futótűznek joggal lehet felróni, hogy részben az első epizód cselekményét hasznosította újra, hiszen a könyv elejét és végét leszámítva a cselekményváz ugyanaz. Minden benne van a kiválasztástól a gyakorlatozáson és interjúkon át a vérfürdőig, és így tovább. Így meg azért nem nehéz könyvet írni.

Nos, Collins, ahogy A kiválasztott, úgy az Énekesmadarak és kígyók balladája esetében sem követte el újra ezt a hibát. Sőt egy nagyon érdekes előzménykönyvet kreált, méghozzá úgy, hogy a főhős ezúttal nem egy kiválasztott, aki az Éhezők viadalán küzd a túlélésért, hanem egy mentor. Egész pontosan, az első 24 mentor egyike. Aki nem más, mint a 17 éves Coriolanus Snow, Panem későbbi elnöke, és az Éhezők viadala-trilógia főgonosza.

Snow itt még csak középiskolás, és Panem épp a 10. Éhezők viadalára készül, amit igyekeznek megújítani az előző kilenchez képest. Azok ugyanis annyiból álltak, hogy kiválasztották a 24 gyereket (12 fiút és 12 lányt, 12-18 éves kor között), majd elszállították őket a Kapitóliumba, ahol aztán egy elhagyatott arénába lökték őket. Ott pár óra alatt lemészárolták egymást. Ennyi. Szóval az Éhezők viadala ekkoriban még egyáltalán nem az a hatalmas sportesemény, aminek Katniss idejében megismertük. Sőt éppen ez a főjátékmester, Dr. Gaul problémája. Senki sem kíváncsi rá, még a Kapitóliumba sem, sőt egyre többen követelik, hogy szüntessék meg. Egyszóval a büntetés jellegét kezdi elveszteni.

Tehát a 10. játékra történt egy nagy újítás: az Akadémia végzős évfolyamának 24 legjobb tanulóját kijelölték az új játékosok mentorának. A feladatuk az, hogy felrázzák egy kicsit az Éhezők viadalát. Ezek egyike az ifjú Snow, aki, akárcsak Panem vagy a viadalok, még távolról sem hasonlít vén önmagára. Bár már itt álmodozik arról, hogy egyszer ő lesz Panem elnöke, egyelőre az Egyetem miatt aggódik, és azzal van elfoglalva, hogy az ő kiválasztottja legyen a legjobb, ezzel borítékolva azokat a díjakat, amikkel bejuthat az egyetemre.

De Snow kiválasztottja nem akárki, hanem egy 16 éves lány a 12. Körzetből, Lucy Gray Baird. A hasonlóság közte és Katniss között nagyjából ennyiben ki is merült. A koruk és a lakhelyük ugyanaz, de Lucy Gray távolról sem született túlélő, senki sem hiszi, hogy képes lenne megnyerni az Éhezők viadalát, és jobban bánik a gitárral, mint az íjjal vagy bármilyen más fegyverrel, mivelhogy zenész. Ja, és mivel ő nem nézőpont karakter, így az esetek többségében nincs is jelen, inkább fontos mellékszereplő. Mert nála még Coriolanus barátja, Sejanus Plinth és unokatestvére, A kiválasztottban egy rövid időre feltűnt Tigris is fontosabb szereplő.

A könyv sava-borsát az adja, hogy még nagyon más a világ, mint 64 évvel ezután. Sokat ad a könyv hangulatához, hogy az első lázadás még csak tíz éve volt. A három éven át tartó kíméletlen háborúból pedig még senki sem lábalta ki. A körzetek romokban hevernek, de a Kapitólium is újjáépülőben van. Az utcákat itt-ott törmelékek borítják, az egykor jobb sorsú neves családok elvesztik az otthonaikat, mások, mint például a 2. Körzetben született Plinth-ek, felemelkednek és bebocsátást nyernek a Kapitólium elitjébe. Tehát minden átalakulóban van, beleértve a Snow családot is.

Érdekes figyelni, hogyan alakulnak ki az Éhezők viadala egyes aspektusai, amik oly természetesek a későbbi könyvekben, itt viszont újdonságuk miatt kiforratlanok, néha nem is működnek vagy csak döcögősen. Eleve olyan cudarok a körülmények, hogy az sem biztos, hogy minden kiválasztott megéli a játékok kezdetét (ami ekkor még a Kapitóliumban van). Igazából a könyv egyes pontjain azon tanakodtam, hogy Katniss-nek és Pheetának milyen jó dolga van. Oké, halálra ítélték őket, de az utolsó két hetükben semmire sem volt gondjuk. Lucy Gray vagy a 10. viadal bármelyik kiválasztottja már csak azért önként jelentkezett volna, hogy olyan elbánásban részesülhessenek, mint a 74. viadal résztvevői. Itt még nincsenek stylistok, fogadások, kiképzés, pontozás… Semmi. Ahogy elvittek a körzetedből, úgy vágnak be az arénába, aztán mehet a kaszabolás. A győztest pedig szimplán visszahajítják a körzetébe, hogy úgy folytassa az életét, ahogy abbahagyta, némi PTSD-vel megfűszerezve. Se pénzjutalom, se Kiválasztottak Faluja, se Győztes Körút, csak a tudat, hogy te maradtál utoljára élve.

Szóval a könyv egyik szépsége, hogy láthatjuk, hogyan alapozzák meg a későbbi viadalokat. A másik, ami engem hajtott előre, az Coriolanus Snow karaktere. Mivel 64 évvel fiatalabb, mint a trilógiában, érthető módon még nagyon más karakter. Éppen ezért nagyon érdekes megfigyelni, hogyan jelenik meg egy-egy későbbi Snow-jellemvonás. A könyv során nem csak az értékelődik át bennünk, mennyire nincs sanyarú sorsa a későbbi kiválasztottaknak (eltekintve attól, hogy általában 23-an biztosan meghalnak), de az is, hogy Snow milyen ember. Sajnos róla sok nem derült ki a könyvekben, mivel ott nem sokat szerepel. A filmek alaposan kibővítették a karaktert, így ott tudhatunk meg róla többet, de így sem ismerjük meg igazán. Mi vezérli? Szimplán egy szadista, hatalommániás állat vagy van valami mélyebb motivációja? Zsigerből gyűlöli a körzeteket, vagy okkal? És azért kattant rá Katniss-re, mert már korán meglátta, mit jelenthet majd a lány Panem elnyomott népének, vagy egyéb oka is van rá? Ezek azok a dolgok, amikre fény derül, aminek hála jobban megismerhetjük Coriolanus Snow-t, azt, hogy milyen volt, mielőtt zsarnok lett. És ebben remek társat talált az életet szerető, csapongó Lucy Gray képében, aki egy enigma, hiszen a trilógiában csak egyszer utalnak rá, bár nem név szerint.

A könyv felépítése is eltér az eredeti három könyvből. Míg abban Katniss volt a mesélő, így E/1-ben ismerhettük meg az eseményeket, addig az Énekesmadarak és kígyók balladája E/3-as nézőpontot használ, így kicsit az az érzése az embernek, hogy bár megismerhetjük Snow-t, még így sem enged közel minket. Nem annyira, mint Katniss.

Mindent összevetve az Énekesmadarak és kígyók balladája remekül sikerült könyv, és a könyvek között nekem ez tetszett a legjobban A kiválasztott után. Az egyetlen, amibe bele tudnék kötni, hogy túl hirtelen lett vége. Kicsit elkapkodottnak érzem a befejezést. Lucy Gray túl gyorsan világosodik meg azzal kapcsolatban, milyen ember Snow, ám mivel nem nézőpont karakter, az egész megvilágosodást csak Snow szemszögéből látjuk, és ebből a szemszögből annyira nem érthető. Sőt igazából Lucy Gray egész karaktere a levegőben marad a könyv végén. Ezért is mondom, hogy inkább fontos mellékszereplő, semmint főszereplő. Ezt leszámítva viszont nagyon tetszett a könyv, aminek a filmváltozata most került a mozikba, és kíváncsian várom @Donát beszámolóját. Én nem valószínű, hogy megnézem moziban, megvárom, míg felkerül streamingre, de addig meg újraolvasom a trilógiát.

Nagyon nagyon nagyon jó könyv! Úristen, az elmúlt pár könyvhöz képest amit olvastam (EpIX, Sith-ek árnyéka) már az első oldal után konkrétan felüdülés volt olvasni a könyvet. Stílusban, ötletben, karaktervezetésben, mindenben elképesztő és a film is kiválóan visszaadja ezt! 

 

De továbbmegyek: még az első Éhezők viadala könyvhöz képest is ég és föld a különbség. Komolyan elgondolkodtam hogy Collins elkezdett szellemírókra támaszkodni, vagy elvégzett egy írói tanfolyamot, mert ezután elolvasni az első éhezőket, hát mit ne mondjak, kissé csalódást keltő. 

 

Stílusában és kiforrottságában Rowling HPjéhez tudnám hasonlítani, az előzmények kreatív felvázolásában pedig a SW prequel trilógiához. Aki szerette a HP könyveket és legalább egész jól elvan az Éhezők filmekkel azoknak komolyan mondom: kötelező olvasmány!!! 

 

Egy dolgot változtatnék csak rajta, ami pedig a címe. Suta cím szerintem és túl hosszú. Valami frappánsabb, hó szójáték vagy akár csak annyi hogy Snow, sokkal ütősebb lett volna. De ez legyen a legnagyobb baja. 

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Csatlakozz a beszélgetéshez!

Írj hozzászólást most, és regisztrálj később. Amennyiben már regisztráltál, lépj be a fórumra és szólj hozzá a témához.

Vendég
Új hozzászólás

×   Beillesztett szöveg.   Illessze be egyszerű szövegként

  Only 75 emoji are allowed.

×   A linked automatikusan beágyazódott.   Linkként jelenjen meg

×   Az előző tartalom visszaállítása.   Korábbi szöveg törlése

×   Nem illeszthetsz be képet közvetlenül. Töltsd fel vagy illeszd be URL-ből.

  • Jelenlévő felhasználók:   0 felhasználó

    • Egy regisztrált felhasználó sincs ebben a topikban.
×
×
  • Új tartalom hozzáadása az alábbi témákban...

Fontos információ
A webhely használatával elfogadod és egyetértesz a fórumszabályzattal.