Ugrás a kommentre
A fórum támogatása

Amatőr írók

Milandra

Írta: Milandra
- Külvilág

 Megosztás

Ajánlott hozzászólás

Pildi Tanácstag

Pildi

Hozzászólás ideje:
Hozzászólás ideje:

Donát, Dzséjt: ahogy én látom egy átlagos olvasó szemével, mindketten remekül írtok. :) Másként, de én ugyanúgy szeretem olvasni a műveiteket.

Donát, a Te erősséged a rövid (mondhatni egyperces), de annál elmésebb novellák, míg Dzséjté a hosszabb terjedelmű és lendületes írások, amelyek a hangulatot lassabban adják át, de ez nem baj, mert van rá idő, és az üzenet ugyanúgy eljut a végén. :)

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:
Donát Tanácstag

Donát

Hozzászólás ideje:
Hozzászólás ideje:

Ami viszont nagyon szép, hogy te megragadod a képek lényegét és az azok keltette érzéseket, mint egy költő. Inkább költő vagy, mint mesélő, vagy mondhatni mesélő költő. Nem elmondod, hanem lefested a gondolatokat. :clap:

Nagyon szépen köszönöm! Nagyon jól esett! :oops:

 

Donát, Dzséjt: ahogy én látom egy átlagos olvasó szemével, mindketten remekül írtok. :) Másként, de én ugyanúgy szeretem olvasni a műveiteket.

Donát, a Te erősséged a rövid (mondhatni egyperces), de annál elmésebb novellák, míg Dzséjté a hosszabb terjedelmű és lendületes írások, amelyek a hangulatot lassabban adják át, de ez nem baj, mert van rá idő, és az üzenet ugyanúgy eljut a végén. :)

Ezt is köszönöm. :) És egyébként egyetértek, valóban inkább a rövidebb írások fekszenek nekem. :)

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:
  • 4 héttel később...
Darth Krande Jedi mester

Darth Krande

Hozzászólás ideje:
Hozzászólás ideje:

Kicsit más stílus. Mese! :)

 

Nyári esti történet

Volt egyszer egy kislány, Tininek hívták. Egy falu szélén lakott, ahonnan alig három percet kellett sétálni át a zöld füvű réten, a léptek alatt tompán dobogó fa hídon, a gyönyörű, üde gyertyános erdőig. Tini nagyon szerette a fákat, a madarak énekét, néha órákon át figyelte a barna talajon sürgölődő rovarokat, pókokat. Ismerte a környék minden bokrát, tudta, melyik tölgy gyökerei közt fészkel egy apró, de népes egércsalád, és természetes volt számára, hogy nem kóstolja meg a som fekete bogyóját, hiszen tudta róla, hogy mérgező. Ha csak tehette, meglátogatta a fészkén kotló feketerigót, és izgatottan leste, mikor kezdenek repedezni a kékeszöld tojások.

Hanem egyszer úgy belefeledkezett, hogy az erdő mélyén érte az est. A Nap korongja lebukott a gyertyánok lombja mögött, arany fényben fürösztve a fák kérgét. Tini tudta, hogy későre jár, hogy ideje elindulni hazafelé, de a domboldalban a lemenő Nap látványától sem tudott elszakadni, és mire futni kezdett hazafelé, már egészen besötétedett. A szürkület gyér fényét csak még jobban takarták a nappal oly barátságos lombok. Szél kerekedett, különös hangon zúgva az ágak között. A levelek susogtak, mintha a fák most ébredtek volna a tikkasztó nappali hőség után, és Tininek az az érzése támadt, hogy egyáltalán nem örülnek, hogy őt itt találják. Rég otthon kellett volna lennie! A családja mit fog gondolni? Keresni fogják? Honnan tudnák a szülei, hogy hova tűnt? Hiszen azt ígérte, hogy vacsorára otthon lesz! Megszaporázta a lépteit, aztán már rohant. Az erdő egyre sötétebb lett körülötte, lassan már a madarak is abbahagyták esti dalukat. Valahol fülesbagoly huhogott, és Tinit kirázta a hideg. Hallotta sokszor a baglyot, ez igaz, de soha nem ilyen közelről, és soha nem érezte ilyen fenyegetőnek. Újra futásnak eredt, de megbotlott egy kiálló gyökérben, és hassal elterült a puha erdei talajon. Összeszedte minden erejét, és futott tovább, csakhogy már abban sem volt biztos, hogy jó irányban halad. Olyan idegennek tűntek a máskor ismerős fák, olyan meredeknek az emelkedő, és mintha a galagonyabokor ágai sem akarták volna útjára engedni! A sötétben alig látott tovább az orránál, de gyanította, hogy eltévedt.

-Haza akarok menni! –panaszolta a fenyegetően susogó szélnek. –Haza!

Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Nem tudott kihez fordulni, azt sem tudta, merre induljon. Az utat, most már biztos volt benne, elvétette. Nem segítette útjára az öreg gyertyán, nem mutatott utat a méltóságteli tölgy. Ha egy madár énekére fel is figyelt, a tollas dalnok néhány strófa után odébbrebbent, oda, ahova Tini nem merte követni.

-Haza akarok menni! –ismételte. A szél susogásán kívül semmit nem hallott.

Tini egyre jobban félt. Mi lesz vele, ha nem jut ki az erdőből? Mi lesz, ha egész éjszakára itt ragad?

-Segítség! –sírta végül. –Valaki vigyen haza!

De csak a szél fütyült a füle mellett a sötétben. A fák árnyai egybefüggő fekete masszaként vették körbe, mintha az útját is elállnák. Hogyan fog innen kijutni?

-Kérlek szépen! –mondta végül.

Ő lepődött meg a legjobban, amikor a sötétből válasz érkezett.

-Szívesen hazakísérlek, ha elfogadod a segítségem.

A hang valahonnan a feje fölül jött. Magas volt, szinte sipító, de valahogy mégsem nőies. Tini még soha nem hallotta azelőtt.

-Ki az? -kérdezte meglepetten. –Hol vagy? Nem látlak! Ki vagy?

A magas hang mintha kacagott volna.

-A nevem Sötétség Látója. Nappal elbújok, de éjjel enyém az erdő. Ha ki akarsz jutni, kövess!

Hiszen követte volna Tini a különös erdőlakót!

-Nem látlak! –panaszolta. –Hol vagy?

Mintha egy szellő csapta volna meg az arcát, amely különbözött minden más esti széltől.

-Nem kell látnod. Kövesd a hangomat! Erre gyere!

Tini a hang felé fordult, aztán tett is néhány tétova lépést a sötétben.

-Honnan tudjam, hogy megbízhatok benned? –kérdezte.

-Nem te kérted a segítségemet? –kérdezett vissza a hang. –Egyébként, hogy a kérdésedre válaszoljak: csak az emberekben nem lehet megbízni. Gyere, no.

Tini elindult utána. Óvatosan, lassan lépdelt, a kezét előrenyújtva, hogy nehogy nekimenjen egy fának a sűrűben.

-Ki vagy? –kérdezte újból.

-Már mondtam. Sötétség Látója vagyok. Ott vigyázz, van egy kő az út szélén.

Kő az út szélén? Hiszen akkor mégis jó irányban haladt! Egész közel jártak már az erdő széléhez, csak nem látta, hogy ennyire közel. Tini újfent szaporázni kezdte, alig figyelt Sötétség Látójára.

-Ne ilyen gyorsan, te! –kiáltott utána a láthatatlan kísérő. –A csipkebokrok közt is így fogsz majd szaladni?

Tini nagyon szeretett volna hazajutni végre, de el kellett ismernie, hogy Sötétség Látójának igaza volt. A csipkerózsák közt még nappal is nehéz volt átjutnia annak, aki nem ismerte az ösvényeket közöttük.

-Azt ígértem, hogy vacsorára otthon leszek – vallotta be.

-És mit gondolsz, a többiek vacsoráznak most? Vagy pedig azon tanakodnak, hogy hol keressenek?

Tini egy pillanatra újfent érezte az arcába suhintó szellőt.

-Vonzod a szúnyogokat –állapította meg Sötétség Látója váratlanul. –Hazakísérlek, és én is jóllakok közben. Gyere! Szerintem te is ismered ezt az ösvényt.

Ismerte Tini, azt nem tudta viszont, hogy a kísérője miért erre vezeti őt. Ha toronyiránt haladnának, a cserjésből már látná is a falu fényeit.

-Miért erre jövünk? –kérdezte.

-Van ott egy ház, szeretném elkerülni – vallotta be Sötétség Látója.

-Azt hiszem, tudom, melyikre gondolsz – töprengett Tini. De hallgatott Sötétség Látójára, és követte őt a hosszabbik úton. –Az a nagy vályogház piros cseréppel a tetején. Vicces emberek laknak benne.

-Lehet, hogy viccesek, de az biztos, hogy nagyon zajosak –felelte a másik. -Ha csak tehetem, kikerülöm őket. Az emberek többsége nagyon hangos. Nincsenek tekintettel arra, hogy más nappal aludni szeretne. Vagy éjszaka. Vagy akármikor!

Tini nem válaszolt, csak követte a hang láthatatlan forrását. Rövidesen kiértek a bozótból. Innen már látszott a falu, a ház, a konyhaablak fénye.... Tini ismét rohanni kezdett.

-Nem felejtettél el valamit? –kiáltott utána Sötétség Látója.

Tini lába alól hirtelen eltűnt a talaj. Ha a kísérője nem figyelmezteti, talán bele is esett volna a patakba.

-A híd –felelte a lány kifáradtan.

-És a jómodor – jegyezte meg csöndben a láthatatlan. –Gyere, most már tényleg hazaérsz mindjárt.

Az öreg fahíd deszkái vidáman dobogtak Tini lába alatt, mintha a házba akarnák bekiabálni a jó hírt: itt jön, mindjárt hazaér a kislány. Megnyugtató, ismerős hang volt. Innen már szánt szándékkal sem lehetett volna elveszni.

-Köszönöm neked, Sötétség Látója –állt meg félúton a lány. –Nagyon köszönöm. Megmondod végre, hogy ki vagy?

-Te kíváncsi gyerek – nevetett a hang, és a szellő újfent megérintette Tini arcát. –Nyújtsd ki a kezedet!

A lány hallgatott rá, de maga sem tudta, hogy mire számított. Egy szőrös mancsra talán?

Mintha egy könnyű kismadár szállt volna az egyik ujjára, s apró karmocskák kapaszkodtak meg a bőrén. Tini a másik keze mutatóujjával odanyúlt, ahol a madarat sejtette, de semmit nem talált.

-Lejjebb – segített Sötétség Látója.

Tini ujja selymes bőrszárnyat, bársonyos puha szőrt érintett. Végigsimított a denevér hátán.

-Anyut nagyon megijesztetted volna –szólt Tini.

-Te is csak azért bíztál bennem, mert nem láttál. Csak azért követtél –emlékeztette Sötétség Látója, és ellebbent a kezéről. -Nos, kislány, most már tényleg siessél haza!

-Még egyszer köszönöm, Sötétség Látója – búcsúzott Tini. –Látlak még?

-Hiszen eddig sem láttál! –kuncogott a denevér. –De én figyelni foglak, és ha bajba kerülsz, itt leszek, tőled alig karnyújtásnyira.

  • Tetszik 1
A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:
Donát Tanácstag

Donát

Hozzászólás ideje:
Hozzászólás ideje:

Meredten bámultam az ajtóra. Igazi ellenfél volt. Nemes, kitartó, motiváló. Ha valaha is úgy éreztem, mindent elértem az életem során, csak ráemeltem a tekintetem az évtizedek viharát kiálló, fényesre lakozott tölgyfaajtóra, és tudtam: sehol sem tartok. Minden, amiről azt hittem, hogy világmegváltó győzelem volt, valójában ledegradálódott egy olyan háború huszadrangú ütközetévé, amelyet maguk az érdekelt felek se vettek komolyan. Soha.

 

Elevickéltem a konyháig, töltöttem magamnak egy pohár teát. A robotszerű mozdulatok megtétele közben agyam egyre másra zakatolt, gyártva az elképesztőbbnél elképesztőbb opciókat. A kezemmel lassan megköröztettem a világosbarna nedűt az átlátszó üvegpohárban, majd lassan a számhoz emelve szürcsölni kezdtem. Pocsék íze volt, de én így szeretem, ami csupán egy kis szeletét képezte a velem kapcsolatos paradoxonoknak.

 

Az ajtó némán bámult rám. Nem mozdult, nem nyílt ki, és az alatta beröppenő papírra sem vetett ügyet. Nem úgy én. Mint halhatatlanságát természetesnek kezelő vámpír a karóra, úgy tekintettem én az apró, hajtogatott fecnire és a rá ceruzával vésett szavakra. Egyszerre volt félelmetes és csalogató.

 

Letettem a teás poharat, és tízmilliomodjára megtettem a konyha küszöbe és a hall szőnyegének kezdete között húzódó röpke 4 méter 32 centiméteres távolságot. Miközben átszeltem a parketta minden, általam kívülről fújt mintáját, kis híján elhasaltam: a zoknimtól kikoptatott padlón curling meccseket lehetett volna rendezni - mindenféle söprögetés nélkül.

 

Megálltam a papír felett, és lenéztem rá. Ironikusnak éreztem, minek utána magam ezerszer képzeltem el Istent, ahogy hasonlóképp tekint le rám. Ezek a képzelgések ellenben általában úgy értek véget, hogy az Úr egy nagyot pöckölt a testembe, mire én egy íves parabola pályára állva repülni kezdtem az ismeretlenbe.

 

Az életben soha senki nem akart megpöckölni. Semmilyen értelemben. Talán ezért álmodoztam mindig ilyesmiről.

 

Lefelé tekintve már-már röhejesnek tűnt, miként dermeszt meg egy papír, és az ajtó, amelyen túlról az írás származik. Szuggeráltam a kurafit, hogy tegyen egy bizonytalan mozdulatot felém, de kudarcot vallottam.

 

Róttam néhány kört a nappaliban. Könyvespolc, asztal, tévé, kanapé, könyvespolc, asztal... bevett szokás volt, ha ideges voltam. Nyugtatólag hatott rám a tárgyak magabiztos és rendíthetetlen egymásutánisága. Könyvespolc, asztal, tévé, kanapé, papír... megálltam, és ledobtam magam a kanapéra. A puha mindenség magába szippantott, és én éreztem, ahogy süllyedek.

 

Maga voltam a megtestesült futóhomok. A durva szemcsék mint egy lefolyó, szívtak le az ismeretlenbe. "Gyere ki".

 

Az üzenet már a képzelgéseimbe is beette magát - gondoltam, és dühösen horkantottam. Bárki is írta a papírt, nem jó emberrel packázik. Menjek ki. Még ilyen abszurd feltételezést. Én, aki 25 éve egyetlen lépést sem tettem azon az ajtón kívül... már maga a gondolat is elképzelhetetlen volt. Mint amikor az ember arról mereng, milyen a semmi. Akárhogy is erőlködik, elképzel egy sötét valamit, amitől a vízió megszűnik semmi lenni.

 

Elszörnyülködtem agyam összevissza csapongásán - ha az ember az életét egy házba töltve éli le, előbb-utóbb a fantáziája külön utakon indul el, különben beleőrülne. Mégis, tíz, tizenöt, húsz év után már nem az a kérdés izgatja, hogy mi lehet az ajtón túl, hanem sokkal inkább az, hogy mi nem. Hozzászokik a kis szeánszokhoz: a reggeli tíz és egy lépéshez az ágytól a fürdőszobáig; a heti alvási rutinhoz, amely során mindennap máshol alszom a változatosság kedvéért; a szállítmány lyukon át érkező étel utánpótlásokhoz.

 

Ha valaki kérdezne, elmondanám, hogy az első öt év pokolian nehéz. De utána meg lehet szokni. Évek óta nem is gondoltam a külvilágra.

Egészen máig.

 

"Gyere ki." Ennyi állt a papíron, bár még mindig nem értem, miért. Évek óta nem üzent nekem senki. De a tudat, hogy valaki odakint velem foglalkozik - egy másik, érző, lélegző, hús-vér ember: a régi rettegést idézte fel bennem. Ne aggódj, nem kényszeríthetnek semmire - mondtam magamnak reggel óta körülbelül ezredjére.

 

De az ajtó csak kihívóan meredt rám. Évek óta először vettem észre, hogy ott van. Évek óta először akadt meg a szemem a lakozott festés mögött húzódó göcsörtökön, 2-3-1-2 már ami a különböző ajtó negyedekben szégyenlősködő hibák számát illeti. A réz kilincs pedig szinte könyörgött a ránehezedő súlyért.

 

Elfogott a remegés. Körülöttem nem volt senki, és tágan értelmezve semmi, de az legalább kiszámítható volt. Ki tudja mi várna rám odakint? 25 év után? A gondolat, hogy szembe találkozhatok egy idegennel, jobban halálra rémisztett, mint ezelőtt bármelyik roham. Mégis: az üzenet olyan kíváncsiságot ébresztett bennem, mint évek óta semmi.

 

Mindemellett ma még étel sem jött, amire megint csak 25 éve nem volt precedens.

 

A döntés már megszületett, épp csak még nem tudtam róla. Automatikusan el kezdtem araszolni csúszós parkettán a nemes ellenfelem felé, ám tempóm rémisztően lassulni kezdett, ahogy a tölgyfa deszkák közelébe értem. Mintha nem is fa, hanem gyilkos tőrök vártak volna. A régi félelmek ismét belopóztak elmémbe, és egyre hangosabban ordították, hogy fussak, meneküljek, amíg nem késő.

 

Mégis, az az írás...

 

Meddig akarom még ezt csinálni? Egy házba bezárva, önként elvonulni mindentől, amitől félek? Valakit igenis érdekel a sorsom, tartozom neki annyival, hogy legyőzöm ezt a r*hadt ajtót, és megbirkózok a félelmemmel. A külvilággal.

 

Lassan, nagyon lassan ránehezedtem a réz kallantyúra. Az megnyekkent a súlyom alatt, 25 év alatt meglehetősen elszokott a terheléstől. A retesz behúzódott. A tölgyfaajtó megindult felém. Megéreztem a természetes légmozgás frissítő erejét. Hajam szálait kedélyesen felborzolta, ami meglehetősen kontrasztban állt a hátamon a rémülettől felálló szőrrel.

 

Kikukucskáltam az ajtó mögül: az emberek pánikolva, sikoltozva rohantak az óvóhelyeikre.

Egy újságot fújt nekem a szél, hirdetve a dátumot: 2012. december 21. Az égből éles vijjogás kíséretében fekete madarak ereszkedtek alá. Minden bizonnyal sárkányok, mert körülöttük izzott a levegő.

 

Betettem magam után az ajtót, és szívtam egy adag friss levegőt. Számra mosoly ereszkedett. Míg mindenki fel-alá futkosott félelmében, én megnyugodtam.

 

Ideje élni.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:
  • 2 héttel később...
Pildi Tanácstag

Pildi

Hozzászólás ideje:
Hozzászólás ideje:

Ezt egy magyar Trónok Harca rajongó leányzó írta. :) Pildi Misskarrde, szerintetek jó ízlése van? :P :P

Óda egy Lannisterhez

Fura ízlése van. :P Én már inkább írnék Havas Jonhoz ódát, ha már egyáltalán késztetést éreznék ilyesmire egy regényhőssel kapcsolatban. :)

 

Donát, nagyon ötletes novella. :) Sajnos csak most vettem észre.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:
MissKarrde Tanácstag

MissKarrde

Hozzászólás ideje:
Hozzászólás ideje:

Egyetértek Pildi minden szavával :)

Sajnos nekem még nem sikerült mindent visszaolvasnom, így a lenti írásokat sem, majd egyszer csak (jövő héten még egy vizsga, aztán szabad vagyok egy kis időre).

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:
Donát Tanácstag

Donát

Hozzászólás ideje:
Hozzászólás ideje:

Beletörődve

 

Szólásra nyitott számon,

Mint gyilkos csontozat,

Úgy akadt meg ajkamon,

A megbánt gondolat.

 

Bár fojtogató gáznak

Nyomát sem leltem,

Sós patak sodrásnak

Karübdiszét nyeltem.

 

Szidalmam már elfáradt,

Kimerült a mélyben

Eltévedett a bánat,

A kétség tengerében.

 

Harchoz, csatához: késő

A küzdés céltalan,

Szobrásznak a véső

Hazudni méltatlan.

 

És akár ha forrongó

Vég nélküli pokol,

Vagy kéjesen csábító

Némaság honol

 

Számomra ez lesz minden:

Az Alfa, az Omega,

Agyonszapult, ostorozott,

Szeretett haza.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:
  • 4 hónappal később...
Donát Tanácstag

Donát

Hozzászólás ideje:
Hozzászólás ideje:

Igaz történet alapján

 

Hirtelen megfordult a szél.

Először talán csak az érzékek játékának tűnt, csalfa gondolatnak, ám de néhány pillanattal később biztosan éreztem, hogy immáron délnyugatról fúj. "Új szelek járnak" - gondoltam szórakozottan, de az agyamon gyorsan végigcikázó gondolatot hamar betemették újabbak. Így álltunk ott mi ketten, a néhány perc óta ránk köszöntött némaság egyszerű birodalmában.

 

A könnycseppek, amik legördülhettek, már legördültek. A szavak, melyek elhangozhattak, elhangoztak. Az érintés korábban lúdbőröző élménye többé nem volt más, mint görcsös ragaszkodás, kapaszkodás valamibe, ami korábban élt, velünk együtt lélegzett. Az elszáradó fa elszánt ragaszkodása az egykoron őt tápláló humuszhoz.

 

Lecsuktam a szemem. Éreztem, ahogy az élénkülő hideg szél felborzolja karomon a szőrt, és reszketésre bír. Nem fáztam, csupán féltem. Jobban, mint valaha életemben. A szakadék szélén táncoltam, alattam az ordító mélység, félelmetes szakadék, ahová beesni egyszerre jelentene fájdalmat, és megoldást. Jelenleg csak a fájdalmat érzem, a megoldást még nem.

 

Megrendült a hitem: azt hittem, az axiómák, amelyekhez szentül ragaszkodtam valaha, sosem vesztik érvényüket. Az ideologista elvek, melyek életem ütemesen sodró folyamának medrét vájták, sosem szűnnek meg létezni. Ebből a hitből táplálkoztam! Ez volt a homok, mely később szilárd ámde átlátszó üveg pajzsként vert vissza mindent, amit tagadtam, s engedte át mindazt, amiben hittem. S most azt mondjátok az üvegpajzsom nem is homokból készült?

 

Ott állt ő is: nem láttam, mert a szememet még mindig csukva tartottam, de éreztem, hogy a beton sáv mellett zöldellő fűszálak között egy másik, élő-lélegző teremtmény szorítja a kezem. Némán álltunk ott, csak mi ketten, s engedtük, hogy az erősödő szél átjárja a testünk. A lelkünk. Mert belül még ennél is vadabb vihar tombolt, letarolt házaktól kezdve pajtákon át minden fát és erdőt: s az üres pusztaságot, mely utána maradt, többé semmi sem népesítheti be.

 

Most legalábbis így érzem.

 

Dudaszót halottam, és kinyitottam szemem. Talán túl későn, így utólag, azt hiszem. A könnycseppek, amik legördülhettek, már legördültek. A szavak, melyek elhangozhattak, elhangoztak. De ha egy pillanattal korábban eszmélek, talán meglátom a szemében azt az őrült fényt, ami azóta is minden éjjel, s ha lehunyom a szemem, kísért. Talán elhúzom és szorosabban fogom, talán karomba zárom és nem eresztem, még akkor sem, ha az egykor oly' részegítő érzés már kihunyt.

 

De elkéstem. A szél felborzolta hajunkat, s ő pedig elengedve a kezem: ugrott. A szél hátán repült, s a szemében mindvégig a legmélyebb fájdalom ült, amit valaha láttam. Aztán a vonat fülsértő fékezéssel elsüvített mellettem. Az Ő élete véget ért. S akkor, abban a pillanatban, úgy hiszem, az enyém is.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Csatlakozz a beszélgetéshez!

Írj hozzászólást most, és regisztrálj később. Amennyiben már regisztráltál, lépj be a fórumra és szólj hozzá a témához.

Vendég
Új hozzászólás

×   Beillesztett szöveg.   Illessze be egyszerű szövegként

  Only 75 emoji are allowed.

×   A linked automatikusan beágyazódott.   Linkként jelenjen meg

×   Az előző tartalom visszaállítása.   Korábbi szöveg törlése

×   Nem illeszthetsz be képet közvetlenül. Töltsd fel vagy illeszd be URL-ből.

×
 Megosztás
Vissza a topik listához

  • Jelenlévő felhasználók:   0 felhasználó

    • Egy regisztrált felhasználó sincs ebben a topikban.
×
×
  • Új tartalom hozzáadása az alábbi témákban...

Fontos információ
A webhely használatával elfogadod és egyetértesz a fórumszabályzattal.

  Elfogadom