Filmek

[Dzséjt]

A marsiban pont az a jó, hogy önfeledt és humoros, abszolút nem sablonos sci-fi, minden pillanatát élveztem, amikor olvastam, sokszor hangosan felnevetve, mert nagyon-nagyon szórakoztató volt. A film is ennek a jegyében született, és filmként is egész jól működött, de lehet, hogy a könyv miatt már megengedőbb voltam. Az tény, hogy nekem tetszett.

Én pont a könyv miatt vagyok vele szőrös szívű. Nagyon jó film, remek könyvadaptáció, de a végét a dráma és az izgalom miatt keservesen elb*szta Scott. (Pb, csoli, nem jártatok véletlen arra és szóltatok rá az öregre? ) Teli pakolta idióta húzásokkal (Iron Man), logikátlan jelenetekkel (miért kell egy felszállóegységre fürdőhelyiség?), és közben lényeges részek maradtak ki (pl. hogy a hónapokig tartó útra Mark sátrat is vitt magába - bár ez legalább a bővített változatra visszakerült). Plusz, kinyírták a kedvenc poénomat.

 

Nem tudom, nekem így túl egysíkú és felszínes volt az egész. Először tök érdekes, ahogy egy durva szitut kreatívan megold a főhős, másodszor is jó és inspiráló, harmadszor is elmegy, utána viszont már veszít az értékéből. A filmnek van egy erős hangulata, de olyan szinten ebben mozog az elejétől a végéig, ami nekem már monoton volt. Nem feltétlenül baj, ha a sztori eléggé sablonos és fordulatmentes, az se, ha a karakterek körül is nyugodt a víztükör, de ha a hangulat is ennyire változatlan, akkor abból nehezen születik maradandó mű. Annyira mély gondolatisága vagy tanulságtartalmas meg szintén nem volt. Persze mindez nem probléma, csak ez egy elég középszerű végeredményhez elég.

A film inkább azt mutatja, hogy egy kiváló végeredményhez elég. Ez egy pozitív film, nincs benne szándékosan erőltetett dráma (vagyis, a végén sajnos van), nem azt mutatja be, mennyire hülye tud lenni az ember, mennyire tud szenvedni az ember, mennyire el tud keseredni az ember. Van ilyen is a témában, Gravitáció a címe, tökéletes ellentéte a Marsinak. Abba aztán van bőven szenvedés, dráma, változó hangulat, ostoba cselekedet, minden, ami egy katasztrófafilmhez kell.

 

Annyi poén van benne amennyi kell és annyi és olyan akció ami beleillik a filmben és a karakterek is jól fel vannak építve és logikusan cselekszenek.

Logikusság, átgondoltság, jól felépítettség... Mármint az, hogy az egész világon csak egy kábeltévé-szerelő jön rá, hogy az idegenek támadni fognak? Hogy ez a kábeltévé-szerelő simán be tud menni a Fehér Házba? Hogy telefon helyett inkább órákat pöcsöl el azzal, hogy New Yorkból Washingtonba jusson? Hogy az Egyesült Államok teljes vezérkarát egy helyre evakuálják? Hogy az elnök egy potenciális veszélyzónában marad? Hogy idegen űrhajók lebegnek a nagyvárosok felett, de még a hadsereget sem mozgósítják rendesen? Hogy csak a tengerészgyalogság támadja az idegeneket? Hogy a filmben megjelenő egyetlen légierős tiszt a földön marad? Hogy csak F-18-asok támadják az idegeneket? Hogy a bázisokat senki sem védi? Hogy egy motoros repülő pilótája egy pár óra alatt tökéletesen megtanul F-18-ast vezetni? Hogy G ruha nélkül repülnek sugárhajtású vadászgépekkel? Hogy bár az idegenek szétbombázták az összes létező támaszpontot, valahogy a semmiből mégis előkerült egy ezrednyi vadászgép, teljes fegyverzettel, üzemanyagkészlettel? És ez csak pár az ezer hülyeség közül, ami az első részben van.

 

Dzséjt! Te láttad a függetlenség napja 2-t?

Igen láttam, azt hiszem, írtam is róla pár sort. Nekem nagyon tetszett, ostoba szórakoztató múvi, pont, mint az első része, csak erre ráment egy kis nosztalgia máz is.

[Ody Mandrell]

Akkor az FN2 -t tekintve egyetértünk. A kedvencem a néger faszi volt, aki machetékkel irtotta az idegeneket.

[Dzséjt]

Akkor az FN2 -t tekintve egyetértünk. A kedvencem a néger faszi volt, aki machetékkel irtotta az idegeneket.

Én is nagyon bírtam az öreg Umbutut. Nem sz*rozott, rohamozott. Bár a kedvencem ezúttal is az öreg Levinson volt - az a csávó semmit sem változott 20 év alatt.

[Ody Mandrell]

Csak hátulról!

[Fulcrum]

Logikusság, átgondoltság, jól felépítettség... Mármint az, hogy az egész világon csak egy kábeltévé-szerelő jön rá, hogy az idegenek támadni fognak? Hogy ez a kábeltévé-szerelő simán be tud menni a Fehér Házba? Hogy telefon helyett inkább órákat pöcsöl el azzal, hogy New Yorkból Washingtonba jusson? Hogy az Egyesült Államok teljes vezérkarát egy helyre evakuálják? Hogy az elnök egy potenciális veszélyzónában marad? Hogy idegen űrhajók lebegnek a nagyvárosok felett, de még a hadsereget sem mozgósítják rendesen? Hogy csak a tengerészgyalogság támadja az idegeneket? Hogy a filmben megjelenő egyetlen légierős tiszt a földön marad? Hogy csak F-18-asok támadják az idegeneket? Hogy a bázisokat senki sem védi? Hogy egy motoros repülő pilótája egy pár óra alatt tökéletesen megtanul F-18-ast vezetni? Hogy G ruha nélkül repülnek sugárhajtású vadászgépekkel? Hogy bár az idegenek szétbombázták az összes létező támaszpontot, valahogy a semmiből mégis előkerült egy ezrednyi vadászgép, teljes fegyverzettel, üzemanyagkészlettel? És ez csak pár az ezer hülyeség közül, ami az első részben van.

Azt nem mondtam hogy realisztikus csak azt hogy filmben jól működik történet szépen lépnek 1-ről 2-re és a karakterek úgy cselekednek ahogy abba a filmben logikus és csak annyi baromság van benne amit a film elbír. És igen az első részben is sok hülyeség van de az ott nekem és a legtöbb embernek (IMDb szerint) sokkal jobban működik és copy volt az egész vagy film vagy ahogy ti mondjátok nosztalgia faktor de én már ettől hányok hogy lassan minden második blockbuster a "nosztalgia faktorra" épít.

 

És egyetértek Bomarral rögtön a harmadik film koncepcióját kellett volna elővenni hozzáadva ennek a filmnek az alapféllásával mert az jó volt.

[Bomarr]

Azt nem mondtam hogy realisztikus csak azt hogy filmben jól működik történet szépen lépnek 1-ről 2-re és a karakterek úgy cselekednek ahogy abba a filmben logikus és csak annyi baromság van benne amit a film elbír.

Nagyon bólogatok. Az első rész hemzsegett a marhaságoktól de nem volt ennyire összecsapva, volt épkézláb dramaturgiája plusz nem egy már elkészült film másolata volt. Egyrészről sajnálom hogy nem lesz harmadik rész másrészt viszont nagyon örülök hogy bukott, mert Hollywood kezd nagyon ellustulni és már minden csak a látványról szól ami még csak nem is igazán érdekes csak valami ismert dolog kicsit felturbózva....

 

De hogy ne csak negatívkodjak: a "13 óra: Bengázi titkos katonái" nagyon szórakoztató kis film lett. Érezni rajta a Sólyom végveszélyben hatását -a nagy elődöt konkrétan még meg is említik a filmben- de ezzel együtt is teljesen rendben van.

[Darth Riddick]

A marsiban pont az a jó, hogy önfeledt és humoros, abszolút nem sablonos sci-fi, minden pillanatát élveztem, amikor olvastam, sokszor hangosan felnevetve, mert nagyon-nagyon szórakoztató volt. A film is ennek a jegyében született, és filmként is egész jól működött, de lehet, hogy a könyv miatt már megengedőbb voltam. Az tény, hogy nekem tetszett.

 

Dettó! A könyv szvsz életem egyik legjobb könyvélménye volt!

 

És a film is tetszett.... bár a könyv jobban!

Szerkesztve: 2016. Október 15. - Darth Riddick

[Pildi]

Én pont a könyv miatt vagyok vele szőrös szívű. Nagyon jó film, remek könyvadaptáció, de a végét a dráma és az izgalom miatt keservesen elb*szta Scott. (Pb, csoli, nem jártatok véletlen arra és szóltatok rá az öregre? ) Teli pakolta idióta húzásokkal (Iron Man), logikátlan jelenetekkel (miért kell egy felszállóegységre fürdőhelyiség?), és közben lényeges részek maradtak ki (pl. hogy a hónapokig tartó útra Mark sátrat is vitt magába - bár ez legalább a bővített változatra visszakerült). Plusz, kinyírták a kedvenc poénomat.

A vége valóban gyengébb lett, de eddig nekem inkább az maradt meg ezzel kapcsolatban, hogy kimaradt pár fontos dolog, de az nem, hogy a felesleges feszültségkeltés elszúrta a végét, pedig most, hogy írod, tényleg....

 

A film inkább azt mutatja, hogy egy kiváló végeredményhez elég. Ez egy pozitív film, nincs benne szándékosan erőltetett dráma (vagyis, a végén sajnos van), nem azt mutatja be, mennyire hülye tud lenni az ember, mennyire tud szenvedni az ember, mennyire el tud keseredni az ember. Van ilyen is a témában, Gravitáció a címe, tökéletes ellentéte a Marsinak. Abba aztán van bőven szenvedés, dráma, változó hangulat, ostoba cselekedet, minden, ami egy katasztrófafilmhez kell.

Szerintem a Gravitáció is jó film, de egész más műfaj. Nagyon nyomasztó, nem szórakoztat, hanem sokkol. Azt pl. biztos nem olvasnám el könyvben, de nehezen is tudom elképzelni írásban.

[Pildi]

Dettó! A könyv szvsz életem egyik legjobb könyvélménye volt!

 

És a film is tetszett.... bár a könyv jobban!

A könyv valóban óriási! A barátnőmnél ez volt az esti mese, a gyerekek is imádták.

[Donát]

A Marsiból egyértelműen a könyv a jobb. A filmnél valszeg Scott nem bírta megállni, hogy ne legyen hollywoodi katarzis. Ami jól mutat könyvben és leírva, nem biztos, hogy megfelelő befejezés lenne nagyközönség előtt. Ehhez jó indikátor csoli és Pb véleménye is alább.

[MissKarrde]

Ha már adaptációk, megnéztem az Infernot. Egy szombat délutánra elment, de ennyi. Izgalmas volt, pörgős, de aki ismeretlenül ült le a film elé, az kapkodhatta a fejét, hogy ki kicsoda, és mit is keres a történetben. Zsúfolt volt. Persze ne csináljanak hosszú filmeket, de akkor ne is szuszakoljanak bele több szálon futó, sok szereplős cselekményt, ha nem képesek jól megoldani.

És ha már könyv vs. film

 

A történet szépen követi az eseményeket, kivéve a végkifejletet. Teljesen megváltoztatták a könyv végét, ami ronda pofán csapása a sztorinak. Persze gondolhattam volna, hogy Hollywood nem meri bevállalni a könyv végét

 

[Dzséjt]

Ami jól mutat könyvben és leírva, nem biztos, hogy megfelelő befejezés lenne nagyközönség előtt.

Ami igaz, de ha már változtatnak a hollywoodi dráma miatt, akkor legalább ne komplett hülyeséget tegyenek be egy olyan filmbe, ami megpróbált addig a valóság talaján evickélni. A végén az az ironmenezés olyan a filmben, mintha a Gyűrűk ura trilógia végén Frodó előkapott volna egy lézerpuskát, és azzal lövi szét a gyűrűt. És persze az értelmetlen dolgokat meg nem kellett volna úgy beleerőltetni, hogy közben ott volt a megoldás a könyvben.

 

Mark ugye rendbe szedi magát, mielőtt felszállna. De ezt a szétszedett(!!!) felszállóegység "fürdőszobájában" teszi, miközben a könyvben volt vele egy sátor, ahol ugyanezt a jelenetet simán fel lehetett volna venni, és nem lenne baromság. De a mozis változatból a sátort kivágták, a bővítetbe meg ugyan visszatették, de így még idétlenebbé tették a fürdős jelenetet...

 

Meg lehetett volna ezt jól csinálni. Ötletesen.

[pb69]

Nagyon jó film, remek könyvadaptáció, de a végét a dráma és az izgalom miatt keservesen elb*szta Scott. (Pb, csoli, nem jártatok véletlen arra és szóltatok rá az öregre? ) Teli pakolta idióta húzásokkal (Iron Man), logikátlan jelenetekkel (miért kell egy felszállóegységre fürdőhelyiség?), és közben lényeges részek maradtak ki

A vége valóban gyengébb lett, de eddig nekem inkább az maradt meg ezzel kapcsolatban, hogy kimaradt pár fontos dolog, de az nem, hogy a felesleges feszültségkeltés elszúrta a végét, pedig most, hogy írod, tényleg....

Nem gondolnám, hogy a felesleges és erőltetett feszültségkeltés rontott volna a befejezésen. Egyszerűen elsütöttek pár olyan megoldást, ami elég hülyén vette ki magát, lásd "vasemberezés". Nem az volt a gond, hogy drámaian van-e tálalva vagy sem, hanem, hogy ökörség, ráadásul a film addigi sodrába se illett. Ha ezt is teljesen optimistán és feszkómentesen adják elő, akkor se ült volna jobban szerintem.

 

Ez egy pozitív film, nincs benne szándékosan erőltetett dráma (vagyis, a végén sajnos van), nem azt mutatja be, mennyire hülye tud lenni az ember, mennyire tud szenvedni az ember, mennyire el tud keseredni az ember. Van ilyen is a témában, Gravitáció a címe, tökéletes ellentéte a Marsinak. Abba aztán van bőven szenvedés, dráma, változó hangulat, ostoba cselekedet, minden, ami egy katasztrófafilmhez kell.

De ki beszélt itt erőltetett drámáról vagy mesterkélt feszültségkeltésről? Én egyáltalán nem ezeket hiányolom, hanem a természetes fajtájukat, amitől életszagú és hiteles lesz az alkotás. Pozitív filmet úgy is lehet csinálni, hogy azért jóval reálisabban és sokkal kevésbé egyoldalúan közöljük a dolgokat. Itt pont, hogy nem a fenti dolgokat erőltették zavaróan, hanem a pozitívakat és az se jobb.

Ha a Gravitáció pont az ellentéte ennek a filmnek, azaz ott meg csak és csupán a negatívumok vannak kiemelve és teljesen elsikkad minden pozitívabb fejlemény vagy gondolat, akkor az se tetszene. Nem katasztrófafilmet vagy érfelvágós drámát várnék el, hanem egy egészséges egyensúlyt.

 

Azért mégiscsak elvileg évekre a Marson ragad egyedül egy ember, aki utána még megél pár komoly bajt. De ha ő nem is, mert nem olyan típus, inkább amolyan vicceskedő (most azt tegyük félre,hogy nekem ez a fajta humor nem annyira jött be) hősféle, akkor legalább mások szemüvegén keresztül éreztetnék a dolgok súlyát. A csapatnak kint kell maradnia az űrben, miközben úgy tudják, meghalt egy társuk, majd kiderül, hogy mégse. Eztán újabb nem kevés időt kell kint lenniük, távol a családjuktól,hogy egy (még űrutazós mércével mérve is) igen kockázatos küldetést vigyenek végig.

A NASA először úgy hiszi, odaveszett egy emberük, később kiderül, hogy nem, de meg kéne menteni. A segélyszállítmány kilövéskor felrobban, később pedig egy mocskos nehéz dilemma elé kerülnek. Fellép a megosztottság, végül döntenek, mire az űrben lévő legénység ellenszegül és a másik utat választja. Na most azért ilyen események gyűrűjében nehogy már erőltetni kelljen a drámát vagy komoly veríték árán lehessen némi feszültséget vinni a sztoriba. Pont az a furcsa, hogy a legtöbb ember azon többet rugózik, hogy mi legyen a vacsora, vagy hogy a kedvenc focicsapata épp kikapott.

 

Szóval nekem ez így pont olyan volt, mint amikor csinálnak egy filmet a háborúról, ahol a csatatér pusztán hősiességről, bajtársiasságról, hazaszeretetről, tök jó fegyverek és eszközök használatáról szól, ahol minden csupa öröm és felszabadult boldogság, ahol meghalni csak az ellenségek tudnak, de nekik is jobb úgy stb.. Az élet ennél sokkal árnyaltabb és színesebb. Számomra ez a marsi kalandozás is olyan volt, mint egy háborús propaganda, csak nyilván más témában.

 

Ami jól mutat könyvben és leírva, nem biztos, hogy megfelelő befejezés lenne nagyközönség előtt.

Egyetértek. Nem tudom, lehet, hogy a könyvben jobban működik ez a túltolt optimizmus és pozitivitás (bár azért vannak fenntartásaim), de filmben ez egy eléggé egyhangú végeredményhez vezetett.

[Darth Krande]

Nekem a Marsi nagyon tetszett, filmként is meg könyvként is. Igen, van néhány barmócaság a filmben, de legalább kivették belőle a fúrós bénázást amikor tönkreteszi a Curiosity-t, meg nem jut eszébe nyersen enni a krumpliját. Ami azért egy botanikustól eléggé távol álló ötlet A hangulatot meg tökéletesen átültették, és szerintem ez a fő. Ami meg a befejezést illeti, tény hogy a Vasembert nem kellett volna bele, de a könyv meg a másik véglet sem ideális, hogy bekötve kell maradnia amíg Beck össze nem szedi. Legalább a felszállóegységből kijöhetett volna.

 

Na meg a könyvnek nem olyan jó a zenéje

[Dzséjt]

Én egyáltalán nem ezeket hiányolom, hanem a természetes fajtájukat, amitől életszagú és hiteles lesz az alkotás.

A dráma és a feszültség nem életszerű, az életben nincsenek drámai pillanatok, se feszült pillanatok. Ezek írói vagy filmes fogások, amiket szándékosan túltolnak. Ezek nem a realitás megteremtésének eszközei, hanem illúziókeltés. Ettől lesz a legkevésbé életszagú és hiteles egy film. Lásd a Marsi vége. Vagy a Gravitáció bármelyik jelenete. Persze, a Marsi sem életszagú. A valóságban egy, be sem következhetne ez a katasztrófa, mert a Marson nincs olyan erős szél, ami felborítaná a hajót. Ez a fikció része, egy elméleti lehetőség, ami túlmutat a valóság határain - effektíve ez is csak egy drámai eszköz, szóval jól példázza, mennyire nem életszerű és hiteles a dráma és a feszkó. Másrészt, ha egy ember ottmarad a Marson, meghal. Megöli magát, vagy belehal valami másba. De az abszolút magány tuti megbontja az elméjét. Ez lett volna a reális, a hiteles és életszagú film.

De mégis ez a valóságosabb, hogy jön egy probléma, és megpróbálják megoldani. Ha sikerül, fasza, ha nem, jöhet a következő lépés. Nem kezdenek el lelkizni, drámázni, stb. A feladatra koncentrálnak, és csak arra, mert ha hisztiznek, akkor az a szerencsétlen meghal. Ráadásul, ezek az emberek erre vannak kiképezve. Sokkal-sokkal reálisabb, ha nincs lelkizés, nincs hisztizés, nincs olyan műbalhé, mint ami példának okáért az Apollo 13-ban volt, amikor Haise és Swigert összeveszett.

Mondjuk, egy dolgot hiányoltam a filmből még, az űrhajón ugyanis felmerült a kannibalizmus annak eshetőségére, ha elfogyna az étel.

Én örvendtem, hogy a sok negatív drámai film helyett végre egy pozitív film, amiben a végéig nem erőltetnek rám semmi baromságot. Aztán persze csak összejött a dráma kedvéért az is.

 

Nekem a Marsi nagyon tetszett, filmként is meg könyvként is. Igen, van néhány barmócaság a filmben, de legalább kivették belőle a fúrós bénázást amikor tönkreteszi a Curiosity-t, meg nem jut eszébe nyersen enni a krumpliját. Ami azért egy botanikustól eléggé távol álló ötlet A hangulatot meg tökéletesen átültették, és szerintem ez a fő. Ami meg a befejezést illeti, tény hogy a Vasembert nem kellett volna bele, de a könyv meg a másik véglet sem ideális, hogy bekötve kell maradnia amíg Beck össze nem szedi. Legalább a felszállóegységből kijöhetett volna.

Hogy aztán pár ezer kilométer per órával sodródjon el?

[pb69]

A dráma és a feszültség nem életszerű, az életben nincsenek drámai pillanatok, se feszült pillanatok. Ezek írói vagy filmes fogások, amiket szándékosan túltolnak. Ezek nem a realitás megteremtésének eszközei, hanem illúziókeltés. Ettől lesz a legkevésbé életszagú és hiteles egy film.

Persze, hogy nincsenek, ahogyan konfliktusok vagy érzelmek se. Egyszerűen csak élünk egyik napról a másikra, mindenki menetrendszerűen csinálja, ami a dolga, rezzenéstelen arccal és kitörő optimizmussal. Nincs feszültség, nincsenek viták, nincsenek lelki válságok és stressz se.

Szerintem értem mire gondolsz és mit akarsz mondani, de amit leírtál az úgy irreális. Igenis van dráma, vannak feszült pillanatok, csak éppen az írók vagy filmesek ezeket másképp adják át, legtöbbször fokozzák ezeket a hatásokat. Ennek különféle eszközei vannak, a legfontosabb talán a zene. A való életben nyilván nem csendül fel valami drámai taktus, amikor meghal valaki vagy megroppan az életünk, ettől még van dráma. Ugyanígy nem kezdődik ütemes muzsika, amikor rohanunk a villamoshoz vagy belénk kötnek az utcán, szakmai vita van a munkahelyen, de attól még ott a feszültség.

 

De az abszolút magány tuti megbontja az elméjét. Ez lett volna a reális, a hiteles és életszagú film.

És ez nyilván mindennemű drámai vagy feszült pillanatoktól mentesen történt volna, pláne a főszereplő szemszögéből.

 

De mégis ez a valóságosabb, hogy jön egy probléma, és megpróbálják megoldani. Ha sikerül, fasza, ha nem, jöhet a következő lépés. Nem kezdenek el lelkizni, drámázni, stb. A feladatra koncentrálnak, és csak arra, mert ha hisztiznek, akkor az a szerencsétlen meghal. Ráadásul, ezek az emberek erre vannak kiképezve. Sokkal-sokkal reálisabb, ha nincs lelkizés, nincs hisztizés...

Az oké, hogy ha gond van, azt megpróbáljuk megoldani, de nem vagyunk robotok. Még a legmagasabb szinten kiképzett emberek se. Most megint néhány párhuzam a sportból, de meg lehet nézni mi történik, amikor egy fontos meccsen valaki kulcspillanatban ront. Vagy nekem az egyik legdurvább sportélményem egy néhány évvel ezelőtti wimbledoni női döntő (amit aligha látott innen bárki más), ahol is Sabine Lisicki élete lehetőségének kapujában olyan szinten összeomlott, hogy egy szervát képtelen volt beütni és már a meccs közben zokogott. Ez nyilván szélsőséges példa, de előfordult, ahogyan sok más hasonló eset is.

Mindig van dráma, lelkizés, konfliktus és hasonlók. Nem a NASA-nál melózok, nem emberéletekről és dollármilliárdokról kell döntenünk, de még így is heti szinten adódik pár megterhelőbb pillanat, amikre rásüthető az előbbi bélyegek valamelyike. Nyilván nem is vagyunk úgy kiképezve, de aki meg igen, az olyan szituációkban dolgozik, amikben már az se segít abban, hogy kvázi gépként teljesítsen. A Földön talán a katonák vannak a legcéltudatosabban és leghatékonyabban kiképezve az embertelen körülményekre, mégse mindegyik úgy éli meg a háborút, mint egy jópofa kalandot, ahol gépiesen lépked egyik feladatról a másikra, majd a küldetés sikerével nyugodtan hazatér és megy minden tovább a maga útján.

[csoli1138]

Akkor az FN2 -t tekintve egyetértünk. A kedvencem a néger faszi volt, aki machetékkel irtotta az idegeneket.

 

Én is nagyon bírtam az öreg Umbutut. Nem sz*rozott, rohamozott.

 

Csak hátulról!

Biztos többgyerekes apuka. Megszokta hogy hátulgombolósokkal van dolga!

[Dzséjt]

Persze, hogy nincsenek, ahogyan konfliktusok vagy érzelmek se. Egyszerűen csak élünk egyik napról a másikra, mindenki menetrendszerűen csinálja, ami a dolga, rezzenéstelen arccal és kitörő optimizmussal. Nincs feszültség, nincsenek viták, nincsenek lelki válságok és stressz se.

Aha, szóval te egyenlőségjelet húzol a dráma és az érzelmek között... Akkor hol a gond? A Marsiban elég sok érzelem és konfliktus van. Vagy az a gond, hogy ezt nem tolták túl, mint szokás? Mert azt állítani, hogy a Marsiban nincs érzelem és konfliktus, az baromság. Hogy a dráma nincs túltolva, az igaz. Mert én erre gondolok, amikor a készítők túltolják a zenével, a lassításokkal, a bőgéssel, az irreális élethelyzetekkel, stb. Ezek a műdrámák (műviek, nem azért, mert rosszul vannak megcsinálva, hanem mert a valóságban ilyen nincs), amikből a film végéig nincs a Marsiban, és eddig úgy éreztem, hogy te ezeket hiányolod. Ha csak az érzelmeket, azt nem értem, mert azokból bőséggel van a filmben. De a drámaiság nem egyenlő az érzelmekkel, sokkal több elemből áll - amik mindegyike benne van a filmben, csak nem túltolva. Ami nekem kifejezetten tetszik.

[pb69]

Aha, szóval te egyenlőségjelet húzol a dráma és az érzelmek között...

Nem, felsorolás volt.

 

Akkor hol a gond? A Marsiban elég sok érzelem és konfliktus van.

Kinek mi a sok. Én abszolút nem vagyok az az "érzelgős" típus, nem szeretem, ha túllövik az érzelmeket és drámát, a filmekben sem. Pláne ha az mesterkélt és indokolatlan. Ebben a filmben sokszor viszont pont azt éreztem, hogy itt bizony helye lenne némi negatív érzelemnek, drámának vagy épp keményebb konfliktusokba is bele lehetne állni, de ez nem történik meg, inkább elkenik a dolgot. Volt benne érzelem és konfliktus, kb. annyi, mint egy hétköznapi teadélutánon vagy egy átlagos munkanapon.

 

De a drámaiság nem egyenlő az érzelmekkel, sokkal több elemből áll - amik mindegyike benne van a filmben, csak nem túltolva. Ami nekem kifejezetten tetszik.

Az nekem is tetszik. Csak amíg Te azt mondod, hogy a film olyan téren tök reális, hogy nincs benne eltúlzott dráma és feszültség, addig én azt, hogy már átestek a ló túloldalára. A pozitív hozzáállás és optimizmus tekintetében van annyira túlzó a film, mint sok másik a dráma vagy feszültségkeltés esetében.

 

Most vegyem komolyan, hogy 5-ből 5 ember, akik közül 3-nak családja is van, gondolkodás nélkül belemegy az ominózus döntésbe? Vagy hogy ezt az egész dilemmát az vezeti fel, hogy egy ifjú zseni rátöri az ajtót a NASA fejesekre és egy tűzőgéppel előadja a tervet? A főhős életben maradásának eltitkolása körüli mizéria is kimerül annyiban, hogy hang nélkül végignézhetjük, ahogy elsüt 2-3 WTF felkiáltást, ill. cenzúrázva küld pár szaftosabb üzenetet a NASA-nak, amin páran jól szórakoznak, hogy az egész világ látja.

 

[Dzséjt]

Az a mizéria, amit említesz, az a legfájóbb pont számomra, mert az a könyvben teljesen máshogy alakult. Ott az egész történet legnagyobb poénja sül el, aminek nyoma sincs a filmben. Az egész jelenetet megváltoztatták, és akárcsak a végét, ezt is hátrányára.

A legénység meg miért ne menne bele gondolkodás nélkül? Miért nehezebb elhinni azt, hogy belemennek ebbe azonnal - illetve nem is azonnal, hiszen akkor már hónapok óta azon tanakodtak, hogyan segíthetnének rajta -, mint az, hogy egy sor lelkizés után bólintanak rá. Mondhatnám a Black Hawk Dawnt (megtörtént esemény), amiben szarrá lőtt katonák döntöttek úgy azonnal, hogy visszamennek a bajtársaikért. Akkor az is hiteltelen, mert nem ment ezer évig a lelkizés, hogy akár meg is halhatnak, meg jajj, ott lőnek, meg otthon család vár?

Igen, léteznek a világban olyan emberek, akik gondolkodás nélkül hajlandóak ilyenre. Ezt nevezik bajtársiasságnak. Meg ez az elhivatottság. Ezek az emberek nem a családjuknak élnek, hanem a hivatásuknak, minden másodlagos, és azok az emberek fontosabbak nekik, akikkel együtt dolgoznak, mint azok, akik otthon várják őket. Nem mesei fogalom, valóság! Számtalan valódi példa mutatja.

[Donát]

A dráma és a feszültség nem életszerű, az életben nincsenek drámai pillanatok, se feszült pillanatok.

Azért ekkora hülyeséget rég olvastam tőled, Dzséjt.

[Fulcrum]

Ezt a mondatott én se tudtam hova tenni de aztán rájöttem hogy én csinálok valamit rosszul az életben.

[Dzséjt]

Azért ekkora hülyeséget rég olvastam tőled, Dzséjt.

Miért, a te életedben talán lelassul az idő a baj közeledtére és felcsendül a zene? Monologizálsz magad elé nézve a semmibe, mielőtt elszánod magad egy nagy döntésre?

[Bomarr]

Lehet hogy azt akartad mondani hogy az a mód ahogy a legtöbb film dramatizálja a feszült pillanatokat nem dokumentarista és rendszerint sok filmes eszközt vesznek igénybe, amitől nagyon elrugaszkodottá tudnak válni, de nem ezt irtad. Ez a mondat engem is meglepett, de már értem mire gondoltál.

[Dzséjt]

Lehet hogy azt akartad mondani hogy az a mód ahogy a legtöbb film dramatizálja a feszült pillanatokat nem dokumentarista és rendszerint sok filmes eszközt vesznek igénybe, amitől nagyon elrugaszkodottá tudnak válni, de nem ezt irtad. Ez a mondat engem is meglepett, de már értem mire gondoltál.

Oké, faramucin fogalmaztam, de mivel hulla fáradt vagyok, itt meg filmes dolgokról beszélünk, gondoltam evidens, hogy a filmes eszközökre gondolok, nem kell túlragoznom, megspórolhatok magamnak néhány karaktert. Mea culpa.

[Donát]

Miért, a te életedben talán lelassul az idő a baj közeledtére és felcsendül a zene? Monologizálsz magad elé nézve a semmibe, mielőtt elszánod magad egy nagy döntésre?

A filmekben túltolják a drámaiságot, ezt nem is vitatom, de azt leírni, hogy az életben nincsenek drámai és feszült pillanatok, azért az elég erős. Facepalm ide, facepalm oda, ezt bizony rosszul fogalmaztad meg. Az életem során naponta találkozom feszült pillanatokkal, és legalább egy évben párszor drámai pillanattal is kell szembesülnöm. Zene nincs alatta, de attól még feszült és drámai.

 

A filmekben ezek a pillanatok ki vannak domborítva persze, kissé szenzációhajhász módon. Van olyan rendező, aki megtalálja az egyensúlyt, van, aki nem. Szerintem az is nagy hiba, ha egy film hatásvadász, de az is, ha a felépített ziccereket kihagyja. A könyvben bennem egyébként semmilyen ilyen érzés nem volt, egyszerűen a szerzői stílus és a megoldások levezetése annyira elviszi a hátán a könyvet, hogy ez meg sem fogalmazódik az emberben. A filmben ez vélhetően kevéssé jön át a közvetítő médium miatt, és én speciel ezért nem tudom hibáztatni Scottot, hogy a végén valahogy vastagabb filccel akarta aláhúzni a megmenekülés és az elveszés között húzódó vékony határvonal drámáját. Mondjuk az Ironman szerintem is túlzás volt.

 

Oké, faramucin fogalmaztam, de mivel hulla fáradt vagyok, itt meg filmes dolgokról beszélünk, gondoltam evidens, hogy a filmes eszközökre gondolok, nem kell túlragoznom, megspórolhatok magamnak néhány karaktert. Mea culpa.

Ez rendben is van, de legyünk őszinték, vica-versa te is felvontad volna a szemöldököd, és belekötöttél volna. Ne mondd, hogy nem, mert ránk szakad a fórum plafon.

[Fulcrum]

nem kell túlragoznom, megspórolhatok magamnak néhány karaktert. Mea culpa.

Ez a te szádból kicsit furán hangzik

[pb69]

A legénység meg miért ne menne bele gondolkodás nélkül? Miért nehezebb elhinni azt, hogy belemennek ebbe azonnal - illetve nem is azonnal, hiszen akkor már hónapok óta azon tanakodtak, hogyan segíthetnének rajta -, mint az, hogy egy sor lelkizés után bólintanak rá.

Igen, léteznek a világban olyan emberek, akik gondolkodás nélkül hajlandóak ilyenre. Ezt nevezik bajtársiasságnak. Meg ez az elhivatottság. Ezek az emberek nem a családjuknak élnek, hanem a hivatásuknak, minden másodlagos, és azok az emberek fontosabbak nekik, akikkel együtt dolgoznak, mint azok, akik otthon várják őket. Nem mesei fogalom, valóság! Számtalan valódi példa mutatja.

Nem kell évezredekig lelkizni rajta, de ne úgy jöjjön már le az egész, mintha mondjuk arról lenne szó, hogy csípős pizzát rendeljenek-e vacsorára. Nem igazán értem az elhivatottság és a bajtársiasság kapcsolatát a kérdéskörben. Most akkor a kollégáknak élnek vagy a hivatásuknak? Csak mert a munka szempontjából nem hinném, hogy az a fontos, hogy szétlőtt katonák vagy már a missziójukat befejező és hazatérőben lévő űrhajósok még extra kockázatot vállaljanak a társuk megmentéséért. A felettesek meghoztak egy nehéz döntést, ami szakmailag alátámasztható és indokolható, ennek megszegése kevéssé korrelál az elhivatottsággal és a hivatással.

A bajtársiasság már nyilván idevág, hatalmas emberi tett az ilyen áldozatvállalás. Biztos volt már rá példa a történelem során, bár a "számtalan" talán túlzás. Oké, vannak akiknek a kollégájuk élete mindennél fontosabb, pont öt ilyen figura került össze és zokszó nélkül vállalják az egészet, annak minden velejárójával együtt. Mert azért itt egyrészt kockáztatják a saját és társaik életét, másrészt megszegnek egy teljesen egyértelmű parancsot, harmadrészt valahol cserben hagyják a családjukat, negyedrészt pedig kockáztatják az eredeti küldetésük sikerét. De legyen. Ellenben a kapcsolódó három család is tök lazán viseli a dolgot, egyikőjüknél villantanak némi feszkót, de letudják annyival, hogy "hát ő is megtenné értünk" és kész. Még jó, hogy nem használnak sablonos filmes motívumokat vagy hatásvadász elemeket.

 

Ha már a hatásvadászatnál és túltolt nyálasságnál tartunk, akkor azért ez a nagyon demokratikus szavazósdi is érdekes volt. Mondhatta volna a parancsnok, hogy az ő küldetése, egyszer otthagyták a társukat, most van lehetőség a javításra, ő márpedig ezt akarja. Persze ez csak egy lehetőség. Helyette előadta a parancsnok, hogy egy ilyen döntést csak teljes konszenzussal lehet meghozni, a többiek meg rögtön hősiesen bele is mentek. Nem mondom, hogy rossz húzás, de legalább annyira erőltetett és "művészies", mintha mondjuk vittek volna némi drámát és feszültséget a szitu köré.

 

 

Miért, a te életedben talán lelassul az idő a baj közeledtére és felcsendül a zene? Monologizálsz magad elé nézve a semmibe, mielőtt elszánod magad egy nagy döntésre?

A többiek már leírták a lényeget. Egy filmben sokféle eszközzel lehet közvetíteni a drámát és feszültséget, ezek közül írtál párat. Ezek valóban nincsenek meg a való életben, ettől még az alapjuk (amiről szólnak, amit kifejeznek) az igen. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy egy filmben úgy kell átadni érzéseket, hogy azt a néző valójában nem éli meg, így sokkal nehezebb helyzetben van, ha át akarja érezni. Egy jól megírt zenei aláfestés vagy jó szögből felvett képanyag pontosan arra szolgál, hogy képes legyen hasonló érzéseket kiváltani belőlünk anélkül, hogy ténylegesen mi lennénk a fiktív főhős a fiktív világban bekövetkező fiktív szituációban.

Persze ezzel túlzásba is lehet esni, amit én is utálok. Leginkább ezért nem tudott soha megfogni a színház világa, mert ott szinte minden durván túl van tolva, erőltetett és mesterkélt az egész. Az ilyen stílusú filmeket is nehezen viselem. Ettől függetlenül a másik véglet se jó, amikor mindent a nézőre bíznak és semmi érzelmet vagy hangulatot nem akarnak közölni. Végül is képzeld bele magad az adott ember helyébe és rájössz a drámájára, mégis hatásosabb és könnyebb a dolog, ha a készítők az ember keze alá dolgoznak.

Amúgy is rengeteg dolog van a filmekben, ami nem valós, gyakorlatilag szinte minden. Ennyi erővel azon is fenn lehetne akadni, hogy miért nem "FPS" nézetben megy az egész, miért nem csak egyetlen szereplő szemszögéből látjuk az eseményeket, miért kapunk extra információkat bizonyos korábbi történésekről stb.. Szerintem az ilyen eszközök használata egyáltalán nem róható fel, ha túlhasználják vagy rosszul használják őket, na az már igen. Ez viszont mindenről elmondható.

[Dzséjt]

Ez a te szádból kicsit furán hangzik

Mióta szerkesztő vagyok, heti szinten gyártok le cikkekben és hírekben komplett kisnovellákat. Úgyhogy a grafomániám kielégítésre kerül a munkám által.

[Donát]

Nem kell évezredekig lelkizni rajta, de ne úgy jöjjön már le az egész, mintha mondjuk arról lenne szó, hogy csípős pizzát rendeljenek-e vacsorára. Nem igazán értem az elhivatottság és a bajtársiasság kapcsolatát a kérdéskörben. Most akkor a kollégáknak élnek vagy a hivatásuknak? Csak mert a munka szempontjából nem hinném, hogy az a fontos, hogy szétlőtt katonák vagy már a missziójukat befejező és hazatérőben lévő űrhajósok még extra kockázatot vállaljanak a társuk megmentéséért. A felettesek meghoztak egy nehéz döntést, ami szakmailag alátámasztható és indokolható, ennek megszegése kevéssé korrelál az elhivatottsággal és a hivatással.

A bajtársiasság már nyilván idevág, hatalmas emberi tett az ilyen áldozatvállalás. Biztos volt már rá példa a történelem során, bár a "számtalan" talán túlzás. Oké, vannak akiknek a kollégájuk élete mindennél fontosabb, pont öt ilyen figura került össze és zokszó nélkül vállalják az egészet, annak minden velejárójával együtt. Mert azért itt egyrészt kockáztatják a saját és társaik életét, másrészt megszegnek egy teljesen egyértelmű parancsot, harmadrészt valahol cserben hagyják a családjukat, negyedrészt pedig kockáztatják az eredeti küldetésük sikerét. De legyen. Ellenben a kapcsolódó három család is tök lazán viseli a dolgot, egyikőjüknél villantanak némi feszkót, de letudják annyival, hogy "hát ő is megtenné értünk" és kész. Még jó, hogy nem használnak sablonos filmes motívumokat vagy hatásvadász elemeket.

 

Ha már a hatásvadászatnál és túltolt nyálasságnál tartunk, akkor azért ez a nagyon demokratikus szavazósdi is érdekes volt. Mondhatta volna a parancsnok, hogy az ő küldetése, egyszer otthagyták a társukat, most van lehetőség a javításra, ő márpedig ezt akarja. Persze ez csak egy lehetőség. Helyette előadta a parancsnok, hogy egy ilyen döntést csak teljes konszenzussal lehet meghozni, a többiek meg rögtön hősiesen bele is mentek. Nem mondom, hogy rossz húzás, de legalább annyira erőltetett és "művészies", mintha mondjuk vittek volna némi drámát és feszültséget a szitu köré.

 

Szerintem itt a konszenzus érthető. A könyv alapján biztosan, a filmre már nem emlékszem pontosan, de a lényeg, hogy nemcsak a parancsnok érezte magát hibásnak és lehangoltnak, amiért otthagyták Whitney-t. Ahogy írod itt, lényegében úgy érezték, cserben hagyták a társukat és ki akarták javítani ezt a hibát. Bűntudatuk van, és felelősséget éreznek az otthagyott társuk iránt. Valószínűleg ez abból (is) fakad, hogy mind kerülhettek volna ebbe a helyzetbe, ezért átérzik Mark drámáját - lol -, és könnyen a helyébe tudják képzelni magukat, és tudják, hogy ők ilyen szituációban nagyon várnák a felmentő sereget. Szerintem ilyen körülmények között érthető, hogy mind egyetértenek a parancsmegszegésben.