Videjó játékok

[Dzséjt]

Hát ez a Cyberpunk 2077 halálos, olyan bizarr dolgok vannak benne, hogy néha fetrengek a nevetéstől. Pedig én a regényemben szerepeltettem egy beszélő, hekkelésből élő macskát.

Spoiler

 

Amikor le kellett beszélnem egy autót arról, hogy vízbe ölje magát, már tudtam, hogy a CD Projekt RED-nél jó anyagot szívnak. De most, hogy a pisztolyom, amivel eddig öldököltem, beszólt nekem az elkövetett emberölések száma (több mint 50) miatt és átváltott pacifista üzemmódba, vagyis innentől csak lábra hajlandó lőne, hát én kifeküdtem. 

De az is tetszett, amikor találtam egy mesét egy világok között utazó, zöldszemű, hamuszürke hajú leányról, aki egy olyan világból származott, ahol "agyagból" készülnek robotok.  

 

 

[Iqvi]

17 perccel korábban, Dzséjt írta:

Pedig én a regényemben szerepeltettem egy beszélő, hekkelésből élő macskát.

Spoiler

Az jó váratlan volt.

 

[RacerX]

29 perccel korábban, Dzséjt írta:

Spoiler

De az is tetszett, amikor találtam egy mesét egy világok között utazó, zöldszemű, hamuszürke hajú leányról, aki egy olyan világból származott, ahol "agyagból" készülnek robotok.  

 

Ezt hol találtad? Szilánkon olvastad, vagy küldetés?
 

[Dzséjt]

2 órával ezelőtt, RacerX írta:

Ezt hol találtad? Szilánkon olvastad, vagy küldetés?

Szilánkon olvastam. De már nem emlékszem, hol találtam, az egyik ilyen felkiáltójeles küldetés során.

[Dzséjt]

Ez azért tanúlságos. Miközben a magyar közösségi médiában is megy a nyálfröcsögő hisztizés most a Cyberpunk 2077-nél, nyáron meg a The Last of Us Part 2-nél, mind a Gamestarnál, mind nálunk, a PC Gurunál a szavazók előszeretettel voksoltak eme két játékra. A Cyberpunk 2077-et a közönség nálunk az év akciójátékának és az év játékának is megszavazta, emellett ennek adták az év legjobb sztorija díjat is. A The Last of Us Part 2-t a leglátványosabb játéknak kiáltották ki, és ezé lett volna a legjobb sztori és az év játéka kategória is, ha nem szorítja le a második helyre a CD Projekt RED "szörnyű" programja.

De a The Last of Us Part 2 a Gamestarnál már megkapta az év játéka kitűntetést, és a legjobb akció-kalandjátéknak is ezt szavazta meg az olvasóközönség, míg a Cyberpunk 2077 az RPG kategóriában győzött utcahosszal.

Persze azt hozzá kell tenni, hogy a Night City-be invitáló program mindkét magazinnál második lett az év csalódása kategóriában, és mindkét esetben a Marvel's Avengers mögött végzett.

Külön öröm a számomra, hogy a szintén sokat szapult (nemolyanjómintarégi,régenmindejobbvolt, ezegyszararégihezképest) Mafia: Definitive Edition is nyert a legjobb felújítás kategóriában.

[kudar]

Nálam is benne van a CP2077 az idei top3ban - én csak PCn játszom - de ez nem feltétlenül jelenti azt hogy olyan jó lett a CP, inkább hogy az idei felhozatal nem volt annyira erős. Félreértés ne essék, nekem nagyon bejött a gém, letoltam az összes endinget, és még most is megyek a küldikre, de akkor is ezt gondolom, hogy ez csak egy gyengébb és rövidebb witcher utánzat - mind sztoriban, karakterekben, küldikben. De persze ez csak az én véleményem, mondom, attól még nagyon tetszik így is.

Mondjuk fura lesz amit mondok, de nálam idén az Ori and the will of the wisp vitte a pálmát. Bár én platformer b-zi vagyok.

 

Ui: a squadrons magában egy sz-r játék lett, de amikor a haveromnál játszottam vele VR szemüveggel, hát úgy kellett levakarni a mosolyt az arcomról annyira menő volt.

Szerkesztve: 2020. December 31. - kudar

[Dzséjt]

Mitől gyenge az idei felhozatal? Nem jöttek olyan intenzíven egymás nyakára hányva, mint máskor, de így is elég erős évünk volt. A Sony két nagyágyút is küldött a The Last of Us Part 2 és a Ghost of Tsushima képében, végre a Treyarch is összerakott egy normális Call of Duty-t a Black Ops: Cold Warral. A Star Wars: Squadronst te sz*rnak tartod, de az attól még egy jó játék. Van három remekül és egy jól sikerült remake is: Final Fantasy VII Remake, Mafia: Definitive Edition, Demon's Souls és Resident Evil 3. Aztán ott vannak még az olyan címek, mint a Doom Eternal, amiről az FPS fanok ódákat zengenek, a Half-Life: Alyx, ami nem csak új Half-Life rész, de az első igazán értékelhető, teljes értékű játék VR-on. Az Assassin's Creed: Valhallát is imádják a népek, a Microsoft Flight Simulator is üdítően sikerült a szériában. A Watch_Dogs: Legion talán a sorozat legjobbja lett. Folytatódott a Spider-Man is a Miles Moralesszel. És ott vannak még az olyan kisebb címek, mint a nagyszerű Wasteland 3, az általad is említett Ori and the Will of the Wisps, a sokakat megnyert Yakuza: Like a Dragon és a NioH 2, vagy a meglehetősen érdekesre sikerült Empire of Sin, de az Iron Man VR-t sem sorolnám a gyenge alkotások közé. Ezt a sort zárta végül a Cyberpunk 2077.

 

Azt meg árulja el már nekem valaki, hogy lehet egy ekkora RPG-t úgy élvezni, hogy 21 nappal a megjelenése után már hatszor ki lett játszva? Csak a főküldetésekkel foglalkoztok, semmi mással? Nuku felfedezés, zéró mellékküldetések? Én két napot leszámítva minden nap toltam bele valamennyit, közel 100 óránál járok, de még egy befejezést sem láttam, nemhogy mind a hatot. Szerintem, ha valaki így átrohan rajta, az ez egy ilyen jellegű játék kiherélése.

[Dzséjt]

Néhány perc híján 118 órával letudtam a Cyberpunk 2077 első végigjátszását úgy, hogy csak a rendőrségi melók maradtak meg, és azokból eléggé sok. Plusz még nem vertem le a nagy vagányt, ahhoz kicsit rá kell gyúrnom a közelharci képességeimre (eléggé a lőfegyveres harcra és a cyberwere-kre mentem rá, így boxban nem sokat érek). De ezt leszámítva minden megvan. Nomádként kezdtem...

Spoiler

És végül nomádként is fejeztem be. Johnny jófejként feladta a testemet és elment Alttal a falon túlra, én meg V-ként visszatértem a saját testembe és Panammel "ellovagoltunk a naplementébe", ami valójában homokviharon és csempészalagúton át vezetett, de a naplemente stimmelt.

Szerintem egy remek játék lett, és bár technikai oldalról tényleg vannak vele komolyabb gondok is, nem kétlem, hogy ezek szép lassan ki lesznek javítva (az 1.06-os már most nincs köszönő viszonyban sem az 1.0-ás változattal), ahogy az a Witchereknél is megtörtént. Apropó, 118 óra játékidő alatt csak kétszer találkoztam olyan hibával, ami konkrétan ellehetetlenített egy küldetést, de mindkét esetben segített a visszatöltés, és befejezhettem a küldtetést. A W3-ban konkrétan volt olyan küldetés, amit az első végigjátszás során sosem fejezhettem be, mert mire jelentkezett a hiba, már több tucatnyi játékórával korábbanra kellett volna visszamenni. Na, itt ilyen nem volt. A többi bug meg apróság az én szememben, olyasmi, amivel más játékban is össze lehet futni.

A szotir nagyon tetszett, különösen ez a változat. Kíváncsi vagyok, milyen más kezdéssel és befejezéssel, de az alap V-mnek ez teljesen megfelelt. Megvan a család, amit hajtottam, megvan a nő, akire hajtottam, megvan a cél, amire hajtottam. Mondjuk fejben már elterveztem, milyen befejezést választok corpóként és milyet street kidként. De, ha a jövőben lesz folytatás és V-vel, és a mentést tovább lehet vinni, a nomádot fogom továbbvinni.

Szóval, nekem nagyon megérte a gyűjtői kiadást megvenni, és bár sima PS4-en játszottam, nagyon élveztem minden percét. Különösen a világot. Néha csak azzal elütöttem jó sok percet, hogy sétálgattam a városban.

Most kicsit félreteszem, aztán az első DLC érkeztével nekiállok a rendőrségi küldiknek is. Szép lassan azokat is kifilézem. És persze alig várom a két nagy kiegészítőt - elvileg ennyit kapunk, legalábbis DLC-k szintjén a W3-hoz hasonlították a játékot. Szóval elviekben lenne egy olyan, ami a már ismert térképen lesz elhelyezve, és egy olyan, ami új helyszínre visz (ez persze csak a saját felvetésem). Akárhogy is lesz, remélem kapunk még jó pár kisebb mellékküldit, és legalább egy nagy kiegészítőt. Azt sem bánom, ha olyan lesz, mint a Heart of Stone, de ha mellé vagy helyette egy Blood & Wine szintű kiegészítő is befigyel, akkor leszek ám happy-happy.  

A második végigjátszásra meg már valószínűleg PS5-ön kerül sor. Ha a W3-ből indulok ki, azt is évekre félretettem, mielőtt másodszor belevágtam. Mondjuk annak a világa annyira nem tetszett, hogy azonnal visszacsábítson, Nigh City-be viszont valószínűleg azonnal visszamegyek, amint meglesz az új vas.

[kudar]

11 perccel korábban, Dzséjt írta:

Néhány perc híján 118 órával letudtam a Cyberpunk 2077 első végigjátszását úgy, hogy csak a rendőrségi melók maradtak meg, és azokból eléggé sok. Plusz még nem vertem le a nagy vagányt, ahhoz kicsit rá kell gyúrnom a közelharci képességeimre (eléggé a lőfegyveres harcra és a cyberwere-kre mentem rá, így boxban nem sokat érek). De ezt leszámítva minden megvan. Nomádként kezdtem...

  Spoiler elrejtése

És végül nomádként is fejeztem be. Johnny jófejként feladta a testemet és elment Alttal a falon túlra, én meg V-ként visszatértem a saját testembe és Panammel "ellovagoltunk a naplementébe", ami valójában homokviharon és csempészalagúton át vezetett, de a naplemente stimmelt.

 

Én is ezt a befejezést kaptam, aminek baromira örültem. Azóta már letoltam a többit is, de akkor azokról inkább nem írok hátha nem ismered őket.

Amúgy én is várom már most a DLCt.

[Dzséjt]

Úgy néz ki, hogy a Cyberpunk 2077 DLC-k nem csak tényleges újdonságokat fognak hozni, hanem a játékból időhiány miatt törölt tartalmak egy részét is visszaállítják.

Spoiler

Azt már tudni, hogy Judy-val a férfi V is összejöhetett volna, nagyjából kész is van, egy része benne is van a játékban - természetesen in-game nem elérhető, csak a fájlbányászok leltek rá. Vajon ezt visszaállítják? Remélem nem, mert így nem kell választanom közte és Panam között, úgy meg nehéz lenne a döntés.  (A W3-ban ilyen gondom nem volt, mindig csak Triss, mert Shani nem nagyon fogott meg, Yent meg rühelem.)

 

[Bence1997]

A Lucasfilm Games összefogott a Bethesdával, hogy elhozzanak egy Indiana Jones játékot.

 

 

 

[Dzséjt]

Az Uncharted-sorozat és az új Tomb Raider-trilógia után valaki rájött, hogy Nathan Drake és Lara Croft apjával is lehetne 180 év plusz pár hónappal később új játékot csinálni? VAÓ!  

[Bomarr]

Most kaptam az értesitést, hogy az XBox Series X-emet (de hülye név) átadták a futárnak.  Nagyon kiváncsi vagyok mit tud a konzol meg a Game Pass. Apropó: nem tudom van-e itt valaki aki Xbox téren otthonosan mozog, de lenne ennek kapcsán egy kérdésem. Nekem van régről egy csomó Xbox 360-os játékom. Azt tudom hogy ezeket nem tudom lejátszani az új gépen de valahogy megoldható hogy amit már régen megvettem azt az új gépen ne kelljen újra megvenni?

[Dzséjt]

19 perccel korábban, Bomarr írta:

Azt tudom hogy ezeket nem tudom lejátszani az új gépen de valahogy megoldható hogy amit már régen megvettem azt az új gépen ne kelljen újra megvenni?

Én úgy tudom, hogy beteszed az X360-as lemezt a játék igényléséhez, és eztán a Series X lehúzza annak digitális változatát.

[Bence1997]

Jövőre tolták el a Hogwarts Legacy nevű játékot.

[Dzséjt]

1 órával korábban, Bence1997 írta:

Jövőre tolták el a Hogwarts Legacy nevű játékot.

Ha ez az ára, hogy jó legyen, ám legyen.

[Bomarr]

Kb. egy hete nyüstölöm az új Xbox Series X-et. Az első benyomások:

 

-A gép szinte semmi hangot nem ad ki. Egyedül akkor hangosabb kicsit, amikor beolvas egy lemezt, de egyébként néma. Az se számit ha valami pokoli látványosat kell megjeleniteni. Csendben teszi a dolgát.

-A régi játékoknál néhol még annál is szembeötlőbb a különbség ezen a gépen mint számítottam rá. Főleg a Jedi Fallen Ordertől petéztem le. Az például a sima PS4-en volt hogy szaggatott. Itt úgy megy mint a kisangyal és valahogy sokkal élvezetesebb a játékmenet. Nem terveztem de újra ki fogom vinni már csak emiatt is.

-Eredetileg nem akartam újra megvenni a Cyberpunkot, de nem birtam megállni. Hát na... picit jól néz ki

-A kontrollernek jó a fogása, viszont a rezgése irtó zavaró. Mondjuk eleve nem szeretem ha a kontroller rezeg. Nekem ez semmit nem ad az élményhez. Itt viszont külön kritikán aluli ahogy meglett oldva. Kifejezetten hangos. Ki is kapcsoltam ezt a funkciót. Így mondjuk már minden oké.

-A menüben elsőre picit elvesztem. Nem mindent tudtam elsőre előhalászni. Például egyáltalán nem egyértelmű, hogy mondjuk egy adott műfajnál hogy lehet az összes eladó játékot kilistázni. De mostanra már sikerült beletanulnom.

-A régi játékokból első blikkre sokkal nagyobb a kínálat Xboxon mint PS-en. PS-en például számomra érthetetlen módon a korábbi generációk exkluziv cimei sem érhetőek el mind. A God of Warból a hármas a legrégibb amit játszani lehet. A többit kilistázza a rendszer, de csak PS3-al engedi letölteni. Itt nincs ilyen probléma. Például Gears of Warból is ott sorakozik az összes ahogy kell, de épp igy például régi Star Wars játékokból is nagyobb a felhozatal. Ott van a Force Unleashed 1-2, Republic Commando, KOTOR 1-2 stb. Igazából az a vicc, hogy itt volt ez a szuper gép, de eddig az egyik legtöbbet olyan régebbi játékokkal játszottam rajta, mint a Fable vagy az Alice: Madness Returns. De azt is imádom, hogy újra végigvihetem a két generációval ezelőtti Castlevania gémeket.

-A Game Pass-ről: ez tényleg egy elképesztő kezdeményezés. Potom pénzért egy óriási játékkinálathoz lehet hozzáférni. Amiben az a jó hogy egy csomó olyan játékot meg műfajt ki tudtam próbálni amire pénzt nem költenék. Például nem szeretem a versenyzős játékokat, ezért kerültem is őket. Most kipróbáltam egy rahedlit közülük és persze ahogy lehetett rá számitani a többségük hidegen hagyott, de volt köztük egy: a Forza Horizon 4, ami viszont baromira bejött. Ezt se gondoltam hogy lesz kedvenc versenyzős játékom. De épp igy például a 2019-es Control se nyűgözött le a trailerek meg a bemutatók alapján. Most viszont kiderült számomra hogy ez a gém valami baromi hangulatos. Egyetlen bökkenő van, hogy a játékfelhozatal változik. A Microsoft cimeket úgy látom nem kell félteni, tehát például a Gears of War-ok valszeg ha törik ha szakad maradnak, de vannak játékok amik egy idő után eltűnnek és utána már csak akkor lehet velük játszani ha fizet az ember. Viszont ahogy látom sokkal gyorsabb ütemben jönnek új játékok a kinálatba mint ahogy a régebbiek kimennek. Plusz ezeket hetekkel előre bejelentik, úgyhogy lehet rá készülni.

-Az egy TB-os merevlemez egyelőre oké. Azért eltudom képzelni, hogy a jövőben amikor majd egyre sűrűbben jönnek 100 gigánál nagyobb játékok akkor már szűkösebbnek fog érződni, de egyelőre nagyon kényelmes. Most 31 játék van fent nekem úgy hogy még van 51 giga szabad hely.

[Wilde]

2021. 01. 19. - 21:01, Bomarr írta:

PS-en például számomra érthetetlen módon a korábbi generációk exkluziv cimei sem érhetőek el mind. A God of Warból a hármas a legrégibb amit játszani lehet. A többit kilistázza a rendszer, de csak PS3-al engedi letölteni. Itt nincs ilyen probléma.

 

Ez azért van így, mert az első két God of War eredetileg PS2-re jelent meg, majd a God of War Collection keretében tették elérhetővé az elve a PS3-ra készült harmadik rész mellett arra a konzolra. Később a harmadikból készült remastered verzió, az első kettőből viszont (más PS2-es régi játékokkal ellentétben) nem, így sajnos (nekem is kimaradtak azok a játékok) az első két játék nem volt elérhető PS4-re.

 

Ha jól emlékszem Te voltál, aki csináltál korábban egy ilyen összegzést, élménybeszámolót még az előző generáció (valójában már az eggyel ezelőtti Xbox 360) kedvenc játékairól, egy ilyen listaszerű formában. Nincs kedved egy hasonlót alkotni a PS4-es korszakról, ha már itt a generációváltás időszaka? Én szívesen olvasnám.

[Bomarr]

9 órával ezelőtt, Wilde írta:

Ez azért van így, mert az első két God of War eredetileg PS2-re jelent meg, majd a God of War Collection keretében tették elérhetővé az elve a PS3-ra készült harmadik rész mellett arra a konzolra. Később a harmadikból készült remastered verzió, az első kettőből viszont (más PS2-es régi játékokkal ellentétben) nem, így sajnos (nekem is kimaradtak azok a játékok) az első két játék nem volt elérhető PS4-re.

Azért ez nagyon fura, hogy pont az egyik legnagyobb húzócimük nem játszató csak kifejezetten régi konzolon. De nem csak az exkluzivoknál hanem általában is is elmondható hogy a két generációval ezelőtti játékokból több van az Xbox boltban.

 

Egyébként igen tervezem hogy csinálok egy hasonló listát.

[Dzséjt]

2 órával ezelőtt, Bomarr írta:

Azért ez nagyon fura, hogy pont az egyik legnagyobb húzócimük nem játszató csak kifejezetten régi konzolon. De nem csak az exkluzivoknál hanem általában is is elmondható hogy a két generációval ezelőtti játékokból több van az Xbox boltban.

Ez részben technikai okokból van így. A PS2, PS3 és PS4 architektúrája jobban eltér egymástól, mint az Xbox, az Xbox 360 és az Xbox One felépítése. Főleg a PS4 volt egy nagyon nagy változás a testvéreihez képest, így sok régi játékot szó szerint újra el kéne készíteni, hogy fusson az előző vagy a jelenlegi PlayStation-generáción. A Sony meg nem szán erre időt. Valahol kész mázli, hogy a PS5 már nem változott nagyot a PS4-hez képest, így a mostani generáción legalább a leköszönt nemzedék játékai futnak, akár next-gen patch nélkül is.

[Dzséjt]

Metro-trilógia: régóta ismerem ezt a sorozatot. Annak idején az első rész, a Metro 2033 első hírei miatt olvastam el a játék alapjául szolgáló könyvet. Dmitrij Gluhovszkij Metró 2033 című alkotása mély benyomást tett rám hangulatával és filozofikus hangvételével, mindezt úgy, hogy egy percig sem untam a könyvet. Ellentétben a folytatással, a Metró 2034-gyel, ami lehet, hogy rossz passzban kapott el, de annyira unalmasnak találtam, hogy nem bírtam végigolvasni. S mivel a második rész kimarad, a Metró 2035-nek már neki sem álltam. De talán most újra bepróbálkozok velük.

Hogy miért is kezdtem el ezt a kis sztorizgatást? Nos, a karácsonyi PS Store leárazás során megvettem a játéktrilógia harmadik részét, a Metro: Exodust full kiadásban, illetve valamikor, már magam sem emlékszem mikor (pedig még nincs három éve PS4-esem) már megvettem konzolra a Metro Redux kiadást is, ami az első két rész felújított változatait, illetve a második epizód DLC-it is tartalmazta. Viszont egészen most januárig nem játszottam velük. Mármint PS-en, mert az első két rész PC-n is megvan, és réges-régen kijátszottam őket eredeti változatukban, illetve a Redux megjelenésekor az új változatban szintén. De már az is elég régen volt ahhoz, hogy ne nagyon emlékezzek a részletekre.

Szóval, a Metro: Exodus megvétele remek apropót adott a teljes trilógia újra kijátszására, az emlékek felelevenítésére és végül az új játék megismerésére. Na, most erről írok kicsit.

 

Metro 2033

A könyvvel azonos című játékot 2010-ben adta ki az azóta megboldogul (majd újjászületett) THQ, a fejlesztéséért pedig a S.T.A.L.K.E.R. eredeti alkotóiból létrejött, orosz 4A Games felelt. Bár már nagyon halványan él bennem az eredeti játék, mert a Redux elnyomja az emlékeket, de annyi még megvan, hogy piszok hangulatos és nehéz program volt a maga idejében, amit talán az első Half-Life-hoz lehetett hasonlítani.

De, mint írtam, a 2014-ben kiadott Metro 2033 Redux elhomályosította az eredeti emlékeit - főleg, mert az első változattal egyszer, a másodikkal mostanra háromszor játszottam. A Redux ráadásul nyugodtan nevezhető remake-nek is, hiszen a 4A Games szó szerint az alapjaitól építette újra a programot a Metro: Last Light motorjával. Emellett az átvezető videók mind belső nézetesek lettek, ennek hála míg az eredeti változatban volt olyan pillanat, amikor láthattuk a főhőst, Artyomot kívülről, addig az új változatban az egész trilógia során mindössze kétszer pillanthatjuk meg (egyszer a Metro 2033 záró képsoraiban, egyszer a Metro Exodus pozitív befejezése végén - illetve a Last Light egyik DLC-jében is látni). Emellett sok, igen rövid pályát egy hosszúvá fabrikáltak (például a kétrészes Dead City egy nagy térképpé vált), illetve jó néhány dolgot áthoztak a Last Light-ból. Átkerült néhány fegyver, de a fontosabb, hogy lecserélték Artyom eredeti hangját (piszok béna, idegesítő és monoton volt az eredeti hangja), akárcsak a gyerekekét... Ez utóbbi mondjuk pont nem volt előrelépés, a gyerekek rettenetesen pocsékul játszanak mind a 2033-ban, mind a 2033 Reduxban. Mindezeken túl több karakter modelljét is átdolgozták, hogy jobban hasonlítsanak a Last Light-ban látott önmagukra. Szóval, az új változat koherensebbé tette a(z akkor még) két epizódot. A vezérlés teljesen ugyanolyan, a játékfunkciók, a hangok, a történetmesélés egységessé vált.

A sztori szerint az atomháború után a moszkvai metróhálózatban túlélt emberek közösségét új veszély fenyegeti. A makrovilág szélén lévő VDNKh állomást folyamatos támadások érik egy új mutánsfaj, a Feketék részéről. Az őrség vesztésre áll, az állomás lakóit a pusztulás fenyegeti. Ekkor jár erre a Vadász, egy Ranger a Spárta Rendből - ez az elitalakulat a metró egyik legerősebb és legbefolyásosabb államának, a Polisznak a haderejét képezi. Vadász úgy dönt, utánajár a Feketék ügyének, de még ez előtt megbízza a VDNKh vezetőjének nevelt fiát, Artyomot azzal, hogy ha nem térne vissza, menjen el a Poliszba, ott pedig mondjon el mindent a Feketékről Miller ezredesnek, a Spárta Rend vezetőjének. Mit ad isten, Vadász nem tér vissza, Artyom pedig nekiindul, hogy átverekedje magát a moszkvai metró világán. Szembekerül a sztálini Szovjetuniót követő Vörös Vonal paranoid lakóival, a hitleri Harmadik Birodalom mintájára létrejött mutánsfóbiás Negyedik Birodalom embernek is alig nevezhető szörnyetegeivel, a lakott állomások között portyázó, gátlástalan banditákkal, a lakatlan állomásokat uraló mutánsokkal és a kihalt alagutak szellemeivel és paranormális jelenségeivel. Útja során olyan embereket ismer meg, mint a kétszínű Bourbon, a vallásos Khan, a veterán Ranger, Pavel és a társa, a folyton humorizáló Ulman. Végül eljut a Poliszba, ahol bár a helyi vezetők magasról tojnak a VDNKh-ra, Miller és a Sparta Rend a segítségére siet. A tervük, hogy megkeresik a hírhedt Metro-2-t, ami elvezet Oroszország vezetőinek titkos bunkeréhez, a D6-hoz. Itt a legendák szerint olyan fegyverarzenál van, amivel legyűrhetik a Feketéket.

A sztori alapvetően jó, bár csak nagy vonalakban követi a könyvet. Mivel ez egy FPS, vagyis belső nézetes lövölde, nyilvánvalóan elvetette Gluhovszkij lassú mesélési módszerét és sokkal több hangsúlyt fektet az akcióra. Ennek ellenére nem maradt ki a filozófiai rész, amit főleg Khannak hála kapunk meg. A játék amúgy átfogóbb képet ad a moszkvai metró világáról, hiszen Artyom megjár olyan állomásokat, amiket a könyvben kihagyott (illetve vica versa, a könyvben is vannak olyan állomások, amik nem szerepelnek a játékban), illetve a vizuális megjelenítésnek hála láthatunk olyan dolgokat, amikkel a könyv érthető okokból nem foglalkozott. Így például míg az írott mű csak nagy vonalakban írja le a VDNKh-t, addig a a programban korlátozottan, de bejárhatjuk az állomást.

Persze az, hogy a fejlesztők nagyobb teret kaptak a programban, sok dolgot megváltoztatott, és ez az, amiért azt mondom, hogy az első rész a leggyengébb epizód a játéksorozatban.

A hangulata ugyanúgy pazar, mint a könyvvé és a többi játéké. Az orosz poszt-apokaliptikus világ rideg, kemény, mint maguk az oroszok. Ráadásul magyar szemmel is hangulatosabb Moszkva romjai között sétálni, hiszen hazánkban sem ismeretlenek az ottani panelházak. Az meg még jobban ráerősít a "szocialista hangulatra", hogy bár a háttértörténet szerint a harmadik világháború 2013-ban pusztította el a világot, a romok között inkább az 1980-as végét, 1990-es évek elejét idéző "díszletelemek" fedezhetőek fel. Így például feelinges rálelni egy olyan fadobozos tévére, amilyen szerintem az én generációm és az előttünk járó generáció háztartásából sem hiányzott.  Konkrétan erre és ennek különböző "modifikációira" gondolok:

Ami miatt mégis gyengébbnek gondolom ezt az epizódot, az amiatt van, hogy igencsak ló lépésekben meséli el a könyv sztoriját, és ez főleg azokon a szakaszokon érhető tetten, amiket a 4A Games megváltoztatott. Míg a könyvben a moszkvai metróhálózat térképen folyamatosan nyomonkövethető Artyom útja, és végig vele vagyunk, a játékban annak ellenére vannak ugrások, hogy "mi vagyunk" Artyom. Például a poliszi eseményeket egy rövid átvezetőben letudta a játék, ami már csak azért is gáz, mert a fél sztori arról szól, hogy oda eljussunk. Erre igazán körbe sem nézhetünk a moszkvai metró egyik legnagyobb és legerősebb hatalmának földalatti városában. Anyátok!

Valamint ebben a részben (és az Exodusban) ütközik ki a legjobban az egész trilógia legnagyobb negatívuma, hogy Artyom nem szólal meg a játék alatt, csak a pályák közötti naplóbejegyzéseket olvassa fel (tehát nem néma, csak b*szik beszélni). Bár némaleventét játszik, minden szereplő úgy beszél hozzá, mintha rendes párbeszédeket nyomnának, sőt mintha egy rövid pillanatban, amikor nem figyeltünk oda, Artyom mindent elmondott nekik, amit tudniuk kellett a Feketék fenyegetéséről.

Mindezek mellett a Metro 2033 piszok rövid játék. Magam sem emlékeztem rá, hogy ennyire gyorsan kijátszható. A pályái baromira rövidek, még akkor is, ha settenkedsz (ami amúgy közel lehetetlen ebben a játékban). Ha pedig a tűzharcot választod, akkor akár két perc alatt is átjuthatsz egy-egy rövidebb szakaszon. Még az említett, egy egésszé tett Dead City pálya is tíz perc alatt letudható. Délután hatkor kezdtem el, hajnali kettő tájékára már elimináltam a Feketék fenyegetést, és csak azért tartott ilyen sokáig, mert sok pályán sokat kutakodtam (mert amúgy az ember végig eléggé limitálva van lőszer, élet és gázmaszk-szűrő tekintetében, így az ágyak alá is be kell nézni, ha túl akarod élni - s szegény Artyomom még így is sokszor fuldokolt). Plusz szeretem a lopakodást előnyben részesíteni.

Mindent összevetve, a Metro 2033 inkább egy hosszúra nyúlt prológusa a Last Light-nak, ami bevezet a Metró-univerzumba, de nem itt teljesedik ki. Ennek viszont nagyon jó. Lefekteti az alapokat: megismerjük a fontos szereplőket (Artyom, Miller, Khan), a moszkvai metróhálózatban túlélt emberek frakcióit (Polisz, Negyedik Birodalom, Vörös Vonal, Hanza - bár ez utóbbit ebben a részben csak emlegetik). Illetve a mutánsokat, és azon belül a Feketéket. De ez tényleg csak a kóstoló az előétel előtt.

Zárásul még ide kívánkozik, hogy ezúttal direkt arra törekedtem, hogy az első két résznél a kánoni befejezést érjem el, amiből a folytatás következik.

Spoiler

A Metro 2033 esetében ez ugye az, hogy Artyom nem kíméli meg a Feketéket, hanem szanaszét bombázza őket (akárcsak a könyvben). Ez amúgy a "bad ending", viszont csak így van értelme a Last Light-nak, ami Artyom megváltásáról és az utolsó Feketék megmentéséről szól.

 

Metro: Last Light

A Metro: Last Light olyan ebben a játékszériában, mint a The Empire Strikes Back, a Terminator 2: Judgement Day vagy az Aliens. Egy remek franchise jó nyitányának még jobb folytatása, ami kitágítja az univerzumot és elmélyíti a karaktereket. Ez az epizód 2013-ban látta meg a napvilágot. A 4A Games maradt, de mivel a THQ közben csődbe ment, a kiadást már a Deep Silver végezte. 2014-ben ennek is elkészült a Redux változata, de mivel ez egy fiatal játék volt, csupán egy hangyányi remasterelés érte. Az effektek valamivel szebbek, illetve Artyom megnézheti az óráját, mint a Metro 2033-ban (ez a szabadban töltött szakaszokon baromi hasznos, hogy tudd időzíteni a szűrő cseréjét), illetve bekerült a Survival Mode, ami nehezebbé teszi a játékot.

(Apropó, a Survival és a Spartan játékmódok mindkét Reduxban helyet kaptak, az előbbi az eredeti 2033, az utóbbi az eredeti Last Light default nehézségi fokozata).

A Metro: Last Light-ban Artyom már a Spárta Rend tagja. Miller ezredes az első részben véghezvitt tettei miatt vette be a metróhálózat önjelölt védelmezőinek egységébe, akik amúgy a Poliszból áttelepültek a D6-ba. Bár a legtöbb Ranger elismeri Artyom helyét a Spárták között, azért akadnak, akiknek nem tetszik, hogy az ifjú harcos hátszéllel került be. Ilyen Miller lánya, Anna is, akit az ezredes oszt be Artyom mellé, miután Khan híreket hozott a Feketékről: még életben vannak. Miller Artyomot és Annát jelöli ki arra, hogy pusztítsák el az utolsó túlélőket. A küldetés egyszerűnek igérkezik, de hamarosan kiderül, hogy ne az. A Fekete gyermek kicsúszik Artyom kezei közül, és, hogy újra elkapja, megint be kell járnia a metró világát. Ezúttal azonban nem csak, mint hírnök szeli át az alagutakat. Éppen ellenkezőleg, Artyom olyan titkokra lel útja során, amit, ha nem juttat el időben Millerhez, az egész metróra a pusztulás válhat. Mert ebben a világban nem az emberevő mutánsok, hanem maguk az emberek a legnagyobb szörnyetegek.

A Metro: Last Light játékmenetében teljesen megegyezik a Metro 2033 Redux-szal, így aki azzal kezdik, abszolúte ismerősnek fogja magát érezni. A gombkiosztástól a funkciókig minden teljesen ugyanaz, hiszen az előző rész felújított változatához a folytatás felhasználói felületét vették alapul (eredetileg természetesen nem így volt, a Redux előtt eléggé eltért egymástól a két program, jobban, mint amennyire az Exodus eltér a Reduxoktól). Ami viszont szembetűnő változás, hogy a Last Light esetében a 4A Games sokkal jobban tudta elmesélni a sztorit, mint a 2033-nál. Itt már ugyanis nem kellett még nagy vonalakban sem igazodniuk egy könyvhöz. A második részhez a fejlesztők Gluhovszkij közreműködésével (aki aktívan kiveszi a részét a Metro-játékok fejlesztéséből) új történetet írtak, ami elvileg párhuzamban játszódik a második könyvvel, a Metro 2034-gyel.

(Azért csak elvileg, mert a Metró-könyvek és a Metro-játékok más-más irányt vettek. A könyvekben a Feketéket kiirtották, míg a játékban maradtak túlélők, illetve előbbi esetben Khan csak az első könyvben szerepel, míg a játékok világában mindhárom programban megjelenik, sőt az egyik DLC-ben ő a főszereplő. Ugyanakkor a Metro 2035-ben vannak utalások a Last Light eseményeire, persze alternatív formában, a könyvben történtekhez igazítva.)

Az új történetnek és irányvonalnak hála a 4A Games sokkal szabadabban közelíthették meg a témát, így több állomást járhatunk be, és szabadabban mozoghatunk, mint a Metro 2033, és a sztori is sokkal folyamatosabb. Ugyan Artyom még mindig szótlanul figyeli az eseményeket, itt ez már a világ része. Vagyis a karakterek nem úgy beszélnek hősünkkel, mintha az maga is beszélne, csak a játékos nem hallja. Mondjuk ez a "néma főhős" elképzelés szerintem itt is gáz, de legalább jobban integrálták, mint korábban. Viszont nagy érdeme a történetnek, hogy Artyom már nem csak egy futár, hanem aktívabban is kiveszi a részét az események alakulásából, ráadásul végig kínozza a Feketék ellen elkövetett népirtó bűne. A Last Light cím lényegében az ő megváltására utal. Tetteinknek természetesen itt is hatása van a végkifejlettre, ami igencsak eltérő.

Spoiler

Hiszen az egyik befejezésben Artyom, Miller és a Spárták meghalnak, amikor hősünk mindenkit feláldozva felrobbantja a D6-ot, hogy ezzel állítsa meg a Vörös Vonal hatalomra törését. A másikban pedig a bomba aktiválása előtt megjelennek a Feketék és elpusztítják a Vörös Vonal katonáit, megmentve a Spártákat. Értelemszerűen az Exodus miatt ezt a befejezést értem el, amit mondjuk jobban is szeretek, mert így Artyom életben maradhat.

 

(Érdekesség: a negatív befejezésben Anna megszüli Artyom gyermekét, ami azt jelenti, hogy a Last Light-ban teherbe ejtette a nőt a karanténban. Viszont az Exodusban nincs gyerekük, pedig a Last Light-nak csak a negatív befejezése nem kánon, minden más, ami történt, megtörtént. Vagyis Artyomnak elviekben befejezéstől függetlenül teherbe kellett volna ejtenie Annát, amikor lefeküdt vele. Persze lehet, hogy mivel Artyom nem halt meg, így történt valami olyan esemény a Last Light és az Exodus között, ami miatt Anna elvetélt - bár kétlem, ugyanis a harmadik rész egyik fontos eleme, hogy Anna gyereket akar. Elég sokszor előjön a téma, és tuti valaki megemlítette volna, ha Anna már volt terhes.)

Az új karakterek nagyon jól működnek, különösen Anna és Pavel, akik fontos szereplői lesznek Artyom életének, és mindkettejükkel kapcsolatban van olyan döntés, ami befolyásolja a befejezést. A legjobb a történetben mégis az, hogy nem misztikus mutáns lények, hanem maga az ember lett a főgonosz, így még kontrasztosabbá váltak az előző részben történtek.

Spoiler

Aminek a végén ugye kiderült, hogy a Feketék nem szörnyek, csak a telepatikus kommunikációs képességeik miatt az emberek megőrültek, és megölték egymást. Valójában segíteni akartak az embereken. És, ahogy az a Last Light-ból kiderült, Artyomra, elpusztítójukra azért nem hatott a képességük, mert gyerekkorában összefutott velük és azok módosították még fejlődő agyát. Így lett belőle a kiválasztott, csak sajnos elsatnyult képességeivel későn értette meg a Feketék szándékát.

 

De hiába a csavarokkal és árulással teli sztori, hiába a jobb lopakodási lehetőség, így is azt élveztem a legjobban a Last Light-ban, hogy megannyi állomás mindennapjaiba bele lehetett pillantani. Persze nyilván az is fontos, hogy mindeközben a történet viszi az embert, és elkezdünk törődni (vagy éppen megutálni) azokkal, akik Artyom közelében vannak. Ez pedig különösen fontossá vált a folytatásban, a Metro: Exodusban.

 

Apró kiegészítések

De mielőtt rátérnék az Exodusra, hadd emlékezzek meg pár szóban a Last Light DLC-iről, amik bár semmi jelentőssel, de valamennyire azért mégis bővítik a Metro világát, plusz kitolják azt az időt, amit ebben az univerzumban eltölthetünk.

Az első csomag a Faction Pack volt, amiben három DLC lapult. A Heavy Squadban egy reich katonát, bizonyos Hanst irányíthatunk, aki a Negyedik Birodalom és a Vörös Vonal közötti, a Metro: 2033-ban látott háború egyik frontvonalbeli résztvevője – vagyis a DLC azzal párhuzamosan, vagy valamikor a 2033 és a Last Light között játszódik, mert utóbbiban kerül terítékre a békeegyezmény megkötése. Ennél fogva egy nagyobb csatában vehetünk részt, ahol a Vörös Hadsereg katonái hullámokban érkeznek, nekünk meg szépen le kell tarolnunk őket. Pár perces lövöldözős móka, egyértelműen a Metro-játékok akció oldalára kihegyezve. De legalább képet festhetünk arról, milyen is egy háború a moszkvai metróalagutak mélyén.

A Sniper Team az előbbi DLC-vel szemben a széria lopakodós oldaláról szól. Ebben egy névtelen, a Vörös Vonalról származó mesterlövész bőrébe bújva kell átosonnunk a reich egyik felszíni előőrsén. Rengeteg mesterlövészkedés, sötétben kuksolás és hátba szúrás van a DLC-ben, ráadásul az idővel is versenyt futunk, ugyanis a szűrők száma meglehetősen limitálva van a pályán. Úgyhogy több kihívást nyújt, mint a Heacy Squad.

Tovább érdekesség a Sniper Teamben, hogy a pálya, amin át kell osonnunk, nem a Last Lightból, hanem a 2033-ból van, egész pontosan az Outpust című fejezetről van szó, amiben Artyomnak a felszínen ugyanezen a nácik által megszállt épületen kellett átvergődnie. Ám több változás is történt, mióta Artyom arra járt. Egyrészt, a Metro: 2033 télen játszódik, így még minden be van fagyva, míg a Siper Teamben már tavaszodik, így megindult az olvadás. Ennek hála a régen bejárható utak a DLC-re már víz alatt vannak. Másrészt, valószínűleg Artyom hatására, és mert a Negyedik Birodalom a Last Light-ban fellelhető térkép alapján kiterjesztette a hatalmát a terep alatt lévő Hole állomásra is, jóval több katona, őrtorony és megfigyelőállás van a területen.

A harmadik DLC a Kshatriya a legérdekesebb, ez ugyanis a Metro-játékok lootolós oldalát közelítette meg. Ebben egy fiatal, kezdő Ranger szerepét kapjuk meg, aki a szintén a 2033-ban bejárt Nagy Könyvtár mellett felállított helyőrségen kapott megbízást. Mint Stalker, be kell járnia a könyvtárat és begyűjtenie 30 különböző tárgyat. Az Orosz Állami Könyvtár viszont alaposan kibővült erre a DLC-re, sokkal több részét bejárhatjuk, mint a Metro: 2033-ban. Természetesen a tárgyak megszerzése nem egyszerű.

Egyrészt, nem tudni hol vannak, ráadásul minden egyes betöltéssel máshol jelennek meg. Másodszor, menteni csak a bázisunkon lehet. Harmadszor, egyszerre csak 4 tárgy lehet nálunk, így ahhoz, hogy mind a 30-at megszerezzük, jó pár kört kell futnunk. Negyedszer, a szűrők itt is eléggé limitálják a terepen töltött időnket. Szűrőt, lőszert és jobb ruhát viszont csak a bázison vehetünk a megtalált cuccok eladásából származó lőszerből. És, ha mindez még nem lenne elég, a bázison seftelő árus minden egyes eladott darab után növeli a szűrűk árát. Azt meg talán mondanom sem kell, hogy a könyvtár és környéke szintén hemzseg a mutánsoktól, köztük a Metro: 2033 legnehezebben kinyírható jószágától, a Könyvtárostól (de a hecc kedvéért még egy démonfészek is van a környéken, ami meg csak a játékszéria legg*cibb lénye). Mindennek hála ez a Kshatriya egy érdekes, kihívásban bővelkedő DLC lett, a legjobb a Faction Packből.

A második DLC-csomag, a Tower Pack távolról sem lett a kedvencem. Ez korábban játszódik, mint bármelyik DLC vagy játék, ugyanis 7 évvel járunk a harmadik világháború után, és még létezik a Központi Metró Parancsnokság, a rövid életű kormány, ami az első években próbált valamiféle rendet rakni a moszkvai metróban. A KMP egyik sérült katonáját alakíthatjuk, aki lábadozása közben segít a D6-ban két tudósnak, Chooknak és Geeknek egy VR szimulációs program tesztelésében. A százados bőrében lényegében a maximális pontot elérve végig kell lőnünk többféle szkennáriót, aztán ennyi. Amiért megutáltam az az, hogy baromi nehéz, és őszintén szólva, a puszta lövöldözés ennek ellenére nem túl szórakoztató.

A harmadik DLC-csomag a Developer Pack volt, ami két kiegészítőt tartalmazott. A pakkal azonos című DLC egy három területre felosztott játszótér. Van itt egy múzeum, ahol megnézhetjük a Last Light-ban megjelenő karakterek és szörnyek 3D-s modelljét. Emellett vagy egy lőtér, ahol programban fellelhető fegyvereket próbálhatjuk ki. Illetve egy MI Aréna is található a szinten, ahol a fegyverarzenálunkat a játék összes szörnye és ellenséges katonája ellen letesztelhetjük egy gyakorlópályán (lényegében olyan, mint a Tower Parck, csak ez nem szimuláció és valamivel könnyebb). A lőtér és az aréna is kínál néhány kihívást, de összességében inkább csak érdekesség. Természetesen ez a DLC nem számít bele a Metro-kánonba.

A Spider Lair viszont már igen, és ez érdekesebb is. A Kshatriya-hoz hasonlóan ennél sem lehet megállapítani, mikor játszódik, bár esélyes, hogy ez is valamikor az első két játék között, mivel a D6-ot már említik, azt meg a 2033-ban fedezik fel. Szóval, ezúttal egy önjelölt Stalker bőrébe bújhatunk bele, aki két haverjával, Simonnal és Petroviccsal a Velence állomás kocsmájában (a Last Light-ban ezt is megjárja Artyom, sőt, ha bepiál, szét is veri a bárt) megbeszélik, hogy elindulnak megkeresni a legendabeli másik titkos bázist, ami hasonló a D6-hoz. A kaland azonban kétes sikerrel zárul. Tényleg találnak egy titkos katonai bunkert, ám azt már belakták a pókbogarak, és a trió szó szerint belekeveredik a pók hálójában. A mi feladatunk a kiszabadulásunk után a haverok és a kijárat felkutatása.

A Spider Lair a Metro-játékok horrorisztikus vonalát célozta meg, így végig a mutáns pókok lakta, sötét bunkerben kell kóvályognunk, egy ideig ráadásul fegyver nélkül. Ahogy azt a fő játékokból megtudhattuk, ezek a rémek kifejezetten allergiásak a fényre, még a lámpa is képes megsütni őket, szóval ez lesz a leghathatósabb eszközünk ellenük. Úgyhogy DLC új megvilágításba helyezi a villanykapcsolók fontosságát.

A Last Light DLC-k sorát a Chronicles Pack zárja, ami három kiegészítőt tartalmaz, már a címük eléggé beszédes: Khan, Pavel és Anna. Bezony, a Last Light három prominens szereplőjével ismerkedhetünk meg közelebbről. Ráadásul mindhárom DLC a Last Light bizonyos eseményeivel párhuzamosan futnak, olyannyira, hogy az Annában még Artyomot is megpillanthatjuk, amint éppen akciózik.

De kezdjük a Khannal, amiben a Metro-világ legtitokzatosabb és legspirituálisabb karakterével találkozhatunk újra. Ám nem ő, hanem Ulman bőrébe bújhatunk bele. A már korábban említett Ranger a Metro: 2033-ban lett Artyom haverja, és a Last Light-ban is feltűnik párszor. A DLC az ő és Khan közös kalandját meséli el, egyben kiderül, hová lett Khan, miután Artyom felugrott a Hanza vörösök által eltérített vonatára – ami mellesleg a Last Light-ban megmagyarázhatatlan okokból kisiklott. Nos, Khan nem csak a címszereplő tragikus előéletéről rántja le a leplet, hanem az is kiderül, hogy az a vonat miért döccent az oldalára, és ki miatt is kellett Artyomnak a felszínen átvágnia a Polisz felé menet a Fekete gyermekkel.

A Pavelben a kétszínű Pavel Morozov bőrébe bújhatunk bele, aki miután megszökött a Velence állomáson Artyom elől, szövetségesei fogságába esett. Ez a DLC a Sniper Teamhez hasonlóan a lopakodásról szól, de még annál is komolyabban, itt ugyanis lőszerünk sincs túl sok, ráadásul Pavel sincs túlságosan felszerelkezve. Amúgy maga a DLC nem túl érdekes, ha csak az a rész nem, ami Pavel bizonytalan jövőjére utal (a sorsát ugye mi játékosok dönthetjük el a Last Light-ban).

Még ennyire sem érdekes az Anna, amiben Artyom jövendőbeliének bőrébe bújhatunk bele. Ez is egy mesterlövészkedős-lopakodós szakasz, és lényegében azt tudhatjuk meg, mit csinált Anna a játék elején, miután elvált Artyomtól, és a fiú nekiindult a Fekete gyermeket kergetni, majd végül a reich fogságába esett.

 

Metro: Exodus:

Sokáig halogattam a Metro: Exodusszal való megismerkedést, mert bár 2019-ben jelent meg, egy évig Epic Store Exlusive volt. Egyrészt, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy míg a Metro 2033 és a Metro: Last Light Steamen van meg, ez az Epic felesleges, de legalább hasznavehetetlen boltjából származzon. Plusz ez volt a The Division 2 után a második Epic-exkluzív program, és mint sokan mások, én is szidtam a Deep Silvernél dolgozókat a döntésükért, hogy befeküdtek az Epic ágyába. Szóval gondoltam, kivárom az egy évet. Plusz akkor még voltak olyan perverz elképzeléseim, hogy PS4-re nem veszek FPS-t, se olyan játéksorozat újabb részét, aminek korábbi részei PC-n vannak meg. Ezek az elvek aztán megszűntek, de a Metro: Exodus is kikerült a figyelmem középpontjából. Még azután sem foglalkoztam vele, hogy megvettem PS4-re az előző két részt (akármikor történt az, valószínűleg ez a game akkor éppen nem volt leárazva, ezért sem vettem meg a másik kettővel együtt).

Aztán most karácsonykor apám a Steam leárazás közben megvette, egyúttal én is lecsaptam rá PS4-re a PS Store ünnepi leárazásának keretében, és vágtam neki a trilógiás végigjátszásnak, ami eme iromány apropója lett. És hát na, azt kell mondjam, a Metro: Exodus úgy lett a Metro-széria legjobb epizódja, hogy lényegében mindennel szakított, ami az előző részben adott volt. Bár a játék címe Metro, a történetnek csak az eleje és a vége játszódik ténylegesen a metróvonalak sötét alagútjaiban. Sőt Moszkvát is magunk mögött hagyjuk és Artyommal vasúti túrára indulunk az egykori Szovjetunióban az Aurora nevű gőzössel, s megjárjuk a Volga-folyó partját, az Ural hegységet, Kazahsztánt és Szibériát is. Ezzel pedig a Metro-széria makrovilága valódi világgá terebélyesedik, hiszen már nem csak a moszkvai metróhálózatot ismerhetjük meg, hanem mindenféle más túlélők által alkotott frakciót, különféle embereket, jókat és rosszakat egyaránt.

Ezzel együtt a játékmenet is alaposan átalakult, hiszen a Metro: Exodus afféle fél-nyíltvilágú játék. Korábban magam sem értettem, hogy kell ezt értelmezni, de a lényeg az, hogy a program fejezetekre van osztva, ezeken találhatóak a bejárható pályák. Eme pályák némelyike ugyanolyan lineáris, mint amilyenek a 2033-ban és a Last Light-ban voltak, főleg azért, mert hasonló környezetben játszódnak. Azonban van három olyan szakasza a játéknak, ahol hatalmas terepen van lehetőségünk bóklászni (bár inkább csak kettő, mert a harmadik bár nagy térkép, a másik kettővel ellentétben eléggé lineáris, sokkal-sokkal kevesebb a felfedezni való és több olyan területe is van, amihez nem lehet visszatérni). Ezeken mindenféle érdekes dolgot fedezhetünk fel, illetve a főküldetések mellett kisebb mellékküldetéseket is végrehajthatunk, amik általában a jó befejezés eléréséhez szükséges morális pontok forrása.

Bár a 2033-ban és a Last Light-ban is fontos volt az ellenségek és a pályák áttúrása, hiszen így szerezhettünk lőszert, életet és szűrőt a maszkunkhoz, illetve a fizetőeszközként használt lőszert, az Exodusban ez új szintre emelkedett. Moszkva elhagyásával a lőszer elvesztette fizetőeszköz értékét, és mivel nincs egységes világ odakint, így vásárolni a hagyományos értelemben semmit sem tudunk. Helyette nekünk kell elkészíteni  lőszert, életet, szűrőket, illetve Tokarev és a pályákon fellelhető műhelyekben fejleszthetjük felszereléseinket a felkutatható limlomokból kinyert nyersanyagok segítségével.

És mivel a Metro: Exodus sem könnyebb, mint elődei, nagyon-nagyon rá vagyunk szorulva arra, hogy mindent romot, alagutat és roncsot áttúrjunk, mert ahogy eddig, úgy most is ezernyi veszély les ránk. Emberek, mutánsok, anomáliák és persze a sugárzó pontok. Az egészet pedig még meg is csavarták három dologgal.

Az egyik, hogy a mutánsok mindig jelen vannak a pályán. Ha egy pályaszakaszról ki is irtjuk őket, előbb-utóbb visszatérnek. Ehhez persze azért el kell telnie néhány játékbeli napnak.

És ezzel el is jutottunk a második tényezőhöz, a napszakokhoz. Ennek is jelentősége van, ugyanis az éjszaka során a mutánsok aktívabbak, az emberek pedig kevésbé éberek – sőt sok helyen az őrség egy része durmol. Ráadásul, a sötétben könnyebb is osonni. Márpedig, ha a pozitív befejezést akarjuk elérni, akkor az osonás igen fontos.

Ugyanis eme három nagy térkép mindegyikén két-három különböző frakció van, amik közül egyet nem szabad ritkítani. Mert, ha túl sokat ölünk meg abból az adott bandából, akkor veszteség éri az Auróra csapatát, ami fejezetről fejezetre növeli annak esélyét, hogy a negatív befejezést kapjuk meg. (Bár megpróbálhatjuk ellensúlyozni a dolgot azzal, hogy teljesítjük a kisebb megbízásokat, de én úgy vettem észre, hogy a program nagyon nem megbocsátó, így hiába csináljuk meg a moralitást boostoló mellékküldiket mindegyikét, ha túl sokat ölünk meg a „tabu-frakció” tagjai közül, ugyanúgy bukjuk a pozitív endinget).

A kisebb térképeken viszont szabadon garázdálkodhatunk, bár ahogy korábban is, úgy most sem kötelező Rambo-üzemmódban közlekedni, mint ahogy az osonás sincs erőltetve. Mi döntünk, bár megjegyzem, én már médium fokozaton is inkább osontam, mert azzal is spóroltam. Ráadásul, ahogy a korábbi játékokban, úgy itt is elég gyorsan ki tudják nyírni Artyomot, szóval a tűzharcok kerülése sok szempontból előnyös.

A fejezetek között vannak afféle „évszakos” szakaszok, ezek rövid, de a játék talán leghangulatosabb részeit. Ezekben ugyanis nincs más dolgunk, mint bejárni az Aurórát. Artyom jegyzeteit átnyálazva ismerkedhetünk a világgal (a szörnyekkel, a fegyverekkel, a frakciókkal és persze társainkkal), na meg dumcsizhatunk a legénységgel. Artyom ugyanis nem egyedül vágott neki ennek a kalandnak. Vele tartott a felesége, a Last Light-ban megismert Anna, és a 2033 óta velünk lévő apósunk is, Miller ezredes (aki amúgy az egyetlen olyan karakter, aki mindegyik könyvben feltűnik). Na meg egy csapatnyi Spárta ranger, sőt útközben is hozzánk csapódik még néhány ember.

És ez az, ami a Metro: Exodus sava-borsát adja, amiért nálam nagyon gyorsan az egyik legjobb FPS-sé nőtte ki magát, és utasította maga mögé az előző két részt. Az Aurora legénységét az ember gyorsan megszereti, és átérzi azt a családiasságot, ami belengi ezt a kicsi kis vonatot, mit amúgy igencsak lakályossá tesznek idővel. Nagyon sokat segít a karakterek megszeretésében, hogy végig ott vannak Artyom körül. Ha nem is mindegyikük kíséri el mindenhová, sokan tűnnek fel itt-ott, és nincs az embernek az az érzése, hogy egyedül kell átvágnia mindenen. Ráadásul többeknek van saját célja is, amit megpróbálnak elérni, miközben Artyomnak segítenek. Ennek hála még élőbbnek tűnnek, ráadásul az ember óhatatlanul is törődik velük.

Ilyen téren hatalmas lett ez a játék. Anna már a Last Light-ban is szimpatikus volt (legalábbis azután, hogy kedvesebbé vált Artyommal), de itt olyan szereplőkhöz nőtt fel, mint Alyx Vance (Half-Life 2), Elizabeth (Bioshock Infinite), Ellie (The Last of Us) vagy Elena Fisher (Uncharted). Egy nő, akit szoros szálak fűznek a főhőshöz, és méltó párja a bajban, olyannyira, hogy szerintem Artyom és Anna versenyezhetne azon, ki menti meg a másikat többször.

Mindez pedig a játéktörténelem egyik legheroikusabb befejezéséhez vezet. Eddig a leghősiesebb befejezésnek azt tartottam, amikor Shepard parancsnok és csapata dolga végeztével elhagyja a Begyűjtők bázisát a Mass Effect 2-ben. Az „end run” egy iszonyú epikus hero momentum. Nos, a Metro: Exodus vége bár nem epikus, személyes mivolta miatt sokkal szívhez szólóbb. Ráadásul, mivel az utolsó fejezet visszatér a gyökerekhez, így a programot újra belengi a Metro-játékokra jellemző sötét, klausztrofóbikus, rideg hangulat.

 

Valódi kiegészítések

De a Metro: Exodus története nem itt ér véget, merthogy ez is kapott két DLC-t, amik közül az egyik nem csak még több érzelmi töltettel töltik fel az alapjáték végét, hanem kibővítik a Metro-univerzumot is. Szóval egyáltalán nem olyanok, mint a Last Light DLC-k, amikért egy petákot sem fizettem volna, ha nem lettek volna a Metro Redux részei. A Two Colonelst és a Sam’s Story viszont simán megéri a pénzét, így, ha valaki meg akarja venni az Exodust, javallom a Gold Edition megvásárlását (ami amúgy február 4-ig még le van árazva a PS Store-ban). Én is ezt zsákoltam be karácsony előtt.

Szóval, kezdjük a The Two Colonels-szel, amit mindenképpen az Exodus befejezése után kell elkezdeni. A rendezése ennek a DLC-nek valami zseniális, nemcsak filmszerű, de baromira stílusos is. A címszereplők Miller és egy bizonyos Khlebnikov, mi az utóbbi irányíthatjuk. A sztori párhuzamosan játszódik az Exodus eseményeivel, ugyanúgy egy évet ölel fel, és a Novoszibirszkben történt eseményeket meséli el. Hogy mik azok és miért fontos Klebnyikov karaktere, azt nem árulnám el, mert nem csak a DLC-re, de az alapjátékra nézve is spoileres. Annyit azért elmondhatok, hogy egyrészt, tényleg hatalmas többletet ad az alapjátékhoz (ez különösen azután ütközik ki, ha a DLC kijátszása után újra nekiállsz az Exodusnak), másrészt ez a kiegészítő az első két Metro-játékra épül, vagyis végig a föld alatt játszódik, lineáris játékmenettel.

A másik DLC, azaz a Sam’s Story ezzel szemben az Exodus nyíltvilágú szakaszaira lett felhúzva. Sam is az Aurora legénységének a tagja, szintén Ranger, ám a Metro világának szereplőivel ellentétben ő nem orosz vagy az egykori Szovjetunió egyik tagállamának szülötte, hanem egy amerikai tengerészgyalogos, aki a moszkvai követség őrségébe tartozott, amikor potyogni kezdtek az atombombák az égből. (Ez amúgy jó érv amellett a teória mellett, hogy nem az USA támadta meg Oroszországot, ugyanis akkor már a támadás előtt evakuálták volna a követséget.)

Az azt követő húsz évet a moszkvai metróban töltötte el Rangerként és Miller személyes testőreként. Azonban, miután elhagyták Moszkvát az Aurorával, felébredt benne a remény, hogy visszatérhet San Diegóba, ahol talán még az apját is megtalálja élve. Nos, miután az Aurorával letudták az utazást, Sam neki is vág a hazaútnak, ami Vlagyivosztok vezeti el. Ezt a várost nem érte közvetlen atomtámadás, de a lezúduló bombák cunamit okoztak, és az elmosta a települést.

A Sam’s Story nem olyan erőteljes, mint a The Two Colonels, és mivel ez már az Exodus után játszódik, ahhoz sem tesz többet hozzá, ugyanakkor szépen bővíti az univerzumot. Vlagyivosztok egy teljesen más jellegű és hangulatú város, mint Moszkva vagy Novoszibirszk. Sam ráadásul ugyanúgy nem néma, mint Klebnyikov, ami nagyon sokat hozzátesz a játékhoz (komolyan, nem is értem, hogy a 4A Games miért ragaszkodik még mindig ahhoz, hogy Artyom csak a töltőképernyőkön beszéljen – jó lenne, ha a Metro 4-re ezt a felfogást elhagynák).

Amiért érdemes ezt a DLC-t kijátszani, az egyrészt az érdekes karakterek, amiket felvonultat, illetve a történet velejét adó morális kérdés, aminek középpontjában egy Tájfun-osztályú atom-tengeralattjáró áll (ilyen volt a Vörös Október).

 

Na, hosszúra nyúlt élménybeszámolómat végül azzal zárnám, hogy a Metro: Exodus nálam nem csak a Metro-játékok legjobbika lett, de helyet kapott a top5 FPS-ek között is. Eme lista így alakul most:

 

1. Metro: Exodus (+ The Two Colonels és Sam’s Story)

2. BioShock: Infinite (+ Bureal at Sea Part 1-2)

3. Half-Life 2 (+ Episode 1-2)

4. Bulletstorm

5. Aliens vs. Predator 2 (+ Primal Hunt)

Szerkesztve: 2021. Augusztus 2. - Dzséjt

[Wilde]

Azt a mindenit Dzséjt, ez még a megszokott mércéddel mérve is részletes és alapos élménybeszámoló lett!  

Az első kettővel játszottam még hosszú-hosszú évekkel ezelőtt nem túl jó minőségben egy laptopon és azokat is szerettem, de most annyira meghoztad ezzel az írással a kedvem a harmadikhoz, hogy behúztam PS-en a teljes szériát (az első két részt tartalmazó Metro Redux ráadásul csak 2000 ft jelenleg). 

[Dzséjt]

Még egy adalék a fentiekhez, amit kihagytam: a Metro: Exodusnak iszonyú jó zenéje van.

[Bomarr]

Remek írás lett Dzséjt! 

[Bomarr]

2021. 01. 22. - 1:04, Wilde írta:

Ha jól emlékszem Te voltál, aki csináltál korábban egy ilyen összegzést, élménybeszámolót még az előző generáció (valójában már az eggyel ezelőtti Xbox 360) kedvenc játékairól, egy ilyen listaszerű formában. Nincs kedved egy hasonlót alkotni a PS4-es korszakról, ha már itt a generációváltás időszaka? Én szívesen olvasnám.

No neki is veselkedtem. Picit másképp csinálom, mint az Xbox 360-nál. Annak idején majdnem minden játékomat sorra vettem. Most ez kicsit nehezebb lenne, mert a PS4-re több mint kétszáz játékot szereztem be. Kicsit fárasztó lenne az összesen végigmenni. Ezért csak a 40 legjobbat sorolom fel. Azokat a játékokat, amelyekben csak a soron következő generációnál fogok elmélyedni (pl. AC: Valhalla, Cyberpunk 2077), most kihagytam. Íme a lista vége:

 

40. Read Dead Redemption 2

Az a fajta maximalizmus amit ebbe a játékba beletettek az valami egészen elképesztő. Ha esik a hó látszik ahogy a pelyhek lassan befedik a kabátunkat, egy tó mellett állva ha várunk láthatjuk, ahogy a ragadozó madarak megpróbálnak lecsapni a halakra. Ahogy ismeretes: még arra is figyeltek, hogy a lovak heréje összemenjen a hidegben  A játékban még a neve nincs karakterek is felismernek minket, ha már találkoztunk velük és ha a szemük láttára mostunk be valakinek, akkor utólag is felemlegetik az esetet. Magyarán a vadnyugat nagyon él ebben a játékban. A nyilt világú játékok közül sok szempontból ez a csúcs. Nade akkor adja magát a kérdés: miért van a listán ennyire hátul? Nos az a baj, hogy a játékmenet néha irtó nehézkes. Rengeteget kell benne lovagolni, ha pedig a saját táborunknál vagyunk akkor még a gyors haladás is tiltva van. Maguk a küldetések irtó jól megvannak írva, csak bírja az ember kivárni mire végre elkezdődnek. Ám így is: az első 10-20 órát nagyon élveztem.

 

39. Kingdom Come: Deliverance

Egy másik remek nyílt világú játék: ezúttal a terep a cseh középkor. Az egyik legnagyobb előnye, hogy hitelesen mutatja be a korszakot. A városok, a templomok, a falvak vagy a várak kialakítása mellőzi a fantasy-s túlzásokat. A sztori is igyekszik a realitás talaján maradni: egyszerű kovács legényként kezdünk és irtó nehezen jutunk csak előre. Már az nagy dolognak számít, mire végre kapunk egy kis lyukat az egyik épület oldalában ahol végre van egy saját ütött-kopott ágyunk. Ez az a fajta szerepjáték ahol a döntéseinknek nagyon komoly súlya van. Annyira, hogy ha például valakivel megbeszélünk egy találkozót mondjuk másnap délre a városi főtéren és nem megyünk el, akkor simán lehet, hogy az ürge soha többé felénk se néz és lelép, igy sose tudjuk meg hogy hova vezetett volna a hozzá kötődő sztoriszál.

A másik "poén": a gonoszok nem mások mint maguk a magyarok. A sztori ugyanis Luxemburgi Zsigmond királyunk 1403-as hadjáratáról szól, amikor lerohanta a Cseh királyságot. A készítők pedig figyeltek az autentikusságra, úgyhogy a gonosz falugyújtogató, nőket erőszakoló katonák mind ékes magyarsággal "k*rva anyáznak". Igazából itt is annyi a baj csak mint a Red Dead-nél: a nagyfokú realisztikusság sok helyen túl nehézkessé és lassúvá tette a játékot.

 

38. No Man’s Sky

A játék botrányos indulásáról szerencsére lemaradtam. Eleve a debütálása előtt nem tünt ez egy érdekes játéknak hisz hiába van milliónyi bolygó benne ha egyikben sincs mit csinálni és nincs sztori. Aki esetleg még nem hallott róla: a No Man’S Sky-ban felfedezhetjük a galaxist. Az űrhajónkkal oda megyünk ahova akarunk. Egy véletlen generátor állítja össze a bolygók élővilágát és domborzatát. A megjelenés után rengeteget toldozták-foldozták a készítők a gémet és mire én odajutottam hogy kipróbáljam már baromi jó volt. A magam részéről kedvelem az ilyen relaxálós játékokat, ahol lassan teszünk-veszünk, aminek idővel meglesz az eredménye, de nincs semmi nagy akció az egészben. Itt amit a legjobban birtam, hogy az összegyűjtött erőforrásokból nekiállhatunk építkezni. Akár milyen kis rozoga volt jópofa volt vissza-visszatérni az első házba amit valami tó mellé építettem egy domb oldalában.

 

37. Tomb Raider és Rise of Tomb Raider

A régi Tomb Raiderek nem igazán érdekeltek, ezek az újgenerációs epizódok -melyekből a harmadik résznek még nem kezdtem neki- mesések lettek. A sztorit meg a karaktereket kicsit karcsúnak érzem, viszont rém szórakoztató feltérképezni a különféle pályákat, az akció üt rendesen, ahogy kell, a "titkos kincsekre" meg öröm rátalálni. Ilyen egy igazán jó kalandjáték. Az a fajta varázs ami a legtöbb Unchartednél megvolt, azt itt nem éreztem, de piszok jól szórakoztam mindkét Tomb Raider játéknál.

 

36. Mortal Kombat 11

Kevés franchise iránt érzek akkora nosztalgiát, mint a Mortal Kombat iránt. Annak idején volt, hogy hónapok teltek el azzal, hogy a haverjaim minden nap tanítás után feljöttek hozzánk és órákon át toltuk a Mortal Kombatot. Örülök neki hogy ez a széria még mindig hasít, és a kedvenc karaktereim, így Baraka is bekerült a legújabb részbe. A szellemisége pedig még a régi: ahogy azt kell az egész értelmetlenül brutális, pláne a kivégzések. A sima bunyók mellett még sztori kampány is van benne, ami ugyan elég ostoba történettel bír, de cserébe nagyon épít a nosztalgiára, ami nekem ide elég is volt.

 

35. A Plague Tale: Innocence

Általában gyengém a középkor. Minden olyan játék, ami ebben a környezetben játszódik, már előnnyel indul nálam. A Plague Tale sztorija egész pontosan a nagy pestisjárvány idején játszódik. Egy kislányt kell irányítani, aki az öccsével próbál a gyilkos patkányok és az inkvizició elől menekülni.  Merthogy itt a játékban a pestis kicsit eltúlozva, óriási patkányhordák képében jelenik meg. Amolyan logikai-ügyességi játék ez, amelynek a megjelenítése valami egészen szenzációs. Mintha egy mesekönyv lapjairól jött volna le ez a világ. Egy elég ijesztő mesekönyvéről.

 

34. Rage 2

Ennek a generációnak ez volt az egyik legkellemesebb meglepetése. Az első Rage játékkal talán ha öt percet játszottam és a második se érdekelt különösebben. Kíváncsiságból kipróbáltam és pillanatok alatt beszippantott. A koncepció egyszerü mint egy faék. Van egy poszt-apokaliptikus világ tele különféle szörnyekkel, meg gonosz bandákkal, mi meg kikell irtsuk ezeket. Ennyi. Az akció viszont annyira élvezetes hogy csuda. Minden percét imádtam.

 

33. Banner Saga

Újabb „középkori játék”, viszont ez inkább a relaxálós fajta. A játék nagy része ugyanis azzal megy el, hogy a seregeinket el kell juttatni A pontból B-be. Hosszan menetelünk, közben ügyesen kell rendeznünk a készleteinket, hogy mindenkinek jusson étel és fontos döntéseket kell hoznunk: segítünk az utunkba akadt rászorulóknak, esetleg akkoris ha emiatt hosszútávon rosszul járunk? Bízunk azokban akik újonnan akarnak hozzánk csatlakozni? A Banner Saga nagyon jól kitudott kapcsolni.

 

32. Wolfenstein – The New Order

A sztoriközpontú FPS-ekből az egyik kedvenc (itt azért megjegyezném, hogy a Dzséjt által részletesen kielemzett Metro sorozatba még nem vetettem bele magam). Ezúttal egy olyan világban járunk, ahol a nácik megnyerték a világháborút, mi pedig az ellenállás tagjaiként irtjuk a németeket. Vannak robotkutyák, mecha gépekkel járkáló gonoszok, meg náci Hold bázis is, ahol be kell irtani ennek ellenére az egész nincs teljesen komolytalanra véve. A szereplők jól eltaláltak. Ahogy az igazán jó FPS-eseknél az lenni szokott önmagában a sztori is erős. Ezt jobban élveztem mint a folytatását a New Colossust, ahol már nem volt ennyire kerek az összkép. Még a lenyűgöző grafika ellenére se.

 

31. Blood and Truth

Még tavaly szereztem be egy virtuális szemüveget a PS-emhez és nem bántam meg. Van egy két remek konzolos VR játék. Jó példa erre a Blood and Truth. Először is a VR-t semmilyen Youtube videó nem tudja átadni. Az élmény egyrészt sokkal lehengerlőbb mint elsőre gondoltam, másrészt viszont a gyomromat nekem pár óra után már felkavarja, tehát túl hosszú játékra nem jó. És a tapasztalataim alapján nem vagyok egyedül. Eddig bárkinek mutattam meg a VR-t általában az emberek először elámulnak aztán pár óra után érzik hogy ennyi elég volt.

A Blood and Truth olyan mintha egy nagyszabású akciófilmnek a főszereplői lennénk. Ami igazán poénná teszi, hogy mennyire részt kell venni az akcióban fizikailag. Például, ha épp egy fedezék mögött vagyunk és lehúzzuk a fejünket –mármint ténylegesen összegörnyedünk egy kicsit, nem csak lenyomunk egy gombot a kontrolleren- akkor már nem találnak el. Ha belenézünk a célkeresztbe akkor jobban látjuk a célpontot ha az egyik szemünket becsukjuk. Pont mint a valóságban. A VR kicsit ilyen bazári érdekesség. Mély és hosszú játékokra nem jó, de arra igen hogy rácsodálkozzon az ember, hogy hol tart már a technológia.

 

Folyt. köv.

[RacerX]

Május 14!

Régóta várok már erre!

 

[Dzséjt]

Idén előbb lesz karácsony, szülinap, húsvét, újév, gyereknap és minden egyes ünnep egy napba sűrűsödik. 

 

Ezt az oldalt is érdemes átböngészni, megtudhatjuk, mire számíthatunk:

https://www.ea.com/games/mass-effect/mass-effect-legendary-edition

 

Az első részt egész látványosan felturbózták. Javítottak az irányításon, átdolgozták a HUD-ot, a Makót, a környezetet. Emellett az ME3-as FemShep bekerült mindhárom részben, új karakter készítő rendszert is kapunk. Azért na, ez kicsit több, mint amire számítottam, és úgy tűnik, pont az, amiben reménykedtem. Egyedül a Pinnacle Station DLC hiánya tűnt fel az ME1-hez. Na nem mintha annak kihagyása akkora tragédia lenne, csak érdekelne, hogy az miért nem került be.

Szerkesztve: 2021. Február 2. - Dzséjt

[RacerX]

1 órával korábban, Dzséjt írta:

Az első részt egész látványosan felturbózták. Javítottak az irányításon, átdolgozták a HUD-ot, a Makót, a környezetet.

Remélem a lift is gyorsabb lesz.

[Dzséjt]

6 perccel korábban, RacerX írta:

Remélem a lift is gyorsabb lesz.

Nem felgyorsult, módosult. A liftezés ugye azért lett olyan, amilyen, mert közben töltődött be a következő pályaszakasz. Az új rendszereken ez nyilván már gyorsabb lesz, mint 2007-ben, ezért beletettek egy gombot, amivel átugorhatjuk majd a liftezéses szakaszokat, ha a betöltés végbement félúton, vagy már hat perccel azelőtt, hogy beléptünk a liftbe.  Viszont aki akarja, az végigülheti a beszélgetéseket (Valyon lesz olyan marha? ) 

[RacerX]

2020-as PS4 összefoglaló: https://www.wrapup.playstation.com

Nekem 1343 órát vett el tavaly az életemből. Sok volt a homeoffice.