Amatőr írók

[Dzséjt]

Jópofa

[Dzséjt]

A karcolat.hu-n nemrég volt egy Scriptorium tagfelvételi pályázat, ahol amatőr írók tanulhatnak az öregebb tagoktól. Gondoltam próba cseresznye alapon összerittyentek valamit. Bár én magam sem voltam elégedett azért a művemmel (5000 karakter max történetnek nekem kevés, még a posztjaim is hosszabbak szoktak lenni ), pláne, hogy egy sokkal nagyobb volumenü sztoriötletet zsúfoltam össze (hiba volt). Nem is lett a zsűri kedvence De azért megosztom veletek. Kíváncsi vagyok a véleményetekre:

 

Időőr

 

- Joseph Wergerstern, letartóztatom a Sangarai Időegyezmény több pontban történő megsértésének vádjával ? mondta Dieter Udesky kapitány, hűvös tárgyilagosságot erőltetve arcára. Nehezére esett, hiszen minden szó szinte késként metszette a lelkét. Tette, mint oly sokszor, amikor hasonló helyzetbe került, olyan érzést keltett benne, mintha a szívét tépnék ki. Jóérzésű ember inkább segített volna Wergersternek, nem pedig letartóztatja. ? Olvassák fel a jogait és vezessék el ? intett a két őrtisztnek, akik felcsatolták foglyuk tarkójára a glóriát. Ez a szerkezet távirányítható bábuvá tette a viselőjét.

Udesky megvárta, míg két embere átvitte Wergersternt a holdfény által megvilágított szoba repedezett kőfalát eltorzító időmezőn, majd megfordult és az ajtóval szemben álló gyerekágyhoz lépett. A benne fekvő csecsemő békésen aludt. Nem ébredt fel a szobájában összegyűlő időutazók neszezésére, hisz nem is érzékelte őket. Még ha kinyitná a szemét, akkor sem látná meg a fölé magasodó Udesky-t. A férfit különleges torzítómező védte, ami elhajlítva a fényt láthatatlanná tette őt, egyúttal a beszédhangon kívül minden egyéb zajt kioltott. A beszéd is csak irányítottan terjedhetett, imigyen csak az hallhatta, aki pontosan előtte állt. És az láthatta, aki ugyanolyan taktikai szemüveget viselt, mint ő.

Így hát Udesky teljes nyugalommal állhatott a csecsemő ágya mellett. Szomorúan nézett rá, lelkében olyan érzésekkel, amelyeket senkinek sem kívánt. Tétlenségre kárhoztatva, holott megvolt a hatalom a kezében ahhoz, hogy cselekedhessen. Ha megtenné, talán jobbá tenné a világot, vagy éppen véglegesen elrontaná. Mégis, a csecsemőt nézve azon járt az esze, hogy talán Wergersternnek volt igaza. Talán az időutazás célja nem a múlt megismerése és ezáltal a jövő megértése, hanem a jövő jobbá tétele a múlt hibáinak eltörlésével. Mi van, ha ez igaz? Hatalmas lehetőségeket dobnak el, miközben börtönbe vetnek olyan embereket, mint Wergerstern, aki csak jót akart.

Udesky megrázta a fejét. Miket gondol? Hol jó az, ha hidegvérrel megölnek egy csecsemőt? Újra a kisfiúra nézett. Békés, ártatlan, csak egy gyermek. Aki negyvennégy év múlva bekerül a történelembe. Négy évtizeddel ezután ez a gyermek nem lesz se jó, se békés, se ártatlan. Ilyen megközelítésből talán mégsem lenne bűn a meggyilkolása.

- Kapitány! ? Csendült egy kedves női hang a háta mögött. ? Baj van?

Udesky megfordult. Helyettese, Aline Cedrack úgy festett a Hold fényében, mint egy mennyből alászállt angyal.

- Mit keres itt? ? Kérdezte Udesky halkan, mintha attól tartana, hogy a torzítómező nem korlátozza a hangját, és a gyermek, vagy a rozoga ház lakói meghallják.

- Magára várunk ? felelte Cedrack csilingelő hangján, miközben felettese mellé lépett. Lenézett a csecsemőre. Arcán halvány mosoly jelent meg a csöppséget látva, majd hirtelen, ahogy eszébe jutott, kit is lát olyan bűbájosnak, a mosoly szertefoszlott, és komorság lépett a helyére. ? Nehéz elhinni, hogy kivé válik ? megrázta a fejét, hogy elűzhesse a gondolatot. Nem szeretett ilyeneken gondolkodni. Mi lett volna, ha? Így alakulhatott volna? Ezek azok a mondatok, amik beárnyékolják nemesnek vélt munkáját. Hitt abban, hogy minden tettük helyes, így nem szeretett az árnyoldallal foglalkozni. Ezért inkább hátat fordított a gyereknek, hogy elfeledkezhessen arról, kit mentettek meg. ? Wergersternt a fogdába zártuk. Ideje lenne visszatérni. Tudja, hogy nem tarthatjuk fölöslegesen nyitva a rést.

- Most én lettem a halál, a világok elpusztítója ? mondta keserűen Udesky felelet helyett.

Cedrack zavartan meredt rá.

- Uram?

- Ezt Oppenheimer mondta, mikor meglátta az első atombomba-kísérlet eredményeit ? arcára mérhetetlen keserűség ült ki. ? Szerintem, mikor tudatosult benne, mit építettek, úgy érezhette magát, mint én most. Ő és a társai megteremtették az emberiség egyik legszörnyűbb fegyverét. Közvetve többszázezer ember halála száradt a lelkükön. Én pedig megmentettem egy szörnyeteg életét? - szomorúan Cedrack szemébe nézett. ? Közvetve vagyok felelős milliók haláláért. Pedig változtathatnék ezen. Meg menthetném őket.

Cedrack elgondolkodva a szendergő csecsemőre nézett, majd vissza a kapitányára.

- Egyszer valaki azt mondta? Az időutazó egy vándor, nem pedig jós. Ha beavatkozik, nem tudhatja, mik lesznek következmények. Egy hiba eltörlése nem feltétlen hoz üdvösséget. Sőt, ha eltöröljük a múlt hibáit, nem lesz miből tanulnunk, és még nagyobbat hibázunk ? újra a gyerekre pillantott. Nem egy rémet látott, hanem színtiszta ártatlanságot. ? Hitler szörnyű dolgokat tett. Az emberiség egyik legnagyobb szörnyetegévé vált. De a léte hozzásegített minket ahhoz, hogy ne hagyjunk még egy ilyen szörnyet hatalomra jutni.

- Igaza van, parancsnok ? bólintott Udesky lassan, beletörődve kötelességébe, majd hátat fordított a csecsemőnek, és Cedracckal a nyomában elindult az időmező felé. ? Mégis nehéz tétlenül elsétálni.

- Nehéz, de helyes ? mondta a nő, majd mindketten átléptek az időrésen.

A csecsemő pedig tovább szendergett ártatlan álmokat álmodva.

[Oldfighter]

Érdekes sztori, de a csattanón én még picit dolgoztam volna, hogy hatásosabb legyen

[Donát]

Most olvastam az írásod Dzséjt, nekem is tetszik, és én nem dolgoztam volna át a csattanót. A saját hibánkból való tanulás, a múlt meg nem bánása a jelenünk elfogadása miatt szerintem rendkívül fontos üzenet, nekem nagyon tetszett. Itt van cserébe egy saját:

Meghökkentő mesék - A kalauz

 

 

A vonat lomhán zötykölődött a végtelenbe nyúló fém sínpáron, miközben én újra meg újra nekivertem a fejemet az ablak üvegének. Odakint rémisztő köd hunyorgott mindössze pár méterre tőlem, de olyan sűrű és fehér, hogy csoda volt, ha az ember tíz centire átlátott rajta. Igazi őszi idő telepedett a kinti tájra, s körbeölelte a lassan haladó kocsit.

Az utolsó ütés, amit az ablak a fejemre mért, olyan erős volt, hogy felébredtem szokásos, vonat útjaimra tipikusan jellemző, felszínes álmomból, és szememet dörzsölgetve néztem körül a félhomályban. A fülke, ahová felszálláskor bekecmeregtem, immáron nemcsak nekem nyújtott átmeneti szállást, pedig tisztán emlékeztem, hogy amikor elaludtam, még senki sem volt bent rajtam kívül. Lassan hozzászokott a szemem a kocsiban pislákoló erőtlen fényhez, így körbejárathattam a tekintetem. A velem szemközti ülésen egy öltönyös-nyakkendős, kissé gömbölyded figura foglalt helyet. Igazán furcsa látványt nyújtott azzal a hatalmas, vizenyős szemével, mely egyenesen az arcomat fürkészte. Gyanúsan ismerős volt a tekintete.

- Jó estét ? köszöntött. Felém nyújtotta sima, gyűrűkkel megrakott kezét, én pedig vonakodva bár, de elfogadtam. ? Elnézést, hogy csak úgy betörtem, mindenféle kérdés nélkül ? szabadkozott ?, de amikor felszálltam, Ön éppen aludt, ezért bátorkodtam helyet foglalni a fülkében. Amennyiben zavarja a társaságom?

- Nem, nem, maradjon nyugodtan ? szögeztem le gyorsan (elsősorban udvariasságból), miközben agyam lázasan töprengett, hogy honnan is ismerhetem a különös figurát. Minél tovább néztem, annál szokatlanabb jelenség volt, s minél szokatlanabb jelenség volt, annál különösebbnek találtam, hogy nem ismerem fel.

- Nem találkoztunk már valahol? ? kérdeztem tőle, ami láthatóan mulattatta. Fogalmam sem volt, mi lehet ennyire vicces, de fel sem tett kérdésemre gyorsan választ kaptam.

- Elnézést ? szólt a férfi, miközben kövérkés arcát félig bűnbánat, félig öröm árnyékolta be ?, de tudja, akárkivel találkozom, mindenki ezt kérdezi tőlem.

- Igazán? ? hangom meglepettségről árulkodott. A férfi bólintott, és egyre inkább úgy tűnt, kezdi otthonosan érezni magát a fülkében. Az én fülkémben ? futott át az agyamon egy pillanat erejéig, de elhessegettem a gondolatot.

- Tudja, én politikus vagyok.

- Vagy úgy ? válaszoltam egykedvűen, majd kinéztem az ablakon.

- Tudom, mi a véleménye a politikusokról ? mondta gyorsan, egyáltalán nem félreértve a reakciómat. ? Nekem elhiheti, a legtöbb embernek hasonló a véleménye rólunk ebben az országban? de higgye el, hogy én?

Hogy mit kellene hinnem, végül nem derült ki, mert hirtelen a fülke ajtaja feltárult, és egy szikár férfi alakja bontakozott ki a félhomályban. A magas, már-már katonás testtartásban megjelenő ember fején díszes piros-kék kalap tornyosult, egyenruhája pedig hasonló színekben feszült egész testén. Nadrágja gondosan élére volt vasalva, ruhája felső része pedig úgy passzolt a mellkasára, mintha ráöntötték volna. Kihúzta magát, majd szigorúan végignézett a fülke utasain, azaz rajtunk.

- Új felszállóktól kérném a vonat használatára jogosító jegyeket, bérleteket ? szólt. Apró mosoly bujkált ajkamon, ahogy utastársam arcára kiült a döbbenet.

Én, aki évek óta minden nap ugyanazzal a vonattal tettem meg szokásos útvonalamat, már cseppet sem lepődtem meg a szerelvény fura kalauzának hirtelen megjelenésén, ellenben el tudtam képzelni, mit gondolhat az, aki most látja először. Igaz, ami igaz, ilyen emberhez foghatót én se sokat láttam. Ez a férfi az év mindenegyes napján ugyanabban a percben nyitotta ki a fülke (fülkém!) ajtaját, ruhája minden este ugyanazzal a büszkeséggel fénylett, s mindig ugyanolyan precizitással nézett végig a kedvezményre jogosító személyigazolványomon. Ez az ember maga volt a pontosság, a precízség és a büszkeség harmóniája. Így tehát minden este, amikor az óra elütötte a nyolc óra tizenhét percet, ugyanolyan biztos voltam a megjelenésében, minthogy a világ nem áll meg forogni a következő percben.

Nem úgy utastársam! A férfi olyan mélységes döbbenettel nézett a kalauzra, mint ahogy a háromfejű teknősbékákra szokás. Tekintete hosszasan fürkészte a jegyszedőt, elidőzve annak piros-kék kalapján, majd kezét lassan zsebre dugva várta, mi sül ki ebből.

- Tessék ? nyújtottam át a jegyemet a kalauznak, miközben szemem pingpong labdát megszégyenítő sebességgel járt a jegyszedő és az utastársam között.

- Egy menettérti jegy, 130 kilométeres ? hangzott gépiesen a férfi szava, miközben végignézett az általam átnyújtott cetlin. ? Kérném felmutatni a kedvezményre feljogosító okiratot ? ekkor átnyújtottam számára a személyigazolványomat, mire ő megvizsgálta annak lejárati dátumát, s miután végzett, a jeggyel együtt visszanyújtotta nekem. Évek óta így ment már ez. ? Minden rendben, Uram. Kellemes utazást kíván Önnek Társaságunk.

Ekkor a kalauz a politikus felé fordult, aki döbbent arckifejezését ügyesen leplezve rámosolygott az egyenruhásra.

- Új felszállóktól kérném a vonat használatára jogosító jegyeket, bérleteket ? mondta ő ismét, mire egy lila folt jelent meg utastársam arcán.

- Öhm? feltételezem, értesítették az érkezésemről ? válaszolta a köztisztviselő, mire a kalauz fürkésző pillantást vetett rá. Arckifejezése leginkább egy olyan tudóséra hasonlított, aki a szakterületétől messze, ingoványos talajon próbál eligazodni. Pillanatnyi habozás után aztán visszatért a jól bevált formulához.

- Amennyiben Ön új felszálló, kérem, nyújtsa át a vonat használatára jogosító jegyét, bérletét ? ismételte meg, s várakozóan a politikusra nézett. Utastársam kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát.

- Nézze, én, mint a?

- Van Önnek jegye vagy bérlete? ? kérdezte lényegretörően a jegyszedő, továbbra is rendíthetetlen szigorral. Úgy tűnt, az sem billentené ki lelki nyugalmából, ha a vonat hirtelen darabokra szakadna.

- Biztosíthatom, hogy a felettesei fedezik az utazásom költségét. Kérdezze csak?

- Ezek szerint Önnek nincs jegye, sem bérlete, mely feljogosítaná a vonat használatára? ? láthatólag a kalauz igyekezett a társalgás azon szintjén maradni, amit még ő is ért. Én csak feszülten figyeltem, ahogy ez a magas, szikár ember a lehető leghiggadtabb, már-már természetellenesen nyugodt idegállapotban próbálja egyre idegesebb utastársamból kicsikarni a jegyet. Ritka, már-már dicső pillanat volt ez, a korrupció csődje, engem mégis valami baljós érzés kerített hatalmába, ahogy végignéztem a politikus arcán. Szemében félelem csillant.

- Jó ember, hát nem érti, mit magyarázok?! ? a köztisztviselő kezdte elveszíteni türelmét. ? Nekem nem kell jegyet vagy bérletet vennem ahhoz, hogy igénybe vegyem ezt az istenverte vonatot. A felettesei biztosíthatják, hogy?

- Mindenkinek vennie kell jegyet vagy bérletet, ha igénybe akarja venni a társaság valamely járatát ? darálta a kalauz, mintha egy könyvet mondana fel fejből. ? Ez az előírás.

- Francba az előírással! Ez most egy különleges eset! ? vágta rá a politikus.

- Különleges eset? ? kérdezett vissza a jegyszedő homlokráncolva. ? Ezek szerint Ön egy háborúban leszerelt katona vagy annak valamely hozzátartozója?

- Nem! ? kiáltotta utastársam paprika piros arccal.

- Esetleg leszázalékolt nyugdíjas? ? hangzott az újabb kérdés.

- Nem! ? ismételte meg egyre dühösebben a politikus.

- Vasúti dolgozó rokona?

- Az sem! Politikus vagyok, az országot képviselem a?

- Sajnálom uram, de az előírások szerint Ön nem jogosult a ?különleges eset? kitétel használatára ? csendült ismét a jegyszedő hangja. ? Kérem, adja át az előírásnak megfelelően az utazásra felhatalmazó jegyét vagy bérletét, ellenkező esetben kénytelen leszek Önt megbírságolni.

- Megbírságolni? ? A politikus visszakérdezésére hirtelen én is felkaptam a fejem. Utastársam hangja nemcsak jelentős mértékű felháborodást tartalmazott, de a szavak mélyén éreztem azt a csilingelő félelmet, ami elővigyázatosságra intett már percekkel ezelőtt is. A politikus és a kalauz farkasszemet néztek. A vonat fütyült egyet, majd folytatta lomha útját a döcögős sínpáron. Odakint a köd még sűrűbb lett, az ablakon túl immár semmit sem lehetett látni. ? Hát úgy ? dörmögte dühösen utastársam.

- Tehát nincs jegye vagy bérlete? ? kérdezte ismételten a kalauz, vélhetően utoljára.

- Nézze ? próbálkozott maradék türelmét összeszedve a tisztviselő. ? Biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk ezt oldani máshogyan is ? alaposan megnyomta az utolsó két szócskát, s hangja minden eddiginél különösebb volt.

- Amennyiben van jegye, vagy bérlete? ? kezdett bele a jegyszedő gépiesen, de a politikus félbeszakította.

- Nem ért engem, jó ember?! Olyan hatalom van a kezemben, hogyha akarom, megvehetem magának ezt az egész vonatot! Hagyja a fenébe az előírásokat!

A kalauz végignézett a dühtől remegő férfin, majd elővett egy apró füzetecskét, és elkezdett írni.

- A bírság összege ? mutatott a csekkre. ? Kérném a nevét és a?

Ebben a pillanatban a politikus iszonyatos erővel megindult előre, ledöntötte a lábáról a jegyszedőt, aki így beverte a fejét a fülke üvegajtajába. Az hatalmas csörömpöléssel darabokra tört, a férfi pedig elterült a földön. Kalapja leesett fejéről, elgurult a folyosón. A kalauz halántékánál lassan, mint egy lomha gleccser, csorogni kezdett a vér. A politikus szétnézett a folyosón, s miután egy kíváncsiskodó fejet sem látott, felkapta a jegyszedő kalapját, majd visszatért a fülkébe. Fújt egyet, s aztán behúzta maga után az ajtót.

- Ki a fene maga?! ? sziszegtem gépiesen, miközben megpróbáltam kitapintani a kalauz pulzusát. Kétségbeesetten kerestem a nyakán, de hiába.

- A közlekedésügyi miniszter ? vetette oda nekem a még mindig a folyosót kémlelő politikus. Ezt követően visszafordult, végignézett rajtam, majd különös hangsúllyal így folytatta. ? És ugyebár maga a tanúja, hogy ezen a vonaton szerencsére minden az előírásoknak megfelelően zajlott?

 

Nem sokkal később egy piros-kék kalapot kint elnyelt a köd.

[MissKarrde]

Jól megírt történet

[Donát]

Ez pedig egy gazdasági jellegű jegyzet:

 

http://misterx.freeblog.hu/archives/2009/0..._akkor_es_most/

[Donát]

A talin említett saját novella, és egy kis előzetes.

 

Roald Dahl (1916. szeptember 13. – 1990. november 23.) norvég származású, Walesben született angolnyelvű novellista, regény- és forgatókönyvíró. az 1940-es években gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt való könyveivel szerzett hírnevet és lett a világ egyik legsikeresebb írójává.

 

Híres művei a Karcsi és a csokoládégyár és a Meghökkentő mesék, melyekből filmek is készültek.

 

 

Meghökkentő mesék - A kalauz

 

 

A vonat lomhán zötykölődött a végtelenbe nyúló fém sínpáron, miközben én újra meg újra nekivertem a fejemet az ablak üvegének. Odakint rémisztő köd hunyorgott mindössze pár méterre tőlem, de olyan sűrű és fehér, hogy csoda volt, ha az ember tíz centire átlátott rajta. Igazi őszi idő telepedett a kinti tájra, s körbeölelte a lassan haladó kocsit.

Az utolsó ütés, amit az ablak a fejemre mért, olyan erős volt, hogy felébredtem szokásos, vonat útjaimra tipikusan jellemző, felszínes álmomból, és szememet dörzsölgetve néztem körül a félhomályban. A fülke, ahová felszálláskor bekecmeregtem, immáron nemcsak nekem nyújtott átmeneti szállást, pedig tisztán emlékeztem, hogy amikor elaludtam, még senki sem volt bent rajtam kívül. Lassan hozzászokott a szemem a kocsiban pislákoló erőtlen fényhez, így körbejárathattam a tekintetem. A velem szemközti ülésen egy öltönyös-nyakkendős, kissé gömbölyded figura foglalt helyet. Igazán furcsa látványt nyújtott azzal a hatalmas, vizenyős szemével, mely egyenesen az arcomat fürkészte. Gyanúsan ismerős volt a tekintete.

- Jó estét – köszöntött. Felém nyújtotta sima, gyűrűkkel megrakott kezét, én pedig vonakodva bár, de elfogadtam. – Elnézést, hogy csak úgy betörtem, mindenféle kérdés nélkül – szabadkozott –, de amikor felszálltam, Ön éppen aludt, ezért bátorkodtam helyet foglalni a fülkében. Amennyiben zavarja a társaságom…

- Nem, nem, maradjon nyugodtan – szögeztem le gyorsan (elsősorban udvariasságból), miközben agyam lázasan töprengett, hogy honnan is ismerhetem a különös figurát. Minél tovább néztem, annál szokatlanabb jelenség volt, s minél szokatlanabb jelenség volt, annál különösebbnek találtam, hogy nem ismerem fel.

- Nem találkoztunk már valahol? – kérdeztem tőle, ami láthatóan mulattatta. Fogalmam sem volt, mi lehet ennyire vicces, de fel sem tett kérdésemre gyorsan választ kaptam.

- Elnézést – szólt a férfi, miközben kövérkés arcát félig bűnbánat, félig öröm árnyékolta be –, de tudja, akárkivel találkozom, mindenki ezt kérdezi tőlem.

- Igazán? – hangom meglepettségről árulkodott. A férfi bólintott, és egyre inkább úgy tűnt, kezdi otthonosan érezni magát a fülkében. Az én fülkémben – futott át az agyamon egy pillanat erejéig, de elhessegettem a gondolatot.

- Tudja, én politikus vagyok.

- Vagy úgy – válaszoltam egykedvűen, majd kinéztem az ablakon.

- Tudom, mi a véleménye a politikusokról – mondta gyorsan, egyáltalán nem félreértve a reakciómat. – Nekem elhiheti, a legtöbb embernek hasonló az álláspontja ebben az országban… de higgye el, hogy én…

Hogy mit kellene hinnem, végül nem derült ki, mert hirtelen a fülke ajtaja feltárult, és egy szikár férfi alakja bontakozott ki a félhomályban. A magas, már-már katonás testtartásban megjelenő ember fején díszes piros-kék kalap tornyosult, egyenruhája pedig hasonló színekben feszült egész testén. Nadrágja gondosan élére volt vasalva, ruhája felső része pedig úgy passzolt a mellkasára, mintha ráöntötték volna. Kihúzta magát, majd szigorúan végignézett a fülke utasain, azaz rajtunk.

- Új felszállóktól kérném a vonat használatára jogosító jegyeket, bérleteket – szólt. Apró mosoly bujkált ajkamon, ahogy utastársam arcára kiült a döbbenet.

Én, aki évek óta minden nap ugyanazzal a vonattal tettem meg szokásos útvonalamat, már cseppet sem lepődtem meg a szerelvény fura kalauzának hirtelen megjelenésén, ellenben el tudtam képzelni, mit gondolhat az, aki most látja először. Igaz, ami igaz, ilyen emberhez foghatót én se sokat láttam. Ez a férfi az év mindenegyes napján ugyanabban a percben nyitotta ki a fülke (fülkém!) ajtaját, ruhája minden este ugyanazzal a büszkeséggel fénylett, s mindig ugyanolyan precizitással nézett végig a kedvezményre jogosító személyigazolványomon. Ez az ember maga volt a pontosság, a precízség és a büszkeség harmóniája. Így tehát minden este, amikor az óra elütötte a nyolc óra tizenhét percet, ugyanolyan biztos voltam a megjelenésében, minthogy a világ nem áll meg forogni a következő percben.

Nem úgy utastársam! A férfi olyan mélységes döbbenettel nézett a kalauzra, mint ahogy a háromfejű teknősbékákra szokás. Tekintete hosszasan fürkészte a jegyszedőt, elidőzve annak piros-kék kalapján, majd kezét lassan zsebre dugva várta, mi sül ki ebből.

- Tessék – nyújtottam át a jegyemet a kalauznak, miközben szemem pingpong labdát megszégyenítő sebességgel járt a jegyszedő és az utastársam között.

- Egy menettérti jegy, 130 kilométeres – hangzott gépiesen a férfi szava, miközben végignézett az általam átnyújtott cetlin. – Kérném felmutatni a kedvezményre feljogosító okiratot – ekkor átnyújtottam számára a személyigazolványomat, mire ő megvizsgálta annak lejárati dátumát, s miután végzett, a jeggyel együtt visszanyújtotta nekem. Évek óta így ment már ez. – Minden rendben, Uram. Kellemes utazást kíván Önnek Társaságunk.

Ekkor a kalauz a politikus felé fordult, aki döbbent arckifejezését ügyesen leplezve rámosolygott az egyenruhásra.

- Új felszállóktól kérném a vonat használatára jogosító jegyeket, bérleteket – mondta ő ismét, mire egy lila folt jelent meg utastársam arcán.

- Öhm… feltételezem, értesítették az érkezésemről – válaszolta a köztisztviselő, mire a kalauz fürkésző pillantást vetett rá. Arckifejezése leginkább egy olyan tudóséra hasonlított, aki a szakterületétől messze, ingoványos talajon próbál eligazodni. Pillanatnyi habozás után aztán visszatért a jól bevált formulához.

- Amennyiben Ön új felszálló, kérem, nyújtsa át a vonat használatára jogosító jegyét, bérletét – ismételte meg, s várakozóan a politikusra nézett. Utastársam kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát.

- Nézze, én, mint a…

- Van Önnek jegye vagy bérlete? – kérdezte lényegretörően a jegyszedő, továbbra is rendíthetetlen szigorral. Úgy tűnt, az sem billentené ki lelki nyugalmából, ha a vonat hirtelen darabokra szakadna.

- Biztosíthatom, hogy a felettesei fedezik az utazásom költségét. Kérdezze csak…

- Ezek szerint Önnek nincs jegye, sem bérlete, mely feljogosítaná a vonat használatára? – láthatólag a kalauz igyekezett a társalgás azon szintjén maradni, amit még ő is ért. Én csak feszülten figyeltem, ahogy ez a magas, szikár ember a lehető leghiggadtabb, már-már természetellenesen nyugodt idegállapotban próbálja egyre idegesebb utastársamból kicsikarni a jegyet. Ritka, már-már dicső pillanat volt ez, a korrupció csődje, engem mégis valami baljós érzés kerített hatalmába, ahogy végignéztem a politikus arcán. Szemében félelem csillant.

- Jó ember, hát nem érti, mit magyarázok?! – a köztisztviselő kezdte elveszíteni türelmét. – Nekem nem kell jegyet vagy bérletet vennem ahhoz, hogy igénybe vegyem ezt az istenverte vonatot. A felettesei biztosíthatják, hogy…

- Mindenkinek vennie kell jegyet vagy bérletet, ha igénybe akarja venni a társaság valamely járatát – darálta a kalauz, mintha egy könyvet mondana fel fejből. – Ez az előírás.

- Francba az előírással! Ez most egy különleges eset! – vágta rá a politikus.

- Különleges eset? – kérdezett vissza a jegyszedő homlokráncolva. – Ezek szerint Ön egy háborúban leszerelt katona vagy annak valamely hozzátartozója?

- Nem! – kiáltotta utastársam paprika piros arccal.

- Esetleg leszázalékolt nyugdíjas? – hangzott az újabb kérdés.

- Nem! – ismételte meg egyre dühösebben a politikus.

- Vasúti dolgozó rokona?

- Az sem! Politikus vagyok, az országot képviselem a…

- Sajnálom uram, de az előírások szerint Ön nem jogosult a „különleges eset” kitétel használatára – csendült ismét a jegyszedő hangja. – Kérem, adja át az előírásnak megfelelően az utazásra felhatalmazó jegyét vagy bérletét, ellenkező esetben kénytelen leszek Önt megbírságolni.

- Megbírságolni? – A politikus visszakérdezésére hirtelen én is felkaptam a fejem. Utastársam hangja nemcsak jelentős mértékű felháborodást tartalmazott, de a szavak mélyén éreztem azt a csilingelő félelmet, ami elővigyázatosságra intett már percekkel ezelőtt is. A politikus és a kalauz farkasszemet néztek. A vonat fütyült egyet, majd folytatta lomha útját a döcögős sínpáron. Odakint a köd még sűrűbb lett, az ablakon túl immár semmit sem lehetett látni. – Hát úgy – dörmögte dühösen utastársam.

- Tehát nincs jegye vagy bérlete? – kérdezte ismételten a kalauz, vélhetően utoljára.

- Nézze – próbálkozott maradék türelmét összeszedve a tisztviselő. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk ezt oldani máshogyan is – alaposan megnyomta az utolsó két szócskát, s hangja minden eddiginél különösebb volt.

- Amennyiben van jegye, vagy bérlete… – kezdett bele a jegyszedő gépiesen, de a politikus félbeszakította.

- Nem ért engem, jó ember?! Olyan hatalom van a kezemben, hogyha akarom, megvehetem magának ezt az egész vonatot! Hagyja a fenébe az előírásokat!

A kalauz végignézett a dühtől remegő férfin, majd elővett egy apró füzetecskét, és elkezdett írni.

- A bírság összege – mutatott a csekkre. – Kérném a nevét és a…

Ebben a pillanatban a politikus iszonyatos erővel megindult előre, ledöntötte a lábáról a jegyszedőt, aki így beverte a fejét a fülke üvegajtajába. Az hatalmas csörömpöléssel darabokra tört, a férfi pedig elterült a földön. Kalapja leesett fejéről, elgurult a folyosón. A kalauz halántékánál lassan, mint egy lomha gleccser, csorogni kezdett a vér. A politikus szétnézett a folyosón, s miután egy kíváncsiskodó fejet sem látott, felkapta a jegyszedő kalapját, majd visszatért a fülkébe. Fújt egyet, s aztán behúzta maga után az ajtót.

- Ki a fene maga?! – sziszegtem gépiesen, miközben megpróbáltam kitapintani a kalauz pulzusát. Kétségbeesetten kerestem a nyakán, de hiába.

- A közlekedésügyi miniszter – vetette oda nekem a még mindig a folyosót kémlelő politikus. Ezt követően visszafordult, végignézett rajtam, majd különös hangsúllyal így folytatta. – És ugyebár maga a tanúja, hogy ezen a vonaton szerencsére minden az előírásoknak megfelelően zajlott…

Nem sokkal később egy piros-kék kalapot kint elnyelt a köd.

Szerkesztve: 2009. November 15. - Donát

[Darth_Phobos]

Sajnos nem ismerem a mű alapját, de tetszik az írásod Donát

Gratulálok

[Donát]

Köszönöm, Phobos.

[Oldfighter]

Én se ismerem az írót, de ez a kis novella tetszett.

[MissKarrde]

Sajnos még nem olvastam el, de egyik nap mindenképpen el fogom.

[Pildi]

Jó kis novella, Donát! Én a Meghökkentő meséket TV-sorozatként ismertem, és az írásod visszaadja a műfaj hangulatát.

 

Viszont kicsit visszamentem a topikban és észrevettem, hogy nemrég már betetted ide A kalauzt. MissKarrde pedig el is olvasta.

Akkor sajnos nem vettem észre, így végül is jó, hogy most mégegyszer bekerült.

[Donát]

Nekem is úgy rémlett, de akkor ezek szerint vissza kellett volna olvasnom. Sebaj, most már nem teszem be újra, az tuti.

 

Köszi mindenkinek!

[Bomarr]

Nembaj, hogy beraktad. Akkor nekem is elkerülte a figyelmem, de most legalább elolvastam. Tetszett. Jól megirt. A csattanója egyébként egy picit emlékeztet Örkény "In Memoriam Dr. K.H.G." cimű irására (ami persze nem negativum). Pár soros csak, ugyhogy be is szurom ide:

 

- Hölderlin ist ihnen unbekannt? ? kérdezte dr. K.H.G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

- Ki volt az? ? kérdezte a német őr.

- Aki a Hyperion-t írta ? magyarázta dr. K.H.G. Nagyon szeretett magyarázni. ? A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

- Kik ezek? ? kérdezte az őr.

- Költők ? mondta dr. K.H.G. ? Schiller nevét sem ismeri?

- De ismerem ? mondta a német őr.

- És Rilkét?

- Őt is ? mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K.H.G.-t.

[Donát]

Ez nem a saját művem, de mindenkinek ajánlom elolvasásra! Elgondolkodtató...

 

http://harangozoaranka.multiply.com/journal/item/32

[Donát]

Nézőpont kérdése

 

 

Ha kijössz a

gödörből,

S úgy érzed:

emelkedsz,

Sose félj, hogy

egyszer majd,

Megint

zuhanni kezdesz!

 

Ne félj, mert

az élet,

Maga egy

zuhanás,

A pokolból

nézve meg:

Magasan szárnyalás...

Szerkesztve: 2009. December 5. - Donát

[Dzséjt]

Ez nagyon tetszik

[Ody Mandrell]

Ez nagyon tetszik

Igen, elég jó de remélem nem Donát pillanatnyi hangulatát tükrözi.

[Donát]

Ody: Nem, ne aggódj.

 

Másrészről viszont inkább az optimizmust próbáltam hangsúlyozni. Minden relatív

[Darth Krande]

Szép

[JakeSully]

Nem saját költemény , másik fórumról.

 

Avatart várva

 

Bekukkantok és mit látok, pénztár előtt sátortábort.

Mozifanok sorban szépen, felöltözve talpig kékben.

Kék a gatya, ing és sapka,s kékre festve mindnek arca.

Odamegyek s hát megkérdem, miért úszik minden kékben.

-Honnan jöttél te tudatlan?Nem tudod milyen év s hónap van?

-Kétezerkilenc december. Mi ebben a furcsa,ember?

-Temessen be hózivatar! Pár nap és itt az AVATAR!!

Két hónapja sátrat vertünk,várunk hogy legyen rá jegyünk.

Fülelünk és szemünk árgus, ismét alkotott A MÁGUS.

Cameron a Mozipápa, mit ő álmodik az mindünk álma.

Állj a sorba s ne tolakodj,kékbe öltözz ne légy toprongy !!

Mondom neki:-Jól van tesó! Nem vagyok én KÍVÜLÁLLÓ !

Itt van nesze adok stexet, nekem is vegyél hát egyet!

Gondolom, te végig itt vagy,de én megyek mert már pirkad.

Két hét múlva jövök erre, itt leszek a premierre.

 

by "molty"

Szerkesztve: 2009. December 6. - JakeSully

[Oldfighter]

Ötletes, de a második felén még csiszolhatott volna az illető

[MissKarrde]

Nézőpont kérdése

Nagyon jó

 

Az Avataros sem rossz.

[Dzséjt]

Másrészről viszont inkább az optimizmust próbáltam hangsúlyozni. Minden relatív

Nekem az optimista felhang jött le

[Pildi]

Nézőpont kérdése

Frappáns vers. Én sem éreztem borongósnak, inkább az élet ama tulajdonsága köszönt vissza benne, hogy egyszer fenn - egyszer lenn, és aztán meg fordítva.... Szerkesztve: 2009. December 6. - Pildi

[Darth Krande]

A nagyszülő fiútestvérét hogy hívják? Nagy-nagybácsi?

[MissKarrde]

Valami olyasmi Google-ban nem próbáltad megnézni? Hátha van valahol ilyen rokoni kapcsolat táblázat.

[Darth_Phobos]

Valami olyasmi Google-ban nem próbáltad megnézni? Hátha van valahol ilyen rokoni kapcsolat táblázat.

Nincs külön neve

http://hu.wikipedia.org/wiki/Rokonság

[Darth Krande]

Köszi!

[Donát]

A Mágikus (...)

 

Srácok, találkoztatok már valaha a "mágikus (...) " jelenséggel?

 

Hadd magyarázzam meg: Minden ember életében előfordul legalább egy "mágikus" jelenség, legyen szó zenéről, képről, filmről, versről, ötletről, vagy épp mindről egyszerre.

 

A mágikus "..." (a pont pont pont helyére tetszőlegesen beilleszthető az "akármi") egy elképesztő, áll-leesős jelenség, amitől se köpni, se nyelni nem tudsz legalább egy percig. Vagy kettőig.

 

Vegyük a receptet: a mágikus "akármihez" szükség van egy régóta dúdolt fülbemászó dallamra, vagy egy ezer éve a szemetek előtt lebegő megfestendő képre, de lehet akár egy leírandó vers piszkozata, esetleg egy megvalósítandó ötlet is.

 

Aztán egy szép napon egyszer csak ültök a kanapén (állni is lehet), éppen semmitmondó tevékenységek sorozatát végezve, és megtörténik a MÁGIA: a zene, amit hónapok óta énekelni vágytok, a kép, amit már időtlen idők óta le akartok festeni, a vers, melynek piszkozata a fiókotokban porosodik évek óta, vagy az ötlet, amitől meggazdagodásotokat remélitek... egyszer csak ott lesz. A zene elhangzik egy ismeretlen filmben, a képet meglátjátok egy nevenincs kiállításon, a verset leírta kétszáz éve egy pocsék költő, s az ötletetekből már luxus villát vásárolt egy szerencsés hajléktalan a világ legklasszabb hídja alatt.

 

A mágikus (dallam, kép, stb) egyszer csak ott lesz, egyenesen a képedbe röhög, és azt mondja: "Még csak ne is gondolj arra pajtikám, hogy te voltál az első, akinek eszébe jutottam!"

 

S az igazi mágia mégis abban rejlik, hogy azt követően, hogy leesett az állad, hogy szétkenődtél a folyosón, hogy nem hittél a szemednek... egy perc elteltével minden folytatódik ugyanúgy, mint előtte.

 

Épp csak, egy új dalt dúdolsz. Vagy egy újabb kép lebeg a szemed előtt. Esetleg egy újabb vers piszkozata porosodik a soha ki nem húzott fiókodban.

 

forrás: http://misterx.freeblog.hu/