Wilde

Érdekes párosítás, amiatt mindenképpen, hogy egy sorozatos és egy videojátékos karakter csap össze, ráadásul az egyikük egy mellékszereplő, a másik viszont főszerepben van. Carson Teva szimpatikusnak tűnt korábban is, de igazán itt a 3. évadban kapott kicsivel nagyobb szerepet és már nem csak a háttérben tűnt fel, egy-egy jelenet erejéig beköszönve, hanem bizonyos pontjain a történetnek komolyabb hatással is tudott lenni az eseményekre. Igazából mindig is egy jófej pilótának tűnt számomra, aki elkötelezett a hivatása iránt, de emellett helyén van az esze és a szíve is és láthattuk, hogy nem feltétlenül rest cselekedni sem, ha arra van szükség. Vele szemben Cal egy sokkal másabb szereplő, aki egy klasszikus hős, aki rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel egy főhősnek rendelkeznie kell. Egy kicsit elveszett, de nagy potenciál rejlik benne, képes az önfeláldozásra, mások megmentésére, kiállni az igaz ügyért és ha meg is inog azért megtalálja a helyes ösvényt. Sokszor kifejezetten szórakoztató is tud lenni akár BD-8-el, akár Merrinnel, vagy Greezel kerül interakcióba és egy abszolút azonosulható figura. Nekem nem feltétlenül ő volt a Fallen Order/Survivor legvonzóbb aspektusa (inkább a játékmenet), de élmény volt végigmenni ezzel a karakterrel ezen az utazáson, amint a játékok végigvezetnek. Cal közelebb áll hozzám, de nem elsősorban a platform interaktív jellegéből adódan, hanem egy általam könnyebben azonosulható figura, akinek szívesen bújtam a bőrébe, így rá szavazok. Aki szeretné megismerné a történetét, de idegenkedik a játékmenettől (ami lehet sokaknak frusztráló), vagy hardver hiányában nem teheti meg, hogy végigjátssza, annak lehet alternatíva a YouTube-os megtekintés, ahol a történet és a karakter is megismerhető. Ettől függetlenül, ha ilyen intenzív ellenérzéseket vált ki egy videojátékos karakter szereplése, akkor szorítkozhatunk a következő kiírásban csak a TVs/sorozatos karakterekre, amelyek hozzáférhetőség tekintetében univerzálisabbak... bár azt hozzáteszem, hogy lehet átjárás médiumok között is. Pl. nekem Thrawn csak a Rebels alapján nem feltétlenül lenne a kedvencem, de most, hogy olvasom a könyveket róla, nagyon az elitbe került, ez viszont a könyvek érdeme, viszont ő mindenképpen itt lehet, mert szerepelt sorozatban, szóval ha esetleg Cal feltűnne egy élőszereplős/animációs alkotásban akkor az a része feloldódhatna a problémának, hogy mások is kaphatnak egy képet róla mégis sokan úgy is a videojáték alapján szavaznának rá valószínüleg.

A Trónok Harcában Littlefingernek van egy olyan mondata a hatalomtechnikáról, hogy kétféle ember van Királyvárban, a játékosok és a bábuk. Luthen egyértelműen az első kategóriába esne és talán ő az egyetlen a Lázadók oldalán aki ilyen típusu karakterjegyeket vonultat fel. Ahogy játszik a bábukkal, tologatja őket ide oda, elégedetlenséget szít és a Birodalom bajszát ráncigálja az nagyon szórakoztatóvá teszi és az az érzése az embernek, hogy egy ilyen figura kell a Lázadás élére, hogy az sikerre jusson. A karakter tálalása is elsőosztályú volt, Stellan Skarsgard tökéletesen hozta ezt a kettős játékot, amit Luthen játszik és az írók is nagyon jó szövegeket adtak a szájába. A Lázadás sötét oldalaként nagyon belopta magát a szívembe, ha rajtam múlna egészen sokáig juthatna... Kallus a Rebelses karakterek közül igazán emlékezetesre sikeredett, talán neki volt a leglátványosabb a változása ahhoz képest ahonnan elindult a sorozat elején odáig, ahol véget ért a széria. Kallusnak van személyisége, vannak értékei, képes a változásra, arra, hogy jobb emberré váljon és valami olyannak rendelje alá magát, amiben őszintén tud hinni és a galaxis jobbá tételéért dolgozik. Ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek szimpatikussá teszik és tényleg egy érdekes karakter, sajnálom, hogy ki kell esnie, de Luthen ellen kevésnek érzem. Kallus is egy különleges alakja a saga történetének, de nem annyira unikális és elementáris a jelenléte, mint abban a néhány jelenetben Luthennek, amit az Andor első évadában kapott.

Strange New Worlds S02E01

Egy nagyon szimpatikus és egy nagyon ellenszenves figura párharca ez, ahol ettől függetlenül mindkettő mellett szólnak olyan érvek, hogy melyikre szavazzak. Poe egy igazi fenegyerek, amilyen mindig is kell a SW-ba. Egy kiváló pilóta, egy félelemet nem ismerő ellenálló és igaz barát egyben, aki sokat tett hozzá Palpatine és a Sithek újbóli megállításához. Emellett egy laza, közvetlen fazon, aki könnyen megtalálja a hangot Finnel és az összhatást tekintve is egy szimpatikus csávó. Oscar Isaacet azóta bírom, hogy először láttam filmben és a színészi játékát tekintve is az egyik legizgalmasabb figura jelenleg Hollywoodban. Van egy sajátos kisugárzása és többé kevésbé jól is választ szerepeket. Jabba viszont hasonlóan a másik párharcban 3PO-hoz egy igazán emlékezetes, ikonikus karakter, aki szintén a kezdetektől hozzátartozik ehhez az univerzumhoz. Eleinte mindig egy ilyen kő egyszerű undorító, gusztustalan rondaságnak tartottam őt is, meg a huttokat is úgy en bloc. Most komolyan elég ránézni erre a képre, amit betett Donát, ahogy beindult a nyálelválasztása Leiától és szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy bármennyire is pozitív kontextusban gondolkodjunk erről a karakterről. Ma azonban így apák napján bevillan a TCW mozifilm és nem mondom, hogy Jabba szimpatikusabbá vált számomra az ott látatottak miatt, de mégis egy aggódó édesapát ismerhettünk meg benne, aki egy olyan sebezhető oldalát mutatta, amit korábban, meg aztán mondjuk később sem láttunk tőle. Arra pedig korábban nem gondoltam, hogy egy hutt lehet aranyos is. Ettől még persze Jabba egy megátalkodott gengszter, Poe meg egy hős, de nekem most valamiért Jabba felé billen a mérleg nyelve, hozzáteszem 3PO-val ellentétben ő nem idegesített sohasem és ha jobban belegondolunk a férfitársadalom is hálás lehet neki, ugyanis ő vetkőztette le arra a bikinire Leiát!

C-3PO tényleg egy nagyon emlékezetes alakja a SW-nak, szerintem még a sagat felületesen ismerők közül is sokaknak egyből beugrik, hogy miről van szó, ha meglátják ezt az arany robotot, de nekem sajnos sohasem sikerült igazán megkedvelni. Annyira nem volt idegesítő soha, mint Jar-Jar, de a maga módján valahogy ő volt mindig is a legkevésbé szimpatikus a főhősök közül az OT-ben, de azért voltak jó pillanatai neki is. A másik versenyző személyében pedig egy kifejezetten antipatikus karakter áll itt, aki sohasem volt kedves számomra még az Ep. IX-ben sem, de ettől függetlenül, mint karaktert jobban bírtam őt, mint 3PO-t. Abban a szerepben, amit kapott sikerült emlékezeteset és maradandót alkotnia, a Starkilleren tartott beszédében egybesűríteni az elnyomó hatalmak kvintesszenciáját és ezt Domhnall Gleeson tálalásában előadva a film egyik csúcsjelenete volt. Hux ugyanakkor sohasem nőtte ki magát igazán nagy gonosszá, vagy egy félelmetes ellenféllé, ez ettől még semmit nem von le abból a pillanatból. Mivel C-3PO-t nem igazán kedvelem, így kizárásos alapon Hux marad, bár őt sem vinném sokáig, ha rajtam múlna...

Erről én is lemaradtam, de úgyis Saw-ra szavaztam volna, úgyhogy a továbbjutó kilétén nem változtattam volna.

Ezen nem gondolkoztam sokat, Qi'ra nem volt rossz a Solo-ban, de nekem kevés volt. Szívesen láttam volna belőle többet, a története is kezdett egyre érdekesebbé válni, a kapcsolata Maul és az alvilág embereivel egy nagyon jó téma. Érdekes lenne ennek a hatásait jobban megismerni, de a Solo filmben nem annyira rajta volt a hangsúly, egy katalizátor volt Han karaktere számára és inkább a háttérben volt. Ettől még van benne potenciál, ha jobban megismerhetem majd lehet nem ilyen egyértelműen vetném el. Saw vele szemben viszont nagyon emlékezetes volt számomra. Megtestesíti magában mindazt, amit a Rogue One próbált átadni a Lázadás korszakáról. Azt, hogy itt nem csak az igazság bajnokaiként harcoló fehér lovagok vannak, hanem terroristák is. Sokat ad a figurájához a TCW-ben megismert háttértörténete a testvérével, meg az Onderonon kibontakozó ellenállással. Ő volt a lázadók fekete báránya, akivel előfordult, hogy átlépte azt a vékony vonalat, ami a jó és a rossz között van, de képes volt úgy tekinteni a Birodalom elleni küzdelemre, ami valójában volt, egy elkeseredett harcra a fennmaradásért, egyáltalán a reményért a változásra. Saw karakterén keresztül meg ezt a Birodalom vs. Lázadás szembenállást is talán egy olyan szemüvegen keresztül láthattuk, ahogy korábban nem igazán. Nem mondanám egy kifejezetten szimpatikus karakternek Saw-t, de egy olyan figura, aki nagyon jó, hogy helyet kapott a történetben.

Krennic az a fajta figura, aki egyszerre tud fenyegető és félelmetes, ugyanakkor gyenge és szánalmas is lenni egyben. Valahol ebben rejlett a karakterének a különlegessége a Rogue One-ban, hogy őt ismerhettük meg a film elején, mint a gonoszt, aki rettegést és katasztrófát hoz Jyn családjára, de aztán ahogy Qui-Gon mondta, mindig jön egy nagyobb hal. Tarkin, meg pláne aztán Vader mellett pedig kijött Krennic kicsinyes, tenyérbemászó énje és már nem tűnt egy olyan nagy hatalmú, megingathatatlan szereplőnek, főleg a Mustafaron kapott egókarcsusító leckéje után. Az erőlködése, a kapálózása, hogy mindenképpen az övé legyen az érdem a Halálcsillagért egyrészt elismerésre méltó volt és azért mutatta, hogy van a csavónak egy tartása, de közben hiábavalónak is tűnt, mert kis hal volt ő a cápák között. Bail Organa viszont Krennic-el szemben egy korszakokon átívelő szereplő, aki már a prequelben is tiszteletetét teszi és RotS-ben komolyabb szerepet is kap, a hattérből kibicelő politikus pozíciójából kimozdulva, majd feltűnik a Rebelsben és az Obi-Wan-ban is, amellett, hogy persze a RO-ban is láthatjuk. Nekem mégis a TCW-ben tetszett a legjobban, a párosa Padmével nagyon megnyerő volt, amikor együtt akcióztak. Ő is hasonlóan Amidalához egy megingathatatlan demokrata volt, akire úgy érzem Padmé is támaszkodhatott egy kicsit a munkája során felmerülő viszontagságokat illetően, olyan módon, ahogy Anakin már csak helyzetéből fakadóan sem tudott ott lenni. Nehéz döntés, de Krennic kapja a voksomat, egy orrhossznyi Ben Mendelsohnnal megelőze Jimmy Smitset.

A napokban újranéztem a Strange New Worlds első évadát. Még mindig ezt tartom a legszórakoztatóbb sorozatnak az új érából. Még azok az epizódok is tetszettek, amelyek általában nem szoktak annyira bejönni, például volt itt az rész, amikor mindannyian annak mesekönyvnek a karaktereit játszották el, ami erősen emlékezetett arra, mikor a régebbi sorozatokban abból próbáltak egy történetet fabrikálni, hogy hőseink bezáródnak a holoszobába és ott kell valamit eljátszaniuk egy epizódon át. Viszont itt még ezt is ki tudták hozni egy érzelmes, mély karakterívre és lezárni egy szálat úgy, hogy nem húzták az orvosnak a személyes kálváriáját a lányával több évadon át, hanem ennek keretében tettek pontot a végére. A gornok is más megvilágitásba helyeződtek, gyakorlatilag a nevetséges kategóriából sikerült fellépniük egy second-hand xenomorph státuszba, ami az utolsó előtti epizódban kifejezetten hangulatos volt. Összességében pedig sokkal érzelmesebbnek éreztem ezeket a karaktereket, jobban tudtam kötődni hozzájuk, mint a többi sorozatnál. A klasszikus karakterek is kaptak egy olyan élt, ami miatt újrszerűnek hatnak, Spocknál baromi jó volt ez a háromszög T'Pring és Chapel nővér részvételével és ahogy küzd az emberi oldalával, de Pike saját sorsával való szembenézése is erősre sikeredett. A kedvenc részem továbbra is testcserés epizód volt és tetszett, hogy amellett, hogy nagyon komoly témákat is beleszőttek ebbe az első évadba (pl. a gyerek feláldozása azon a bolygón), mellette voltak ilyen könnyedebb hangvételű, hangosan röhögős megoldások is, mint mikor Spock T'Pringként leütötte azt a vulcánit. Várom a holnapot, ha fele ilyen jó lesz az új évad én már boldog leszek.

Mon Mothma hatalmas kedvencem volt az Andorban, szinte mindig az ő szálát vártam az egyik legjobban az összes közül. Ebben nagy szerepe volt Genevieve O'Reilly-nak, aki fantasztikusan keltette életre ennek határozottan tojásokon lépkedő politikusnak az alakját. Az aggódó anyát, a rendületlen demokratát és a rendzserbe belenyugodni nem képes lázadót, amiből azért az igazi puskapor valószínüleg a második évadra marad majd. Közben meg itt van Thrawn, aki jelenleg a mindennapjaim részét képezi az elmúlt időben. Készülve az Ahsoka bemutatására, a Rebels mellett gondoltam felhozom magam egy kicsit Thrawn karakterével kapcsolatban is. A chisst én korábban csak az eredeti Thrawn - trilógia kapcsán ismertem, úgyhogy most belevágtam Zahn kánon könyveibe is és lassan az Ascendancy - trilógia végére érek. Továbbra is egy baromira szórakoztató karakter Thrawn és most még inkább közel érzem magamhoz, hogy a múltját, a gyengeségeit is megismerhettem, meg a chissek is úgy általánosságban jobban izgatnak. Ahogy Zahn ezt a karaktert elmélyítette az barvúros, a társadalmuk bemutatásával egyetemben, az egyik legizgalmasabb figura, akiről SW könyvben olvastam még mindig Thrawn, így most őt jelenleg kevesen taszítanák le ebből a selejtezős mezőnyben a trónról (elnézést a szójátékért).

Sabine eleinte nem volt igazán szimpatikus karakter számomra, kicsit olyan távolinak éreztem és első benyomásra sem sikerült úgy megkedveltetnie magát, mint mondjuk Kanannak, vagy Herának, ez most a Rebels újranézésnél tudatosult bennem. Később aztán amikor rátérünk a mandalori szálra már közelebb került hozzám, a gyengeségeivel, a rászakadt felelősséggel, a megbánt döntéseivel együtt és kifejezetten várom majd az élőszereplős felbukkanását. Kuill vele szemben viszont már rögtön az elején egy igazi feel-good karakter volt, aki ezt az azonosulható, jólelkű mentor szerepet tökéletesen hozta. Az "I have spoken" jelmondata pedig rögtön egy instant klasszikust adott a SW univerzumnak és emlékezetessé tette a karakterét. Az is hozzájárult a megbecsüléséhez, hogy az életét adta Groguért és így legendává válhatott. Részben ő indította el a Dint is az útján és így elengedhetetlen volt abban az utazásban, amit aztán a Mandalorian három évada alatt láthattunk. Végül úgy döntöttem, hogy Sabinera szavazok, mert az ő karakterében több potenciált látok, részben ez egy megelőlegezett bizalom is az Ahsoka sorozat számára, de úgy érzem Sabine még tartogathat néhány meglepetést...

Nem vacilláltam sokat, Bo-Katan. Egyrészt szimpatikusabb karakter számomra, mint Greef, másrészt tetszik az útja, amin a TCW óta végigvezették a Mandalorianon át. Itt a harmadik évadban ráadásul sokkal fontosabb szerepet is kapott, mint korábban bármikor, így közelebb is került hozzám. Greefnek is jó volt látni a változását, hogy abból a számító fejvadász vezérből egy a város közösségéért is tenni akaró és tudó kompetens vezetővé vált, más párosításban lenne is esélye, de itt nem. Bo-Katanban van ellenszenves (a múltja), van szimpatikus (ami jelenleg történik vele) és igazából az élőszereplős megjelenése nagyon sokat dobott rajta, pusztán az animációs szereplése nyomán ő nem tudott ennyire közel kerülni hozzám.

Zeb úgy rémlik nem volt a kedvencem a Rebelsben (most tervezem még újranézni az Ahsoka előtt, úgyhogy régebbi emlékekből kell dolgoznom), volt az a történetszál, amikor segített a népének és ott éreztem, hogy egy kicsit többet adott magából, de alapvetően egy szimpatikus fazon volt és örültem, hogy láthattuk a Mandóban is. Cad Bane meg számomra az ultimate fejvadász, ennek space-western antihősnek az archetípusa. Igazából egy kő egyszerű figura, aki nem akar sokat a világtól, de arra, amire kitalálták tökéletes. Ő testesíti meg ezt az erkölcstelen, ravasz, kérlelhetetlen figurát, aki a Lee van Cleef volt A jó, a Rossz és a Csúfban. Aztán persze mindig felsült és alapvetően egy azonosulhatatlan karakter volt, aki képes volt hidegvérrel ölni és nem akarom heroizálni, de én kedveltem azokat a történeteket, amelyekben ő szerepelt. Ott véltem felfedezni nála a moralitás pislákoló zsarátnokait, amikor megmentette Obi-Want a The Box című epizódban, valamiféle tisztesség/fejvadász becsületből. Ezt leszámítva egy ellenszenves alak, de egyben az egyik legkedvencebb karakterem azok közül, akiket Filoni talált ki... úgyhogy ő kapja a szavazatomat.

Snoke karakterének a legnagyobb erénye a titokzatossága volt számomra. Amikor megláttam az Ep. VII-ben, el sem tudtam képzelni ki ez a second-hand Palpatine. Honnan került elő, mi a viszonya a Sithekkel stb. Aztán mikor váratlanul meghalt a VIII. részben azt volt talán a legemlékezetesebb pillanata, mindig előttem lesz az a meglepettség, ami tükröződött rajta és egyben ez le is képezte, amit én mint néző éreztem akkor ott a közös premieren, mikor először láttam ezt a jelenetet. A titokzatossága a IX-es film után is megmaradt, még mindig egy csomó dolgot nem tudunk róla, leginkább azokat a tényezőket, amelyek miatt izgalmas lehet. Ok, az kiderült, hogy Palpatine klónja, akit bábként használva mozgatott, de közben, hogy miként jutottunk el idáig, mi is Snoke igazi jelleme, mi volt a sorsa, ez még mindig megoldatlan. Ebben benne rejlik egyfajta mélység is, elképzelhető, hogy Snokenak az idáig vezető úton rengeteg szenvedést, fájdalmat kellett átélnie, elég ha ránézünk és látjuk, hogy valami nincs rendben vele, de jelenleg még nem forrotta ki magát a karakter. Maarva egy egészen egyedülálló szereplő a SW-ban és ugyan nekem nem igazán miatta tetszett az Andor, vagy nem ő lenne talán, akit elsőre kiemelnék a sorozat szereplői közül, mégis megtestesít magában valamit, amit az egész produkció esszenciájának érzek. Az unikalitását tekintve ott van az, hogy végülis egy öreg, beteg nőt látunk, aki a katalizátora lesz az eseményeknek a fináléban. A megszokott hősök márpedig nem ilyenek, ő mégis egy hős, a maga módján, ahogy kiáll és a vállára vesz egy mozgalmat, egy ideát és ebben ott van az, amiért a Birodalom ellen felkelők harcolnak. Ezért a mentalitásért, ezért az ellenállásért, ezért a bátorságért, amit ez az öregasszony itt közvetített magából és itt a formát is kiemelném, mert ahogy ezt bemutatták az tényleg hidegrázós volt abban az utolsó epizódban. Az egész sorozat, amiben leginkább kiemelkedik a többi SW széria közül, az a dialógusok érzékletessége volt számomra. Luthen nagymonológja is egy az egyben átadta annak a karakternek a legbelsőbb világát és azt a mindsetet, amiben működik, de ez a Maarvás szónoklat is ott volt mellette minőségben. Kellenek ilyen hősök is számomra, ez a földhözragadtság, ami a Maarvához hasonló figurákból árad volt az egyik vonzereje számomra az Andornak és néha egy ilyen veszélytelennek és szánalmasnak tűnő öregasszonytól is indulhat egy olyan szikra, amit aztán nagyon nehéz eloltani. Ha később lenne ez a szavazás és a Mando filmből, vagy az Ahsoka sorozatból többet megtudunk Snokeról, akkor simán nyitott lennék arra, hogy rá szavazzak, de nálam most ez a szavazat Maarvára megy.

Hát ez nálam Kino Loy! Az Andorban az a börtönös rész miatta is volt annyira hangulatos és emlékezetes. Nagyon sokat adott hozzá ez a karakter ahhoz a szekvenciához, a keménységével, a fellépésével, ahogy megetestesítette mindazt, ami miatt olyan embertpróbáló helynek tűnt az a börtön. Aztán a redemption sztorija is tetszett, ahogy Cassiannal felléptek a börtönőrök ellen. Andy Serkisnek meg egy-egy nézése is hátborzongató volt, de az az utolsó buzdító beszéde volt talán a legmaradandóbb.

Ezra egy sokkal jobban kidolgozott karakter, de nekem nem igazán a kedvencem, úgyhogy Beckett kapja a szavazatomat.

Nekem Őze Lajos volt ebből a filmből a kedvencem, de amit Latinovits itt az utolsó szerepében nyújtott az nagyon emlékezetes volt. Egy pályafutás sajnos idő előtti, de tökéletes lezárása ez az alakítása.

Ezzel kapcsolatban azért vagyok bajban, mert Owen szimpatikusabb volt, jó volt belelátni egy kicsit az életébe és végig teljesen rendben volt a karaktere minden szempontból. Reva meg pont a végén kezdett volna érdekessé válni és kíváncsivá tett, más megvilágításba helyezte az addigi cselekedeteit is egyben. Azért szavazok rá, mert több potenciált érzek benne, ezt mondjuk egyelőre nem sikerült teljesen kibontakoztatnia, de hátha még lesz rá lehetősége a jövőben.

Ahhoz képest, amennyit korábban láttunk belőle mindenképpen, vagy ezt most nem ironikusan gondoltad?

Plo Koonra szavaztam, de igazából egyik itt jegyzett karakter sem a kedvencem. Plo mester a filmekből csak a fizimiskája miatt volt emlékezetes, aztán a TCW-ben sikerült megtölteni némi tartalommal és már valamilyen személyiséget is lehetett hozzá kötni, nem pusztán egy arcot, meg egy nevet. A legjobban az tetszett vele kapcsolatban, amikor Ahsokával nyomoztak Boba után a 2. évad fináléjában. Krrsantanból annyi maradt meg, hogy egy badass wookie volt, aki félelmetesen nézett ki és nagyon keményen tudott harcolni, de kb. ennyi. Nem ez lesz a legerősebb párosítás, ezért sajnálom, hogy Crosshair már rég kiesett, rá még Maullal szemben is szavaztam volna.

Köszi, mondjuk ha szó szerint billentyűzettel toltad a Fallen Ordert, meg a Survivort, akkor azért is nagy respekt jár. Én a DS1-et próbáltam egyszer billentyűzettel régen, de kontrollerrel sokkal könnyebb az ilyen stílusú harcrendszer. Ez nem lenne rossz ötlet, de a magasabb nehézségi fokozatokon kisebb a parry window, így ott nagyon gyorsan kellene reagálni, ami szintén idegesítő lehet, ha nem sikerül. Mondjuk arra jó lehetne ez a megoldás, hogy a játékos ráérezhet a parry timingra és egy idő után már segítség nélkül is menne.

@Fulcrum Boldog születésnapot!

Nekem pont ez adta a játék egyik legnagyobb élvezeti értékét, hogy kicsit megidézték a Miyazaki játékok életérzését. Én a Fallen Ordert, meg ezt is csak a legnehezebb fokozatban játszottam végig, ha nem így tettem volna olyan üresnek érződött volna az egész, hogy nincs benne semmi kihívás sem, miközben a harcrendszer pont arra épít, hogy a sorozatos kudarcok során megtanítsa neked a legjobb módot a továbbhaladásra. Ehhez először el kell bukni, kell hozzá egy speciális mindset, rengeteg türelem, de maga a felfedezés, hogy mikor mivel érdemes próbálkozni, hol vannak jó openingek az ellenfél támadási mintájában, ráadásul az a semmivel sem összehasonlítható katarzis, amit akkor érzek, mikor egy nehezebb szekvenciát, vagy egy keményebb bosst lenyomtam, ami pont a nehézsége miatt érték... mindez elveszne számomra, ha olyan fokozaton van a játék, ahol szinte lehetetlen meghalni. Összehasonlítva ezeket a soulsborne játékokkal kifejezetten fairnek mondanám a harcrendszert. Egy-két nehézségi tüske van az előrehaladásban, de nem feltétlenül olyan, ami teljesíthetetlen lenne. A nehézségi fokozatokkal mondjuk valamilyen szinten ki is herélték ezt az egész játékkoncepciót, mert a soulsborne játékokban pont az a lényeg, hogy nincs benne nehézségi fokozat (ha a New Game+-okat nem számoljuk) és rá vagy kényszerülve a tanulásra. Ettől még az ilyen játékokban rengeteg féle módon megkönnyítheti a saját dolgát a játékos, bizonyos buildekkel, cheesekkel, amivel a játék egy-egy nehezebb szakasza sokkal könnyebbé tehető. Itt például érdemes az elején csak az Erő képességekre adni a pontokat, azok a leghasznosabbak, sokszor le lehet lökni az ellenfeleket és a gravitációra bízni az egészet és a bossoknak is van egy-két biztos openingje, amit mindig ki lehet használni és lassan, türelmesen felőrölni. Érdemes rászánni az időt a parry begyakorlására, ami a leghasznosabb játékelem az ilyen stílusú gamekben, ahol lehet egyesével aggrózni az ellenfeleket és úgy elbánni velük, a crowd controllra meg nagyon jó Erőképességek nyílnak meg idővel, meg priorizálni kell kiket intézel el először (elsőnek mindig a puskásokat kell leszedni, hogy ne zavarjanak be a közelharcba, a lövedékeket meg amúgy is a legkönnyebb parryzni). Ráadásul itt még rogyásig meg is pakolták shortcutokkal a pályákat, amiért a Dark Souls 2-ben összetették volna a kezüket a játékosok egy egy boss run esetében. Egy teljesen fair játéknak érzem a Survivort, vannak kihívást jelentő részei, de nehézségi fokozattól függetlenül mindenütt akkor kihívást ad, amekkora az adott szinten elvárható az előrehaladásban a játékostól.

Most úgy vagyok vele, hogy Ventress úgyis továbbjut, meg a recency bias miatt is egy kicsit Chuchi felé húzok. A BB egyik legjobb történetszálában játszott főszerepet és nekem kicsit Padmét idézte meg. Tetszik a karakánsága, a kiállása és egy ilyen korszakban, amikor éppen tevékenykedik kifejezetten becsülendő ez a naív, emberséges attitűd, amit a Birodalom embertelen rendszerében képviselni próbál.

Hasonlóan érzek ezzel a hármassal, mint Ody. Az Andorban rengeteg karakterben van még potenciál Lonni és Vel is még bizonyíthat, számomra mind a ketten kellően érdekesek voltak ahhoz, hogy várjam a további sorsukat, de DJ abban a nyúlfarknyi szerepben is maradandót nyújtott. Benicio del Torónak sok nagy szerepe volt és nem is emiatt emlékeznek majd rá a legtöbben, de ezt a figurát, mintha rá szabták volna. Már az első megjelenésénél, amikor a börtönben feltűnt az is óriási volt, de a legemlékezetesebb talán az utolsó húzása volt, amikor kvázi elbúcsúzott Finnéktől. Flegma, vagány, morális iránytű nélküli szerencsevadász, akire valahogy mégsem tudok haragudni, mert nem egy igazán megátlakodott figura, de az biztos, hogy nem bíznám rá semmimet sem. Keveset szerepelt, de az felejthetetlen volt.