Zene

[Nute Gunray]

Ez egy nagyon jó feldolgozás lett, de ettől függetlenül továbbra is utálom József Attilát.

[Ody Mandrell]

No akkor pár gondolat a Depeche Mode koncertről, bár tudom, hogy innen nem sokan szeretik a bandát, de vagyunk páran akik talán igen és a koncerten is ott voltak tegnap este.

 

Ezt a délutánt/estét úgy éltem meg, ahogy a legszebb reményeimben elképzeltem. Úgy igazából semmi se zavarta a szórakozásunkat. Mint alább is írtam, szerintem nagyon profin megszervezett esemény volt, minden ment mint a karikacsapás, a Valtonosok nagyon udvariasak és kedvesek voltak, le a kalappal előttük. Ráadásul még a "büfé" -ben se kellett sokat várni, fél órával a kezdés előtt még kiugrottam egy kis borért.

 

Maga a koncert teljesen magával ragadott, bár meg kellett állapítsam, hogy eleinte zavart az iszonyú hangerő, mert sikerült épp a jobb oldali hangszóró sorral pont szemben állnunk. Ez messzebbről biztos nem lett volna baj, de mi elég közel voltunk. Persze ezen gyorsan túltettem magam, hisz halkan se lenne jó, és akkor inkább már legyen hangos. Az egész megszólalás kegyetlenül jó volt! Amikor a Welcome To My World első basszusai gyomorba vágtak, azonnal kész lettem. Mióta vártam már erre és számítottam is rá, de élőben átélni, ahhoz semmi sem fogható. Innentől egy merő káprázat volt az egész, teljesen átadtam magam az élménynek. Szinte minden szám ütős volt, először a When The Body Speaks -nél tértem kicsit magamhoz. Kellett egy kis szusszanás, hogy aztán megint elemi erővel ragadjon el a hév a Soothe My Soul (már most hatalmas sláger)-A Pain That I'm Used To - A Question Of Time trió alatt. Ekkor éreztem, hogy kicsit öregszem, mert kezdtem fáradni. Talán ezért, talán nem, de a Secret To The End valahogy nem jött át nekem. Az albumon zseniális, élőben viszont nem hallottam ki minden olyan finomságot, ami a lemezen olyan szuperré teszi ezt a számot. Ennek eredménye, hogy a dal vége csak egy nagy ricsaj, ezzel jócskán lerontva az élvezhetőségét. Ráadásul úgy érzem, kicsit el is van nyújtva a vége, mert az albumverzióban nem ilyen hosszan válaszolgat egymásnak Dave és Martin. Nem tudom talán többet kellene hallanom élőben, és akkor kiérezném belőle azt a pluszt amit most hiányoltam. Ezt leszámítva nagyon jól szólaltak meg az új dalok, melyek közül talán a Welcome To My World, Angel, Sholud Be Higher, Soothe My Soul tették rám a legnagyobb hatást.

Mindig elcsodálkozom amikor azt írják egyesek, hogy kivennék a nagy slágereket a repertoárból. Tegnap is bebizonyosodott, hogy ez mekkora ökörség. Fantasztikusan szóltak a dalok, és láthatóan a jó nép erre is éhezik. Balgaság lenne megválni tőlük. Ebben a tekintetben számomra a Just Can't Get Enough volt a legnagyobb meglepetés. Christian lábdobját még most is a gyomromban érzem. A Never Let Me Down Again tökéletes lezárás volt, ami ugyan szokásos elemekkel operál, de hát nem erre vágyunk? Négy évente egyszer belefér, és kell is!

 

Az egyetlen szívfájdalmam, hogy hiába akartam ezúttal végre jobban figyelni a fiúkra, ez alig-alig sikerült. Pedig most elég közel álltunk a színpadhoz (a kifutó végével kb. egy vonalban), mégsem láttam sokat belőlük. Vagy azért mert tomboltam, vagy mert mindenki integetett előttem. Talán ennek az oka, hogy a zenekar hangulatából sok nem jutott el hozzám. Ami feltűnt, hogy a Goodbye után Dave gyorsan behúzott a színfalak mögé. Ja és még annyi, hogy a Just Can't Get Enough -nál nem jött ki a kifutóra mint Athénban. A koncert után nehezen találtunk taxit a népáradatban, de azért szerencsére egyet sikerült levadászni, így időben kiértem a zugló állomásra, ahol rengeteg fan társaságában mehettem hazafelé. Mindent egybevetve egy újabb remek koncertélménnyel lettem gazdagabb, minden forintot megért amit ráköltöttem. Remélem jönnek télen is!

Szerkesztve: 2013. Május 22. - Ody Mandrell

[Nute Gunray]

Nagyon kevés koncerten voltam idáig, de nálam is egyértelműen egy egész életemben meghatározó élmény volt a tegnapi. Örülök, hogy a fiúk megtalálták az egyensúlyt a klasszikus és a legújabb számok arányában, a Welcome to My World-nél én is hasonlóan éreztem. Nagyon gyorsan eltelt az idő, élveztem minden percét.

 

Remélem, a következő alkalomra hamarabb fog sor kerülni, mint négy év.

Szerkesztve: 2013. Május 22. - Nute Gunray

[Ody Mandrell]

Örülök Nute, hogy tetszett! Mindig jól jönnek a friss húsok. Ültetek ugye? Ott milyen volt a hangulat körülöttetek?

[Pildi]

Nagyon jó összefoglaló, Ody. Óriási koncert volt, a fiúk mindent beleadtak, engem még a hangosság és a folyamatosan fenn lévő kezek sem zavartak, annyira elvarázsolt az egész, mondhatni teljesen feloldódtam a koncerthangulatban. A legjobb dalok nálam a Soothe My Soul (erről már előre lehetett sejteni, hogy remek koncert dal lesz, és nem is okozott egy szemernyi csalódást sem), a Home, a Just Can't Get Enough (ez meglepően jól szólt volt, ahhoz képest, hogy 30 éves dal ), és persze az általad is említett nagy kedvencek voltak. A Secret To The End-hez pedig csak annyit tennék hozzá, hogy bár inkább a Broken lett volna helyette, annak egyszerűbb a dallamvezetése, szerintem sokkal jobban szólt volna a színpadon. A Secret nagyszerű dal, de ez nem tudott átjönni "nagyban".

És még mielőtt elfelejtem: csakis kiemelt állóhely ezentúl is! Eszméletlenül jó volt így.

 

 

Remélem, a következő alkalomra hamarabb fog sor kerülni, mint négy év.

Hát én is, mert nem biztos, hogy 4 év múlva még bírok állni 3 órát.

Hozzáteszem, hogy azért nem bánom, nem jönnek gyakrabban, mert így mindenki nagyon komolyan veszi a saját maga és mások szórakozását. Most is csak a zene hozta extázisba az embereket, mindenki a zenekarra figyelt, és nem volt menet közben vonulás sörrel a kézben, meg részeg lökdösődés ide-oda, mint más koncerteken már többször is tapasztaltam. Itt mindenki megadta a módját a szórakozásnak.

 

 

Ültetek ugye? Ott milyen volt a hangulat körülöttetek?

Két kollégámnak is ülőhelye volt, és mindketten csak a legjobbakat mondták a hangzásról. Igaz, a színpad onnan már nagyon messze volt, de a kivetítő azért rendesen közelhozta a bandát, így nem volt hiányérzetük. Mondjuk nekem úgy teljes az élény, ha érzem a tömeg lüktetését körülöttem, ami ülőhelyen kevésbé tud összejönni.

[Frenkie]

Örülök hogy jól éreztétek magatokat. Legközelebb Rammsteinre megyünk, akkor megyek én is.

[Nute Gunray]

Rammsteint én is szeretem. Egyébként mi is álltunk, a végére valóban kicsit fárasztó volt, de nem volt erre idő siránkozni.

[Ody Mandrell]

Rammsteint én is szeretem. Egyébként mi is álltunk, a végére valóban kicsit fárasztó volt, de nem volt erre idő siránkozni.

Én ugráltam, énekeltem, és minden ilyenkor szokásos dolgot csináltam. A ráadás előtt már a nyakam is fájt. A lassú blokk épp jókor jött amúgy.

[JakeSully]

Hegymászó dal fantasztikus felvételekkel

[JakeSully]

Bravissimo

[Wilde]

Bár nem olvastam (nem is tervezem), de úgy gondolom jól visszaadja ez nóta a botránykönyv hangulatát. Egyébként én erről a Szepesiről eleddig nem is hallottam...

 

https://www.youtube.com/watch?v=PalA7jUDh04

[JakeSully]

Tök jó

[JakeSully]

Huu de jóók

[P.I.D.]

 

Úgy emlékszem hogy ezt ma délután már beraktam (legalábbis a hozzászólás ablakba beillesztettem és a hozzászólásra is nagy valószínűséggel ráklikkeltem). Most azon tűnődöm hogy miért is tűnt el. Ha rosszul emlékeznék akkor elnézést. Tévedtem.

 

Ejj, elő kell szedni a többi albumukat, mert eddig csak az Archangel-t hallgattam "rongyosra".

[Wilde]

Elolvastam Ody írását, a Depeche Mode albumról és kedvet kaptam egy hasonló jellegű élménybeszámolóhoz...

 

Macklemore - The Heist

 

Az idei Daft Punk korong mellett az elmúlt egy év legkiemelkedőbb albuma volt nálam a The Heist. Annak tükrében mondom ezt, hogy az általam legjobban várt új Kanye lemez, elég silányra sikeredett, tulajdonképpen összecsapottnak éreztem. A The Heist ezzel szemben igazán profi, egyben művészi antológiája lett annak, amit ez a Seattle-i srác képvisel és el akar mondani a világnak. A hároméves munka pedig frenetikus eredményt hozott és amellett, hogy a kritikusoknál is jól szerepelt az album, az idő múlásával több single is igazán mainstreammé vált! Az album a megjelenés után órákkal első helyet szerzett az iTunes-on, a Thrift Shop pedig sokáig vezette a Billboard Hot 100-ot.

 

A sikerek kulcsa viszont nem csak Ben Haggerty-n (a.k.a. Macklemore) múlott, hanem óriási szerepe volt benne Ryan Lewis-nak is, aki producerként működött közre az albumon. 2008-ban társultak és kezdtek el együtt dolgozni, azóta új időszámítás kezdődött mindkettejük karrierjében. A “Professzor”, ahogy korábban nevezték a Seattle-i rappert már több, mint tíz éve kezdte ezt a szakmát, diszkográfiájára pillantva azonban nem találunk túl sok adatot. Ezt megelőzően egy stúdió albuma jött ki, amit még 2004-ben vettek fel és egy évre rá jelentettek meg, a The Language of My World cím alatt. A maga relációjában mérsékelten sikeres kísérlet volt, de az átütő eredményeket és az ismertséget már Lewis-al érte el és ennek a lenyomata ez a korong, amivel úgy gondolom, hogy az elkövetkező évek nagy alakja és egy teljesen heterogén kulturális fuvallat érkezett a rap szakmába…

 

Macklemore ugyanis igazán “unortodox rapper”. Kezdve azzal, hogy etnikumát tekintve ír felmenőkkel rendelkezik, ami nem túl gyakori a rapperek között és valójában Eminemet leszámítva ez a műfaj valamilyen szinten még mindig az afroamerikaik “privilégiuma”. Emellett olyan témákat is feszeget, mint például a homofóbia, vagy az azonos neműek házassága, ami nem hogy nem tartozik hozzá ehhez a szakmához, hanem éppen az ellenkezőjét szokták hirdetni (ez alól talán az Odd Future-s srácok az egyedüli kivételek). Nem a kábítószer fogyasztásról, vagy a balhékról énekel (sőt pont, hogy a drogok káros hatásaira hívja fel a figyelmet egyik számában, de ezt sem olyan szájbarágós, általános iskolai drogprevenciós szinten, hanem első-kézből, a saját keserű tapasztalatai alapján figyelmeztet), hanem a sportokról, a gyerekkoráról, általános emberi érzelmekről.

 

Két kiadás készült alapvetően az albumból, egy normál, illetve egy delux edition. Az utóbbira felkerült három plusz dal is, közöttük az első single, ami még 2010 decemberében ki is jött, de erről majd később.

Számomra egyedüli negatívum talán az lehet, hogy nem konzisztensen ritmizálták a track list-et. Se nem lineáris, se nem keretes, de még igazából szakaszosnak sem lehet nevezni. Ez negatívum persze eltörpül a tengernyi remek dal mellett.

Nagyon erőteljesen indít a Ten Thousand Hours-al, majd ezt a felfokozott hangulatott tovább emeli két igazi party zenével, a Can’t Hold Us-al és Thrift Shop-al. Az első track nagyon jó alapot kínál a kezdéshez, feletébb ütemes, emellett igazán egyedi hangzással rendelkező dal, és úgy gondolom itt írták a legkiválóbb, legütemesebb rímeket a srácok! Az ezt követő trackek pedig egyértelműen Macklemore legismertebb és legkedveltebb alkotásai. Igazi mainstream slággeré vált mindkettő, a Thrift Shop-ra YouTube-on már több, mint 400 millióan kattintottak, de az idei nyár indulójaként is kikiáltott Can’t Hold Us is átlépte már a 110 milliós nézettséget. Ez utóbbinak a hangszerelését emelném ki, ami valami egészen hihetetlen. Az elektronikus-tól, egészen az olyan klasszikus zeneszerszámokig terjed a skála, mint a trombita (a trombitás rész a kedvencem), vagy a hegedű, de még egy dob is szerepet kap benne. Így alkotott egy igazi party nótát a csapat, nagyon ülnek a beat-ek, emellett tele van hook-okkal, fantasztikus! A másik nagy sláger a Thrift Shop volt, ami egy kicsit más stílusú, mint a többi track az albumon. Azt kell mondjam talán ennek van a legjobb ritmikája, mellette pedig a szöveg az ami, ugyanúgy, mint a Wings-nél elég abszurd, de nagyon jól van megírva!

A következő két track, két koprodukció, más művészekkel. Érzelmes, kicsit lassabb számok következnek, bár a Thin Line-nál nagyon jól figyeltek az ütemekre, így az nem tűnt annyira lassúnak, míg a Same Love-nál ezt már szignifikánsan érezni lehetett. Igazából egyik sem volt vontatott, csak nagyon élesnek éreztem a váltást a Thrift Shop után. Ezzel együtt a Same Love nekem nagyon tetszett, nagyon szép szám és zeneileg is professzionálisan volt összerakva. Mary Lambert fantasztikusan hangzik a refrénben, remekül illeszkedik a hangja ehhez a dallamhoz, emellett komoly mondanivalóval is rendelkezik a dal, de nekem ami a legjobban tetszett benne az, az ahogy a zongora hangja “megszólalt” alatta!

A következő cím, a Make The Money igen érdekes volt, ahogy a lassabb zongora szólamokat vegyítette a markánsabb beat-ekkel. Igazából inkább egyfajta átvezetőként szolgál a lemez középső szekvenciájában. Ehhez hasonló funkcionálisan a Neon Cathedral, ami egyben szerintem a leglassabb szám az egész track list-en. Érzelmes, bár kissé elnyújtott, rossznak azért semmiképp nem mondanám. Alapjaiban a Same Love-ra hasonlít, bár hangzásban teljesen más. Az ezt követő BomBom teljesen elkülönül a többi számtól, gyakorlatilag egy zongoraszólót kapunk itt a lemez közepén, megfűszerezve egy kis elektro hangzással, illetve a dal második felében itt is előkerül a trombita. Ha nem nyújtották volna el annyira az elejét, még élveztem is volna, agykikapcsolásra ettől eltekintve tökéletesen alkalmas.

Ezután jön a White Walls, amivel el is kezd ismét felpörögni a lemez hangulata. Ütemesen üde, vidám dal, egy nagyon enyhe synthpop áthallással, a dob fillek pedig egészen egyedi állapotot idéznek elő a refrén előtt. A Jimmy Iovine is igencsak különös track lett. Az említett úriember az Interscope társalapítója és ez a dal annak állít emléket, hogy Macklemore mennyire kétségbeesett volt annak idején, hogy szerződést kössön egy nagy kiadóval, közbe pedig rá kellett jönnie, hogy a lemezkiadók csak le akarják húzni. Az electropop hatás itt érvényesül a legszembetűnőbben, emellett kapott egy ilyen kis gengszteres színezetet a szöveg, sokkal gyorsabb a beszédtempó, más az előadásmód, ezzel a számmal egyértelműen az Interscope-nál lévő rapperekre akart reflektálni.

Itt következeik aztán a Wings, ami nekem a személyes kedvencem az egész albumról! Elég szürreális az egész dal, ha kifejezetten szó szerint vizsgáljuk a szöveget, akkor végig csak kosárlabda cipőkről énekel benne, de olyan szofisztikáltan teszi ezt, hogy az már tényleg költői! Ha jobban megvizsgáljuk, akkor pedig láthatjuk, hogy ez messze túlmutat a cipőkön, gyerekkorának egy részletét dolgozza fel, nagyon sok kis srác hasonló érzéseivel együtt. Tényleg érezni a rímeken, hogy lélek van bennük, emellett az egyik legösszetettebb hangszerelést kapta ez a dal. A csörgődob az valami fantasztikus, de a track második felében felzendülő hegedű játéknál ténylegesen megborzongott a hátam, hogy a szám igazi esszenciáját adó gospel szerű refrént ne is említsem. A lezárása is gyönyörű, szépen kijön a fade out, nagyon kompakt számot raktak össze Lewis-al! Körül-belül egy éve már folyamatosan be van ragadva ez a track, a fejemben lévő képzeletbeli lejátszóba és teljesen random szituációkban jutnak eszembe bizonyos sorok belőle.

Ezt követően megint lelassul az iram. Az újabb track az A Wake címet viseli. Különleges hangzási világgal rendelkező nóta, a zongora talán a legmeghatározóbb. Miután szépen lecseng ez a dal, felcsendül a Gold, ami hihetelenül üde, pezsgő, vidám. Hangulatilag talán a Can’t Hold Us-hoz tudnám hasonlítani, ez is kitűnő party zene, csak nem olyan mainstream, mint a korábban említettek. Nem olyan kidolgozottak a rímek, mint abba, de nagyon jó volt ez így a korong végére.

Az utolsó két szám a Starting Over és a Cowboy Boots kissé melankolikusabb dalok. Előbbiben közreműködött a Band of Horses is, nagyon érezhető is volt a hangulatán, de én elégedett vagyok az eredménnyel. Egyébként ez a szám a saját újrakezdéséről szól, miután 2010-ben két év elvonó után sikerült végleg megszabadulni a drog és alkohol problémáitól. A végső track pedig elég furcsa volt nekem. Country-s hangzású rappet bevallom őszintén még soha nem hallottam. Nem volt rossz, az album kivezetéseként hatott is, de nekem igazából nem nyerte el a tetszésemet.

Amit mindenképpen érdemes meghallgatni a The Heist-ról, az a Ten Thousand Hours, a Can’t Hold Us, a Thrift Shop, a Same Love, a Wings és a Gold. Ennyi jó track-et egy albumon legutóbb Kanye-tól láttam, három éve!

 

Végigmenve azon, hogy mi került rá, felvetődhet a kérdés, hogy mi maradt ki a lemezről. Így sem lett rövid a track list, 15 dallal és több, mint egy órás időtartammal (a legrövidebb dal is majdnem 4 perces), azonban van három szám, ami nem került fel az alap korongra, csak a delux editionre. A Castle-t, a My Oh My-t és a Victory Lap-et lehetett megkapni a delux-on bonus track-ként. Én Deezer-en szoktam zenéket hallgatni és ott csak a normál album volt elérhető, de meghallgattam a bonus tartalmat is YouTube-on egyenként és azt kell, hogy mondjam azok is fantasztikusak, nagyon illeszkednek az album hangulatába. Mondjuk, ha egybe hallgatom meg ezeket a 15. track után, akkor még kaotikusabban lenne ritmizálva a track list, de mindegy. A plusz tartalomból igazából a második dalt emelném ki, a My Oh My-t, ami amellett, hogy felidézi a gyerekkori éveit, egyben emléket állít a Seattle Mariners legendás play-by-play kommentátorának, a 2010-ben elhunyt Dave Niehaus-nak. Ennek is kitűnő hangszerelése van, emellett egyébként a hozzá készült klip is remekbe szabott lett.

Igazából megemlíthetném még az Otherside-ot (talán a kedvenc dalom Macklemore-tól, bár kifejezetten a remix változatot szeretem ebből), vagy az And We Danced-et, ami kronológiailag nézve szintén rákerülhetett volna a korongra, de a The Heist így is kitűnő lett!

 

Azt szeretem igazából Macklemore-ban és ebben az albumban is, hogy amellett, hogy tud csinálni nagyon érzelmes, elgondolkodtató, komoly tartalommal rendelkező, gondolatébresztő számokat, mellette az igazi party zenék és a pure rap sem hiányzik! Aki fogékony erre a műfajra, vagy csak kíváncsi egy sokszínű hangszerelésű albumra azoknak tudnám ajánlani a The Heist-ot. Én nagyon élveztem!

[JakeSully]

Jól sikerült Disney válogatás

Szerkesztve: 2013. Október 23. - JakeSully

[Wilde]

A tegnap első ízben megrendezett YouTube Music Awards-on 6/2-t találtam el... arányaiban még mindig sikerült felülmúlnom az Oscar tippjeimet. A Rudimental-t nagyon sajnáltam, megérdemelték volna legalább a Breakthrough díjat, bár én a Video of the Year-re is jogosnak éreztem volna őket. Mindenesetre Macklemore-ék sikerének örülök, Eminem-et is bírom/bírtam, de az Artist of the Year-t is a Macklemore & Ryan Lewis párosnak adtam volna. Amire még felhívnám a figyelmet, az a Walk Of The Earth Feat. KRNFX - Taylor Swift cover videója, a legjobb, ahogy beatbox-ol a srác. :clap:

[Frenkie]

Ez egy nagyon jó szám, jó vidám, a klip meg fantasztikus. Mindenféle zenekedvelőnek érdemes meghallgatnia.

 

[Frenkie]

Ez valami csodálatos dal.

 

[JakeSully]

Bevetésre indultam az este, sok rozéfröccsöt vinni be a testbe

 

Ufó lettem, édesanyám - Herczeg Flór

[Rog]

 

Egész jópofa ez a koncert.

[kudar]

http://www.youtube.com/watch?v=4Fscdawujdk

[JakeSully]

Rog, ez a Tom és Jerry koncert nagyon jó volt. Hogy én gyerekkoromban mennyit is néztem a Cartoon Netwoorkon ezen meséket, te jó ég. A régi szép idők..

 

Az új Trónok Harca előzetes zenéje nagyon hangulatos

[Rog]

Hogy én gyerekkoromban mennyit is néztem a Cartoon Netwoorkon ezen meséket, te jó ég. A régi szép idők..

Jekk is néha egy kis nosuztalgia.

[JakeSully]

Kell ennél jobb reklám Budapestnek?

[Darth Krande]

Enigma-kedvelőkhöz egy kérdés: ez melyik szám?

[Ody Mandrell]

Enigma - Turn Around

[Darth Krande]

Köszönöm szépen!

[Ody Mandrell]

Szívesen.

[JakeSully]

Remek rock zene