Hát nekem roppantúl egyben van a teljes SAGA, viszont soha nem volt titok, hogy a Prequel volt a szívem csücsöke vala  ám a Sequel oda csücsült másik csücsöknek!  A Classic csak induri-pindurit sorolódik hátra hozzájuk képest!  

A kockázatok és mellékhatások elkerülése végett a spoilerkapcsolót csak az nyissa le, akit nem riaszt el 29 oldalon terpeszkedő, 112 862 karakterből álló tömény Star Wars agymenés egy olyan bezsongott, elvakult és megőrült, na meg (klinikailag még nem igazolt, de sokak által magabiztosan állított) grafomániás Star Wars fantól, mint én vagyok.  Szóval, elkészültem a kritikával, bár talán jobb szó rá az elemzés. És újra meg kellett állapítanom, hogy azért nem írok a Star Wars filmekről kritikákat, mert képtelen vagyok visszafogni magam. De hát, egyszer van az ember életében utolsó Saga Star Wars film... Vagy kétszer... De lehet, hogy háromszor is előfordul.   

 

Spoiler

Kezdődjék a móka. Szóval, The Rise of Skywalker. Hm… Jól emlékszem minden Star Wars film hatására, amit az The Phantome Menace óta a moziban láttam. Az a film például elvarázsolt, úgy jöttem ki róla, hogy bár addigra már többször láttam, mégis le tudott nyűgözni a világával, Qui-Gonnal, Darth Maullal, a fogatversennyel.

Az Attack of the Clones-nál úgy éreztem, hogy csodát láttam, olyasmit, amit soha többé nem fogok. Számomra a Star Wars sava-borsa benne volt, egy költeménynek hatott, ami mintha nekem szólt volna teljes szívvel. Akkor nem csak megerősödött a rajongásom, de onnantól Lucas afféle történetmesélői példakép lett számomra (a mai napig).

A Revenge of the Sith esetében úgy jöttem ki a moziból, hogy azt gondoltam: mi a franc? Számomra az a film egy hullámvasút volt, ami ezerrel robogott úgy, hogy nem benne ültem, hanem mögött lógtam. Imádtam, de éreztem, hogy a felét sem fogtam fel mindannak, ami benne volt. Töményebbnek és gyorsabb üteműnek éreztem, mint addig bármilyen Star Wars-t.

A The Force Awakensről vegyes érzésekkel jöttem ki. Láttam benne a jót, de azt is, hogy ennyire bátortalan Star Wars-t még nem kaptunk, és bennem is ott volt a tüske, hogy ez az OT rajongóit szolgálta ki, a PT-re alig érezhetően utalt. De végül – második nézésre – megszerettem, mármint igazán megszerettem, mert Rey, Kylo Ren és Finn, na meg az a különleges hangulat, ami belengi, és az, hogy képes Lucas szimbolikáját, ha nem is teljesen átvenni, de nagyszerűen megidézni, és a bájosan lapító bátorság, amivel megölte Han Solót és eldugta előlünk Luke-ot… Nos, a film mindezzel megkedveltette magát velem.

A The Last Jedi volt mindközül a legerőteljesebb SW élményem. Mintha életem buliján találkoztam volna életem nőjével és együtt töltöttük volna életem éjszakáját. Az első percekben gondolkodni sem tudtam, igazából a castra és arra, hogyan jöttem ki, csak homályosan emlékszem, annyira elbódított ez a remekmű, amihez foghatót Lucas sem tudott. Rian Johnson szintén példaképemmé vált, és nagyon remélem, hogy egyszer talán összehozok egy olyan művet, ami megközelíti az Attack of the Clones-t vagy a The Last Jedi-t. Persze tudom, hogy ilyen sosem lesz, de törekedni erre szép dolog.

Aztán itt van a The Rise of Skywalker. Nos, ha a The Force Awakens-ről vegyes érzésekkel jöttem ki, erről a filmről összeturmixolt érzésekkel botorkáltam elő a sötét teremből. Ahogy a többieknek – szerintem mindenkinek, aki kérdezte – mondtam: a véleményem pozitív, de ezt még emészteni kell. És igen, ezt a filmet rohadtul emésztgettem. Abban biztos voltam, hogy tetszett, őszintén magamba nézve nem éreztem semmi komoly negatívumot a film felé, de azt igen, hogy ezt fejben helyre kell rakni. Mert ebben a filmben minden benne volt, amit nem akartam látni benne.

 

• Rey valaki.
• Rey egy ismert karakter leszármazottja.
• Palpatine feltámadt.
• Palpatine klónoztatta magát.
• Kylo Ren átállt a Világos Oldalra.
• Bolygópusztító fegyver is van már megint.
• Viszont új űrhajó már annyi sincs, mint az ep7-ben.

 

Persze mindezen listán szereplő „kösz, de kösz nem” elemek megpillantása után elkezdhettem volna zsigerből utálni a filmet, beállhattam volna a Disney-t a sátán cégének tartó csoportba és máglyán elégedhettem volna az ep7-9-et, de ha minden filmet megutálnék, csak mert valami nem tetszett benne (vagy az egész), akkor már semmiért sem rajonganék. Pláne nem a Star Warsért, a Star Trekért, az Alienért, a Jurassic Parkért, a Witcherért vagy a Mass Effectért. Ami olyan sokáig él és növekszik és mindezek természetes velejárójaként a kornak vagy éppen korszaknak megfelelően változik, abban óhatatlanul lesznek olyan dolgok, amik nem tetszenek.

És mivel alapvetően nem vagyok gyűlölködő fajta, szeretem mindenben megkeresni a jót, vagy legalább azt, amit élvezni tudok – ha nem megy, akkor meg nem foglalkozom tovább a filmmel, könyvvel, akármivel. A dolgot még csak nem is szoktam erőltetni, elég jól ráérzek, mi az a történet, ami megnyer és mi az, ami taszít.

Nos, a fenti lista ellenére a The Rise of Skywalker nyerő volt, és főleg azért, mert minden olyan elem, amit nem akartam látni, olyan érzelmi- vagy jelentéstöbblettel lett megfűszerezve, ami a legrosszabb esetben elfogadtatta velem, a legjobb esetben pedig megszeretette. Hogy miért?

Nos, azt a film cselekménye mentén szeretném felvázolni, amit „kisebb” elmélkedésekkel szakítanék meg a fontosabb pillanatokban. Erre azért van szükség, mert ez már a harmadik kritikám, aminek nekiülök, és az első kettőt a folyamatos csapongás miatt vágtam a kukába. A film cselekménye mentén haladva viszont legalább rendszerezett és irányba maradhatok. Szóval…

 

A nyitány

Igencsak erőteljesen foglalkoztatott, hogy hogyan fogja Abrams bemesélni Palpatine visszatérését, így eléggé meglepett, hogy az Uralkodó visszatérését lényegében az arany betűk alatt letudta. Ez a fajta deus ex kezdés meglepő volt számomra így, a kilencedik, utolsó rész nyitányában.

Az információt alig sikerült feldolgozni, máris jött a következő meglepetés. A szokásos űrhajós kezdés ezúttal egy felettébb ismerős bolygóhoz kanyarított minket. Na mondom, ez igen, egyből egy PT világgal nyitni, mindjárt Mustafarral. Zseniális! De hopp… Mik ezek a fák?

Hát igen, az ep9-ben Mustafar nem ismert oldalát mutatta, ez el is bizonytalanított a bolygóval kapcsolatban. Nem akartam még egyszer felülni Abramsnek, mint Hosnian Prime-mal, amiről a moziban még szentül hittem, hogy az bizony Coruscant volt. Szerencsére ezúttal nem kellett csalódnom, az ep9 tényleg Mustafarral nyitott. Kicsit sajnálom, hogy Vader kastélyának romjai végül nem kerültek bele, de akkor is kellemes egy PT világot is látni a zárófilmben, ráadásul jó emlékeztető is. Mustafar pokoli világ és Vader „otthona”, remekül párhuzamban áll egy bizonyos másik Sith jelenlegi otthonával, az Exegollal.

Ezzel rá is kanyarodunk Palpatine-ra. Öt perc, ha eltelt a filmből, és Kylo Ren már kivont karddal jár egy olyan világ mélyén, amihez foghatót csak egyet tudnék felidézni: az LV-426-ot. Mindkét világ halott szikla, mindkettőn erőteljes a villámlás, mindkettőn a sötétség és a kék szín a domináns, mindkettő sötét és mindkettőtől feláll a szőr a hátamon. Mustafar is fenyegető világ volt, de Exegol messze a leghangulatosabb és legbaljósabb bolygó az egész Star Warsban. És ennek oka részben talán az is, hogy Mustafaron azért mutatkoztak az élet jelei, itt viszont semmi nincs a betelepült Sith szektásokon túl.

De haladjunk tovább. Szóval, öt perc, ha eltelt a filmből, de kezd túlcsordulni bennem az információk tömkelege. Palpatine visszatérését követően ugyanis realizálnunk kell, hogy ő teremtette Snoke-ot (mutatnak is pár dunsztosüvegbe zárt Snoke-ot), és valójában Palpatine volt az, akit Kylo a fejében hallott, nem Snoke vagy Vader.

Aztán Sidious gyorsan tisztázza, hogy tényleg meghalt, majd idéz nekünk az ep3-ból. Ez egyrészt kedves gesztus, másrészt nagyon „kiszólás a nézőnek” szaga van. Szó szerinti idézet, ami fura, kicsit irreális, hogy 60 év távlatából és egy halállal később Palpatine szóról szóra ugyanazt mondja fel Kylónak, amit anno Anakinnak spontán előadott. Ennek ellenére nagyon örülök ennek a mondatnak, ugyanis ezzel Abrams remekül összekapcsolta az ep3-ban nyitva hagyott szálat az ep9-cel, ezzel mintegy szorosabbra rántva a köteléket a három trilógia között.

Merthogy nekem mindig is b*szta a csőrőmet, hogy Lucas bemesélte ezt a „Palpatine keresi a halhatatlanságot” az ep3-ba, aztán az ep4-5-ben nem is látjuk az öreget egy cameón kívül, az ep6-ban meg bevágják egy aknába, amit ő annak ellenére képtelen túlélni, hogy korábban Jediket ennél magasabbról is láttunk alázuhanni gond nélkül. És akkor itt most álljunk is meg egy csöppet, ugyanis eljutottunk egy ponthoz, ami a listámon szerepelt.

 

Palpatine feltámadása

Palpatine fizikai feltámadásának lehetőségével valójában már a film előtt megbarátkoztam, ugyanis míg Rey származását a filmek és egyéb művek nem alapozták meg, ezt tulajdonképpen már az ep2 biztosította a klónozás bevonásával, valamint az ep3-ban kifejtett dolgok is ennek adtak alapot. A The Clone Wars és a Rebels éjnővér szála, illetve némelyik képregény pedig további adalékot adott hozzá, például a lélekvándorlás lehetőségét, így annyira nem ütött szíven, hogy Palpatine végül fizikai valójában is megjelent.

Az, hogy klón-e a teste, az jó kérdés egyelőre, bár a film az ellenálló katona, Beaumont Kinen keresztül ezt sugallja. Ő állítja, hogy a klónozás és sötét Sith praktikák tehetik lehetővé Palpatine feltámadását. Innen már nem nehéz kalkulálni: a teste klón, a lelke pedig Sith praktikával szállt belé.

Én jelenleg ezen az állásponton vagyok, és annak köszönhetően is tudtam elfogadni a klón test létét, hogy nem egy ereje teljében visszatért Uralkodót kaptunk, hanem egy olyan roncshalmazt, amihez képest Darth Vader az egészség és fittség élő szobra volt.

A Dark Empire című képregényben nekem pont az nem tetszett, hogy Palpatine-nak fiatal, életerős klónja volt, és mellesleg úgy csereberélte őket, mint más az alsógatyáját. Mert ez felvetette bennem a kérdést: ha ez ilyen egyszerű, mi a frászért várt a haláláig? Minek élt egy aszott öregember testében, ha átugorhatott egy másik, fiatal, életerős klón testbe?

Az ep9-ben nem ez a helyzet. Palpatine itt vak, gép nélkül mozogni sem bír, a teste rothad, és mindez egyértelművé teszi azt is, hogy nem tud csak úgy testet váltani, és nem is lehet csak úgy létrehozni neki egy új testet, mert akkor nyilván már rég leváltotta volna ezt a förtelmes porhüvelyt. Egyedül a szelleme az, ami ugyanolyan erős, mint volt, de ez ellen sosem volt kifogásom.

Szóval, a korábban a TCW-ben és a képregényekben látott Sötét Oldal praktikákkal és a klónozás lehetőségével, na meg azzal, hogy Sidious egy aszott testben gyötrődik, én teljesen elfogadom, hogy Palpatine, aki áhítozott a tényleges halhatatlanságra, ilyen természetellenes, ocsmány formában vissza tudott kapaszkodni az élők sorába.

És most térjünk vissza a filmre.

 

A Birodalom felemelkedése

Mármint szó szerint. Palpatine csonka kezén villámok cikáznak át, és a föld alól impozáns módón kiemelkednek a birodalmi csillagrombolók. Ez a jelenet már a trailerben elnyerte a tetszésemet, mert tényleg iszonyú impozáns – bár nem túl egyedi, hiszen ugyanezt Abrams háromszor is eljátszotta a USS Enterprise-zal (egyszer a Star Trekben, kétszer a Star Trek: Into Darkness-ben), de teljesen megértem, hogy birodalmi csillagrombolókkal is el akarta játszani. Én azóta imádkoztam egy ilyen jelenetért, hogy találtam a neten egy képet, amin egy Imperial a vízből emelkedik ki.

A moziban természetesen még meg voltam arról győződve, hogy ezek Imperial I-esek, amiket Palpatine évtizedekkel korábban küldött el az Ismeretlen Régiókba, és már az Exegolon alakították át őket. Sajnos azóta kiderült, hogy ezek Xyston-osztályú csillagrombolók. Ezt bánom, sokkal jobban örültem volna annak, ha az új osztály tényleg új hajó lett volna, mert míg az X-szárnyú, TIE vadász és a többi hajó továbbgondolása az eredeti hajóknak, a Xyston majdnem teljes másolata az Imperial I-nek.

Márpedig sok dizájnbeli probléma volt azon a hajón, amit a Resurgent-osztállyal kiküszöböltek, ehhez képest most visszaléptek erre a tervezési hibáktól hemzsegő változatra. Az egyetlen, ami jó sok gondolkodás után úgy-ahogy el tudta ezt fogadtatni velem, az az, hogy Palpatine-nak az a célja, hogy ezekkel a csillagrombolókkal emlékeztesse a Galaxist a Birodalomra, a terrorra és ő magára. Mivel a Resurgentek alig egy éve jelentek meg a Galaxis ismert területein, és nyilvánvalóan ennyi idő alatt a kisebb létszámuk miatt fele annyi világra sem juthattak el, mint 24 év alatt az Imperialok, így a Xystonok jobban felidézik az emberben a régi világrendet.

Plusz van még egy oka, amiért hajlamos vagyok a Xyston Imperial-klón mivolta fölött szemet hunyni, méghozzá az, hogy az, ahogy felemelkednek az Exegol felszíne alól, olyan, mintha élőholtak törnének fel sírjaikból. Ez pedig nagyon hátborzongató az ep7 tükrében, aminek nyitányában láttuk a Jakkun a „sírjukban” heverő Imperial csillagrombolókat, amik egyúttal a halott Birodalmat is jelképezte. Talán még emlékeztek is, hogy többen említettük: a sivatagban heverő csillagrombolóknál semmi sem mutathatta meg jobban, hogy a Birodalomnak tényleg vége. És mivel a Xystonok ennyire hasonlítanak az Imperialokra, ez a sírból kikelő, a Birodalom feltámadását is jelképező motívum sokkal látványosabb.

És ezt az egész „halottámasztást” csak tetézi Exegol pokoli világa és az, hogy a csillagrombolók felemelkedését megelőzően Palpatine kezét látjuk, amint cikázik rajta az elektromosság, így tényleg olyan, mintha az alvilág uralkodója megidézte volna az élőholtak mechanikus seregét.

Na de haladjunk tovább. Palpatine még megvillantja, hogy tudja, kicsoda Rey, bennem meg felvillan egy vészjelző. Mivel nem spoilereztem, nem tudtam, mi lesz a válasz Kylo Ren kérdésére, de azért túl sok lehetőség nem állt fenn. Bennem nagy hirtelen ezek merültek fel: Palpatine lánya, Palpatine klónja, Anakin reinkarnációja.

 

Gleccsermenet

Hadd jegyezzem meg: ha soha többé nem látom Chewie-t amellett az istenverte sakktábla mellett, boldog emberként élem meg az öregkort. Az ep7-ben még poén volt, a Solóban kínos, itt meg már én szégyelltem magamat. Szerencsére a helyzetet mentette Poe és Finn poénkodása, illetve az, hogy a filmek még ebben is képesek voltak egy kis ívet hozni: a Solóban Beckett okítja Chewie-t, aki még csak nem is hallgat rá, az ep4-ben droidokkal szemben nem tud győzni, de itt már ő jön ki győztesen.

Megérkezünk a Sinta gleccserhez, ami a Mustafar és az Exegol után újra egy olyan világ, amiről nem süt az ep4-5-6, és ez kellemes megnyugvással tölt el. Lehet, hogy hajók terén nem tud újat felmutatni a film, de bolygók terén szépen hozza azt, amit elvárok: új, lenyűgöző és meglepő világokat.

Gyorsan kiderül, hogy van egy kém, és bár Poe valószínűleg csak kamuzott, amikor azt mondta, hogy tudta, ki az, én már itt biztosra vettem. Egyszerűen szóba sem jöhetett más.

Ezt követi egy gyors üldözés, de tényleg piszok gyors, ember legyen a talpán, aki elsőre le tudta követni. Egyik percben még a gelccserben voltunk, aztán már sziklák közt manővereztünk, aztán tornyok közt szlalomoztunk (csak későbbi megnézésre jöttem rá, hogy ez egy tükörvilág), végül egy bazi nagy dög akarta lenyelni a Falcont, de csak a TIE vadászok akadtak a torkán. VAÓ!

A poén az, hogy nekem nem is ezeken akadt meg elsőre a szemem, a vigyor azért ült ki az arcomra, mert végre megerősítést nyert az az évek óta fennálló gyanúm, hogy a Falcon ágyúja egy gyűrűvel az ablak körül is tud forogni, és emiatt van az, hogy a lövegállásból nézve néha fent, néha lent van az ágyú. Megjegyzem, ez apróság és csak az ilyen elvetemülteknek fontos, mint én, de akkor is ad egy plusz kis fejlődést: a Solóban a Falcon ágyúja olyannyira korlátozott mozgású, hogy az még Beckettet is meglepi, akkor a felső ágyú csak előre, a hátsó csak hátra tudott tüzelni. Most viszont a két ágyú lényegében az egész Falcon körüli teret lefogja.

 

A Jedi legyen veled

A következő rész lényegében az ep8-on kiakadt rajongók egy részének kielégítésére szolgál. Miközben sokan felháborodtak azon, hogy Rey képes volt legyőzni Kylót fénykardpárbajban, az ep8-ban meg már követeket emelget – amiknek egyike sem volt alaptalan és igazából nem is volt különleges –, most kaptunk egy remek kis kiképzési szakaszt.

Kellett? Nem feltétlen, de mégis elbírja a sztori, ráadásul egészen eddig úgy száguldottunk, mint Anakin és Obi-Wan a coruscanti csatában, utoljára ott éreztem azt, hogy így elszaladt velem egy film.

Itt viszont végre megpihenünk kicsit, és ezen a ponton szeretnék kicsit megemlékezni arról, hogy milyen remekül tudják az új filmek bevezetni a karaktereket. Az ep7-ben Finnt és Rey-t úgy mutatta be Abrams, hogy nem szólaltak meg, sőt az arcuk sem volt látható jó sokáig. Az átvezetés is nagyszerűen működött, az egyik snittben Finn felteszi a rohamosztagos sisakot, aztán, mintha csak kinyitnának előtte egy ajtót, ott van Rey, fején olyan szemüveggel, amiben rohamosztagos lencsék vannak. Ráadásul egyik karakter a Birodalom jelenében van, a másik a múltjában, és mindkettő menekülni akar a saját rideg, ellenséges környezetéből.

Az ep8-ban Johnson hasonlóan bravúrosan vezeti fel a szereplőket, a szereplők kérdéseire válaszul vezeti be őket. Finn megkérdi, hol van Rey, és már ugrunk is Ahch-Tóra, ahol Rey van, aztán Luke megkérdi, hol van Han, mire válaszul átugrunk Kylo Renre, Solo gyilkosára.

Az ep8-ban Abrams Johnson módszerét követte, vagyis a szereplők reakciója vezetett el minket Rey-hez. A Falconban csak Poe és Finn vannak jelen, megjegyzés is történik Rey hiányára, így mire odajutunk, a néző már maga is azzal foglalkozik, hol van Rey. Aztán hopp, már előttünk is van.

És a jelenet nagyszerűen mutatja be, mennyit fejlődött egy év alatt ez a régen még a Jedik létezésében is kételkedő ifjú nő. Lebeg ő, akárcsak a kövek körülötte, és rég halott Jediket próbál megidézni. Nem azokat, akik szellemként képesek visszatérni, hanem azokat, akik eggyé váltak az Erővel. Aztán szépen lejön, végigfut a pályán, de látszik, hogy az érzelmeinek még nem ura.

Ekkor csap le rá egy látomás, amivel párhuzamban Kylo újra előveszi a Vader sisakot. Nagyszerű jelenet, már csak azért is, mert a Saga folyamán mindig fontos volt a főhősök szempontjából az, hogyan reagálnak egy-egy látomásra. Rey esetében pedig különösen erőteljes a motívum, hiszen minden részben látott ilyet, s ez nagyban motiválta. Anakin és Rey között ilyen téren párhuzamot lehet vonni, hiszen eme két karakter az, akik több látomást is átéltek és ezekre reagálva szőtték a sorsukat. Viszont míg Anakint cselekvésre ösztökélték ezek a villanások, Rey – talán tanulva az ep8-ban történt fiaskóból – megfontoltabb módon közelíti meg azt, amit most lát. És persze, elbizonytalanodik a látottak hatására, de nem oly mértékben, hogy hitét vagy Luke fénykardját hosszú időre feladja.

A Falcon megérkezése után végre láthatjuk, milyen a dinamika az ifjú trió között és ez nagyon jó és nagyon különleges. Sajnos Anakin, Obi-Wan és Amidala között igazán nem volt dinamika, főleg a világban betöltött helyzetük miatt. Akárcsak az ep7-8-ban, úgy az ep1-3-ban a trió csak nagyon ritkán volt együtt, és Anakin volt a gócpont, aki viszont – a Sötét Oldalra húzásból kifolyólag – Obi-Wanban ellenséget, Amidalában pedig birtokolni való tárgyat látott, így nem alakulhatott ki olyan bájos, mókás, laza baráti kapcsolat, mint Han, Leia és Luke között. De még az sem volt az igazi, hiszen Han és Leia végül egymásba szerettek, Luke pedig nagyon eltávolodott tőlük az ep6-ra.

Rey, Poe és Finn triójában a gócpont Finn, aki remek kapcsolatot tudott fenntartani Poe-val és Finn-nel is az ep7-ben. Az ep8 ilyen téren különleges, ugyanis ebben a filmben – az egész Sagában egyedüliként – mindegyik szereplő más-más úton jár. Mondhatni, Johnson teljesen szétzúzta a triót. Ez nem baj, mert így jobban tudott egyenként a karakterekre összpontosítani, ami viszont nagyon sokat hozzáad az ep9-hez.

Abrams-nek ugyanis már nem kellett a trió kibontásával foglalkozni, sőt megkockáztatom, ennyire készen kapott, kialakított karaktereket álmában sem remélhetett. Ennek köszönhetően nyugodtan egymás mellé rakhatta őket és nézhette, mi sül ki belőle. És nagyszerű dolog jött ki a sütőből. Az ep7-ben felállított, az ep8-ban pedig letisztázott karakterek szinte újjászületve ugranak egymásnak kedves barátságossággal. Annak ellenére, hogy Rey-nek és Poe-nak csak egy-egy közös jelenete volt az ep7-8-ban, az ep9-ben fel sem merül az emberben, hogy hogyan lettek ezek ilyen jó cimborák. Mintha az egész trilógiában folyamatosan együtt lógtak volna, és teljesen természetes a színészek játéka – ami nem csoda, hiszen nagyon sok bizonyosságát láttuk annak, hogy Ridley, Boyega és Isaac az életben is barátok lettek (vagy ha nem, akkor Oscart nekik, mert kiváló színészek).

És a legjobb, hogy Finn itt sem vesztette el gócpont mivoltát, már az első közös jelenetekben szó szerint a civakodó Poe és Rey közé áll, mint a kapocs, ami összeköti őket, és mint az az ember, aki ütközőpontként szolgál. Külön tetszik, hogy Finn lojalitása ellenére nem fél megmondani Rey-nek az igazat, vagyis azt, amit Poe is állított: szükség lenne rá a harcban.

Palpatine visszatérését az ep8 óta szépen gyarapodott, de még mindig karcsú Ellenállás tagjai meglepve fogadják. Itt hangzik el a már korábban említett „klónozás, Sith praktikák” találgatás, ami ismételten: szerintem a Palpatine által elejtett ep3-as Palpatine idézettel együtt (pláne, ha az idézet hatására Darth Plageuis életkreálós sztorija is az ember eszébe villan) bőven elégséges magyarázat a filmek keretei között a feltámadásra. Elvégre, Jedi oldalról az Erőszellemekre az ep1-9 még ennyi magyarázatot sem ad.

Itt jegyezném meg, hogy talán még külön hasznos is volt Darth Mault belecsempészni a Solóba, ugyanis az ő megjelenése sok embert ösztökélhetett arra, hogy utána járjon, mégis hogyan élhet, ezzel pedig pont a Sötét Oldal természetellenes képességeihez kapcsolódó dolgokat ismerhetett meg, vagyis Sidious feltámadása már korántsem lehet annyira hihetetlen.

Ezúttal is kapunk néhány új infót, kicsit jobban megismerkedhetünk Exegol mítoszával, és az is kiderül, hogy Luke kutatott a Sötét Oldal után – ez jól összhangban van azzal, amit Luke ep6 és ep7 közötti időszakáról eddig tudtunk.

Hőseink végül elindulnak, hogy folytassák Luke gazda küldetését. Itt említeném meg, hogy amit Leiával látvány terén műveltek, az nagyon ott van a szeren. Bár a Rogue One-ban már láthattunk manipulált archív felvételt (hiszen Vörös 1-es körül kicserélték a pilótafülkét), az egy statikus díszlet, Fischer viszont egy élő ember volt. Bár nem egy alkalommal felismertem, hogy mely ep7 jelenetek alternatíváját vagy törölt részét látom, mégsem zökkentett ki, teljesen jól beleillettek a képbe.

Hangilag már ugyanez nem igaz, végig az az érzésem volt, mintha a színészek egy eléjük tett magnóról jövő beszédre reagálnának, és az is fura volt, hogy Leia szinte végig tőmondatokban beszélt. Plusz Maz Kanata jelenlétén szintén azt érzem, hogy őt azért rakták bele a filmbe, hogy kommentálja azt, amit Leia tesz, de nem tud elmondani (ez különösen a halála előtt érhető tetten).

Ám mindezt elfogadom az ismert tragikus esemény, azaz Carrie Fischer halálának tükrében, és bizony jobb így, mintha Leia off-screen tűnt volna el, mert méltó búcsút vehettünk mind a karaktertől, mind a színésznőtől.

 

Az első Ren(detlen) lovagok

Vader maszkját sosem tartottam igazán kiemelkedőnek. Jellegzetes meg minden, de talán pont azért, mert 4-5 éves korom óta ismerem, számomra semmivel sem különlegesebb, mint a rohamosztagosok sisakja. Kylo Ren maszkját viszont a kezdetek óta csípem, szerintem nagyon királyul néz ki. A legjobban az ep7-ben tetszett, amikor Kylo még zárt köpenyt viselt és csuklyát is húzott a fejébe.

Ráadásul a sisakja fontos jelentéstöbblettel bír. Igen, az embernek egyből az jut eszébe, hogy ez egy Vader-utánzat karakter. Abramsék remek húzása az volt, hogy Kylo Ren a történet szerint is Vader-utánzat, egy „Vader fan”, aki megpróbálja mímelni a nagyapját. Pedig – ahogy arra Han rámutat – Vaderrel ellentétben neki nincs szüksége a maszkra.

A sisak később sem vesztette el funkcióját, az ep8-ban a Vader-imitálással való leszámolást jelképezte az, hogy Kylo ripityára törte. Az identitását kereső ifjú Solo életében ez nagy mérföldkő volt. Erre most itt van újra, összerakták és a vörös motívumokkal olyan csinos, hogy még az Első Rend vezérkarának hölgy tagjának is elnyeri tetszését.

Mi tagadás, király tökfödő, de emellett továbbra is híven jelképezi Kylo jellemfejlődését. Az ep7-ben még Vadert mímelte, aztán a Rey-jel való párbajban elszenvedett sérülések, majd ezt követően Snoke megalázó szavai és szó szerinti földhöz vágása miatt a kölyök lelke darabokra tört, akárcsak a sisak. Az ep8 során aztán újra összeforrt a lelke, már nem küzdött magával, vágyaival, megszerezte, amit akart. Kialakult az a férfi, aki most az Első Rendet kommandírozza és igyekszik kijátszani a saját javára Darth Sidioust.

Az ep9-ben összeforrasztott sisak ezt jelképezi, Kylo Ren összeállt lelkét. Már nem tépelődik, nem próbál más lenni. Az ep7-8 lezúzó eseményei után újrateremtette önmagát, megtalálta identitását. Ezt még az is jól mutatja, hogy immár bárki előtt hajlandó levenni a sisakot, nem csak Rey, Han és Snoke előtt. Ezzel számára a maszk megszűnt rejtekhely lenni, már nem az identitásának része, csupán egy eszköz, amivel fenntarthatja a gonosz hadúr imázsát.

A Ren Lovagjai pedig remekül asszisztálnak ehhez az imázshoz. És bár sokszor hallom, hogy a trilógia elpuskázta ezeket a karaktereket, voltaképpen egyáltalán nem volt feladata a 188. fogdmegeket is kidolgozottan elénk tárni és kibontani. A Ren Lovagjai pontosan ugyanannyi funkcióval bírnak, mint a császári testőrök, a preatorianus testőrség, a magna testőrség vagy éppen az inkvizítorok. Király figurák, akikről majd sok-sok király sztorit lehet írni, és sok játékfigurát el lehet adni, de amúgy csak a hősök bokszzsákjai. Semmivel sem kellett többet foglalkoznia egyik filmnek sem ezekkel, mint megannyi elődjükkel. Biodíszletek, a biodíszletekkel pedig akkor sem kell foglalkoznia egy filmnek, ha történetesen akciójelenetük is van. Az ep9 pontosan úgy használta ki őket, ahogy ki kellett. Faszán feszítettek Kylo mellett, volt néhány cool snittjük, és végül jól leverték őket. Ahogy a magnákat, a császári őrséget és a preatorianusokat is. Pont.

Ja, ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy Hux a kém, ez a jelenet teljesen megerősített volna benne, épp csak nem írják ki egy fénylő nyílra, hogy ő a kém. Viszont ebben a jelenetben ismerhetjük meg Pryde főtábornokot is, aki karizmájával pillanatok alatt átveszi Huxtól a szerepet, sőt még arra is van ideje, hogy bemutassa: Huxról baromira nincs jó véleménye. Ez remekül reflektál arra, amit már az ep8 bemutatója után is írtam: a jó tábornoknak csak a szája volt nagy, a szónoki képessége hitette el velünk, hogy ő mennyire kompetens figura, de a Csillagpusztító elvesztése ékes bizonyítéka annak, hogy amúgy egy balf*sz. Az ep8 nyitánya csak ezt fűzte tovább.

Amit még ehhez a jelenethez hozzáfűznék, hogy a film kevés új űrhajói közül itt pillanthatjuk meg az elsőt, a Renek hajóját, a Night Buzzardot. Rég láttam már ilyen fenyegető hajót, talán az utolsó ilyen Maul Scimitárja volt. Nagyon baba, pláne azzal a füstcsíkkal.

 

Buli van aki-aki falvában

Hőseink elhagyják a kissé kiábrándító Ajan Kloss-i bázist – kiábrándító volt, hogy újra erdőbolygón vagyunk, mindez az Exegol, a gleccser és a hiperszökkenés közben látott világok után. De nem is fontos helyszín, legalábbis nem fontosabb, mint a D’Qar vagy a Yavin IV.

Viszont az is igaz, hogy mindezidáig a film engem nem szívott be. A sok infó és a száguldás távol tartott, nem tudtam belesüllyedni abba a jóleső érzésbe, aminek hála körülöttem megszűnik a világ. Túl sok minden történt talán 15 perc alatt sem, túl sok mindent kellett hirtelen feldolgozni.

De aztán elérkeztünk Passanára, engem meg heveny viszolygás fogott el. Megint egy sivatagbolygó. Ez már akkor is meh lett volna Tatooine, Jedha és Jakku után, ha történetesen egy kicsit megerőltetik magukat a készítők azzal, hogy eltolják a világot Tatooine-tól, de itt már azzal sem éltek. De alig értem a gondolat végére, máris jött C-3PO remek poénja, aztán…

Aztán az aki-aki fesztivál kinyúlt, megragadott és a moziteremből átrántott a messzi-messzi Galaxisba. Sokszor hangoztattam, mennyire imádom a Star Warsban azt, hogy a galaktikus kalandokba hétköznapi dolgokat vegyítenek. Az ep9-ben itt kaptam meg először és a buli azonnal magával ragadott, és szerencsére nem is eresztett már el.

Nagyszerű húzás volt egy ilyen vidám, színes partit bevágni a sivatag közepére, mert nem csak élettel tölti azt meg, de azt is bemutatja, hogy bár újra háború van, a gonosz megint visszapofátlankodott onnan, ahová előzőleg lepofozták, ám az élet nem állt meg, nem lett letargia úrrá a Galaxison, és még a Sith és az Első Rend sem tudja a jót, a vidámságot kiirtani a Galaxisból. És ez azért is kellett, mert az ep9 második felében már nem sok örömködni való marad.

Passanán ráadásul visszatér egy régi öreg is, Lando, akit személy szerint annak ellenére nem hiányoltam, hogy az OT-ből jobban bírtam őt, mint a főhősöket együtt véve, és a Solo után csak még nagyobb kedvencemmé vált. Billy Dee Williamsből sugárzik, hogy mennyire élvezi a show-t, és kisujjból hozza a vén Landót.

Szerencsére a filmből kihagyták ezt az egész „lányom elveszett, én megyek remetének” vonalat, és szerintem ez nem is egyeztethető össze Landóval (nem is tetszik, határozottan nem tetszik), így a visszatérésének nagyon tudtam örülni.

Ezt követi egy remek kis üldözéses jelenet. A film űrhajók terén nem remekel, de a felszíni járművek páratlanul faszányosak. Mind a lánctalpas robogók, mind a homoki uszályok remekül néznek ki, a jetpackok aktív használata meg már csak azért is tetszetős, mert filmben ilyet ritkán láttunk.

Passana fénypontja mégsem ez, hanem a kígyós jelenet. „A Jedi megismerésre és védekezésre, nem támadásra használja az Erőt” – mondja Yoda Luke-nak, de ezt a tanítást még Yoda sem fogadta meg. Az ep1-től az ep6-ig a Jedik jószerivel csak támadnak, ennek ugye a legékesebb példája az ep2-3, ahol már katonák, nem a béke őrei. De Ben Kenobi és Yoda még az ep6-ban is arra buzdítja Luke-ot, hogy harcoljon Vaderrel.

Luke az első olyan Jedi, aki képes támadás helyett félredobni a kardját. Sajnos később – ennek ellenére – mégis elköveti mesterei hibáját, aztán még tetézte is azzal, hogy elbujdosott. De Rey nem ilyen. Már az ep7-8-ból kitűnt, mennyire jószívű, és itt az ep9 eme pontján élő megtestesülése lett a Jedi Rendnek. Nem megtámadta a kígyót, nem szecskázta fel, mint Obi-Wan az acklay-t, hanem felmérte, megállapította miért vad, és meggyógyította.

Ezzel a tettével számomra Rey felkerült oda, ahol eddig Qui-Gon Jinn önmagában trónolt. Rey is A JEDI LOVAG! Csupa nagybetűvel!

A Passanán játszódó szakasz emellett azért is tetszett, mert hőseink végig vidámak – ilyen buliban nem csoda –, ontják a poénokat. Tíz film után ez az első olyan mozi, amiben C-3PO-t nem tartom feleslegesnek és nem idegesít, sőt a legjobb poénokat ő szolgálta. De imádtam Poe zseblámpás húzását és Finn félbesikerült szerelmi vallomását is (tudom, Abrams mást mond, de amíg ezt egy kánon mű nem cáfolja meg, én maradok a szerelmi vallomásnál, mert szerintem csak így működik a jelenet és aranyosabb is).

Ám mindennek vége szakad, villámcsapásra. A passanai kiruccanás vége a vidámságból, a laza kalandozásból átcsap egy sokkal komorabb, letargikusabb hangulatba. Amint Rey kezéből előcsapnak a villámok, és rájuk települ Chewie látszólagos halálának tudata, minden megváltozik, a film elkezd egyre sötétebb tónust ölteni (ebből a szempontból szerkezetileg hasonlít az ep3-ra).

A jelenet pedig nagyszerű. Az ep7-9-et azért is csípem, mert ebben az Erőt tényleg használják, mármint úgy rendesen. Bár az ep4-6-ban Vader és Yoda is úgy beszél az Erőről, ami közel határtalan képességeket ad felhasználójának, a korai filmek egyikében sem látni igazán különleges mutatványt. Az elme manipulációja, a tárgylebegtetés és a jövőbe látás tucatfantasy-képességek. Az Erővillám volt az első olyan, ami már érdekes is volt.

Az ep1-3 komolyabb dolgokat villantott, a Jedik szuperhősökre jellemző képességeket vonultattak fel több emeletnyi magasságokból lezuhanás túlélésével, visszaszökkenéssel, felgyorsulással, stb. De igazán a The Clone Wars kezdte ezt a témát kibontani, és a Rebels, valamint az ep7-9 szőtte tovább. Kylo lézernyaláb megállítása, Luke craiti trükkje és most az a pillanat, amikor Rey simán visszatart egy elrepülni készülő űrhajót (vagy a feltámasztás), már tényleg olyan mutatványok, amik után az ember nem kételkedik Vader vagy Yoda szavaiban. Igen, kezdem elhinni, hogy egy bolygó elpusztítása harmatos lepkefing ahhoz képest, amire az Erő képes.

A villámok kicsapása Rey kezéből pedig jó kis ébresztő volt. Egy pillanatra bevillant, hogy na, akkor tuti nem Anakin reinkarnáció, maradt a Palpatine csemete vagy a klón (ekkor már elég komoly tétet mertem volna tenni a klón dologra, mert lehetetlen volt, hogy a lánya legyen), aztán persze máris tovább sodort a tudat: Chewie meghalt. Neeeee… Haszontalan szőrgombóc, akit úgy ki lehetne venni a filmek javából, hogy a párbeszédeket sem kéne nagyon átírni, de azért ne halljon meg. Túl sok mindenkit vesztettünk már el a jók közül.

Aztán, ahogy a döbbenet és a kezdeti bánat elmúlt, eszembe villant, hogy hát két csapatszállító állt ott a Renekkel és a rohamosztagosokkal, szóval tuti nem halt meg (amúgy, később egy harmadik AAL-t is kiszúrtam). És Abrams nem is akart minket egy pillanatnál tovább abba a hitbe rángatni, hogy Chewie meghalt, hiszen alig két perccel később már megjelent a szőrgomolyag.

 

Gyászjelentés

Tetszik, hogy a film lendületes tempója ellenére Abrams több ízben képes volt rövidebb szüneteket beiktatni, amik alatt az emberek szusszanhatnak és feldolgozhatják a látottakat. Ilyen a Bestoon Legacy fedélzetén játszódó két jelenet is. Nagyon tetszik, hogy Finn – remekül reflektálva az ep7-8-ra – egyből ott van Rey mellett, próbálja átsegíteni gyászán, igyekszik vigasztalni őt.

A második szakaszban pedig újra teret kap némi mókázás, hála C-3PO-nak, ugyanakkor itt az örömködés mégsem felhőtlen. Ezen a ponton – és a film több más szakaszán szintén – kiemelkedő Daisy Ridley játéka. Rey szótlanul, leverten gubbaszt Chewie halála és a belőle kitörő gyilkos erő után. Szinte átsüt a vásznon az a mély bánat, ami eluralkodott rajta. Még egyszer sem éreztem Star Wars szereplőn, hogy ennyire mélyen megérintette az, ami vele történt. És mindezt Ridley átadja csupán annyival, hogy ücsörög és a semmibe révedésből csak néha-néha pillant fel.

Aztán Poe, Finn, na meg a kis D-O megjelenése helyre teszi, összeszedi magát és folytatja a küldetését, de érezhetően ez az első olyan pont, ami miatt Rey később megpróbál elszökni a sorsa elől.

Ami a Bestoon Legacy-t illeti, érdekes ez a hajó. Mondhatjuk, hogy félig új, hiszen az ep7-ben csak a nemesebbik felét láttuk, az ep9-re ráadásul az első felét áttervezték. És a tény, hogy most látjuk minden irányból, inkább az új hajók közé sorolja – vagy mondhatjuk, hogy régi-új. Ennek már eleve örülök, de hálás is vagyok Abramsnek, hogy megmutatta a hajót, mert bosszantott, hogy az ep7-ben nem láthattuk teljes pompájában.

Amúgy itt van egy párhuzam is: amikor az aszteroidák közül kirepülő Bestoon Legacy nyomába szegődik a szintén a sziklák között lapuló Night Buzzard, az emlékeztet arra az ep5-ös jelenetre, amikor a roncsok közül kiemelkedő Falcont kezdte követni a szintén a roncsok között lapuló Slave I.

 

A szép szemű és a fűszerész

Azt hiszem, mind egyetérthetünk abban, hogy modern, élettel teli Star Wars világok tekintetében a Rogue One és a Solo magasan verte az ep7-8-at. Az ep7-ben épp csak megpillantottuk Hosnian Prime-ot, máris szétrobbantották, úgyhogy a játékban egyetlen bolygó maradt: Cantonica.

Szóval Kijimi afféle hiánypótló világ – ahogy a Sinta Gleccserkolónia és az Ivexia is –, hiszen ezúttal újra egy sűrűn lakott bolygóra csábítanak minket. A hegyekben lévő Kijimiko nagyon hangulatos város, bár itt már érezhető a háború szele. Ugyan a háttéranyagok szerint mostanra főleg bűnözők és bujkálók lakják (mint anno Mos Eisley-t), Zorii Blisstől hamar megtudjuk, hogy még számukra sem fenékig tejfel itt a létezés, ráadásul a bolygó múltja is eléggé tragikus, hiszen mindegy gyerekeket elragadott az Első Rend.

Itt jegyezném meg, hogy mindez a sok-sok probléma, és lakói kétes híre miatt a bolygó későbbi szétrobbantása távolról sem tűnik olyan szörnyű tettnek, mint Alderaan, Jedha vagy a Hosnian-rendszer szétlövése – szóval talán Abrams erre a célra használhatott volna egy már korábbról ismert bolygót is. Például a Naboo érdekes és szívbemarkoló célpont lett volna.

De visszatérve, Babu Frik egy újabb jópofa figura a Star Wars népes tárházában, és egy újabb motívum arra, hogy a tehetség nem feltétlen jár együtt a mérettel vagy az emberi fajjal. Persze Babu karakterét nyilván nem emiatt alkották meg így, de azért érdemes ezt is meglátni a jópofa kis figurában. Frik műhelyében ráadásul két B1-es harci droidot is kiszúrhatunk (egy simát a lépcső tetején és egy OOM parancsnoki droidot), ami külön öröm.

Kijimi szintén pihenőhelyül szolgál, és újra karaktermomentum az apropója. Rey után Poe kapja meg a pillanatát, aki Zoriival a háztetőn figyelik az Első Rend terrorját. A film egyik remek pillanata, ahogy ez a semmiből jött szereplő annak ellenére válik sebesen érdekessé, hogy talán három perce, ha megismertük. Ráadásul Poe múltjáról és jelenkori félelmeiről is megtudunk egyet s mást, ami az ep8 tükrében egy újabb jellemfejlődési momentum.

Korábban a veszedelembe gondolkodás nélkül belevágó Poe nem állt meg olyanokon gondolkodni, hogy talán a Galaxis népe tényleg feladta a harcot és a háborúnak már vége. És az ilyen momentumok mutatják meg, mennyire jól épít az ep9 az ep8-ra is, és mennyire jó, hogy Johnson, szétválasztva triót, három úton bonthatta ki a három karaktert.

A craiti csata felemlegetése különösen jó húzás, hiszen ekkor nem csak az derült ki, hogy a Galaxis népe lemondott az Ellenállásról, de ekkor lobbant fel a remény szikrája is. Ekkor lépett színre Luke Skywalker és állt ki egymagában egy lézerkarddal az Első Rend ellen. Ekkor ismerte fel Poe maga azt, hogy mi a különbség egy hős és egy vezető között. És ekkor ébredt rá Finn is arra, hogy az önfeláldozás szép dolog, de fontosabb megvédeni a jót.

A craiti csatában történtek az alapja Poe háztetős elmélkedésének és annak az ütközetnek az egyenes következménye a galaktikus flotta színrelépésének az exegoli csatában.

Zorii Bliss amúgy egy üde színfoltja a filmnek. Ügyes húzás, hogy nem látjuk az arcát, csak azt a szép szempárt, és ennek, na meg lila, testhezálló öltözetének hála nagyban emlékeztet Zam Wesell-re az ep2-ből. Emellett remek a dinamika Poe és Zorii között. Amikor a nő felcsapja a vizor részt, Poe egyből olyan arcot vág, hogy lerí, hogy fülig szerelmes Zoriiba. És bár semmivel sem fontosabb szereplő, mint Phasma (szintén csak egy sokadik mellékszereplő), a krómkatonával ellentétben nem csak funkciója van a történetben és a cselekményben, hanem még egyéniség is társult hozzá.

Aztán itt van C-3PO memóriatörlése. Egyrészt, a jelenet kontrasztja az ep3 végének. Ott Bail teljes közönnyel adja utasításba 3PO memóriatörlését, ledegradálva három film egyik fontosabb szereplőjét egy egyszerű használati eszközre. A dolog persze érthető, Bail számára az aranybogár tényleg nem lehet több használati eszköznél, mégis ad egyfajta képet arról, hogy a droidokat mennyire alsóbbrendűnek tartják, és valószínűleg sokkal ritkább az a fajta törődés, amit Luke, Anakin vagy éppen Rey mutatott a droidok iránt.

Itt viszont annak a kockázata, hogy az ep3 után született 3PO is elvész, komoly érzelmi többletet kapott. És bár Abrams ugyanúgy, mint Chewie halálánál, nagyon gyorsan a tudtunkra adta, hogy komoly esély van C memóriájának visszaállítására, mégis, egészen addig nem lehettünk biztosak abban, hogy ez be fog következni, amíg meg nem történt. Oké, 90%-ban biztos voltam, de amiatt a 10% miatt bizony szomorkodtam és aggódtam C miatt.

És amúgy is elég bizarr lett volna, ha az ep1-3 és a TCW, na meg a többi kaland kitörlése után C az azóta szerzett emlékeit és jellemét elvesztette volna. Lényegében kaptunk volna egy harmadik C-3PO-t – vagyis hát, egy rövid időre kaptunk is.

Amúgy a két droid barátságát nem csak az mutatja jól, hogy C az Ajan Kross elhagyása előtt meglepően kedvesen és őszintén szólt öreg barátjához (talán először ennyi kaland után), hanem az is, hogy R2 menti C memóriáját. Vajon ezt a szokást az ep3-ban történtek után vette fel a kis kék hordó?

A vörös szemű, gonosz hangon beszélő C-3PO meg hátborzongató. Szóval le a kalappal Abrams előtt. Az aranybogárnak tulajdonképpen csak az ep6-ban van szerepe, azon kívül csupán R2 szavait tolmácsolja a nézőknek. Abrams viszont nem csak szerepet adott neki, de teljesen új oldalairól mutatta be ezt a folyamatosan beszélő masinát – az egyik oldala például az, hogy nem tud megszólalni.

 

Pár baj

Hőseink útja a hirtelen feltűnt Steadfastra vezet, miután Rey megérezte, hogy Chewie életben van. Egy ex–rohamosztagossal, egy Jedivel és a Zoriitól kapott kapitányi koronggal könnyedén feljutnak a Resurgent-osztályú csillagrombolóra, és mivel annak személyzete éppen Reyéket hajkurássza a bolygón – meg egy ekkora monstrumban több ezer ember esetén sem lehet zsúfoltság –, így gyorsan eljutnak céljukhoz. Poe és Finn kimentik Chewie-t, Rey pedig előkeríti Ochi tőrét.

A Steadfaston játszódó jelenetek meglehetősen vegyesre sikerültek. Abrams egyszerre prezentálja a Star Wars humorosabb, kalandosabb és sötétebb, komolyabb hangvételét. Poe, Finn és Chewie képviselik az előbbit. Fedezék nélkül, a nyílegyenes folyosón rohanva, halálosztó terminatorok módjára aprítják a rohamosztagosokat a plot armor védelme alatt. Már éppen az a gyanúm támadt, hogy Abrams az ep4 Halálcsillagon vagy az ep5 Bespinen játszódó jeleneteit akarja parodizálni, amikor Poe-t leteríti egy lövés és hőseink egyből csapdába esnek. Így kell menteni egy majdnem kínossá vált akciószekvenciát.

Persze ezután sem komolyodik a helyzet Poe-ék részéről. Egyrészt remek vizuális poént kapunk azáltal, hogy míg Finnre és Poe-ra csak egy-egy rohamosztagos fog fegyvert, addig Chewie-ra egy fél kontingens. Aztán a két jó barát a kivégzés előtt is veszekszik, abszolút elhessegetve a fenyegetés érzését. Ezután még jön a nagy reveláció is: Hux a kém. Ki hitte volna?!

Megjegyzem, Hux karakterét bár az utolsó két film bohóccá és kifutófiúvá degradálta, szerintem ez is a helyén van.  Jól mutatja, milyen elfajzott az Első Rend, olyannyira, hogy a vezetőiben egy csipetnyi hűség sincs, önzés annál több. Phasma a saját tyúksz*ros élete mentéséért az egész Csillagpusztítót beáldozta, Hux meg lényegében átadta az Ellenállásnak a győzelem kapujának kulcsát. A Birodalom tisztjei sem voltak éppen derék emberek vagy mintakatonák, de ők azért nem árulták el a Birodalmat saját életük védelmében vagy saját érdekeik miatt.

Persze a Birodalom tisztikara a klón háborúk veteránjaiból épült fel, háborúban edződött katonákból. Az Első Rend tisztikara meg olyan fiatalokból, akik legfeljebb szimulációban láttak lézerstukker torkolatot, meg talán kalózok ellen harcoltak, amik nem jelentettek veszélyt rájuk. A két világ katonái közötti kontrasztot amúgy jól képviseli Hux és Pryde kettőse – Hux olyan idióta és naiv, hogy azt hiszi, egy sérüléssel szépen elleplezte a tettét. Ő és ifjú társai lehet ezt be is vették volna, de a Birodalomban, és talán már a klón háborúkban is szolgált Pryde-ot nem teszi lóvá. Sőt a főtábornok valószínűleg régóta gyanakodott rá. Ahogy ott, a film elején az asztalon át Hux felé pillant, az sokat elárul.

Ami Hux halálát illeti: méltó vég ez ennek a szerencsétlen bantha pudu kupacnak.

És akkor itt van Rey szála, ami a Star Wars komoly, komor irányvonalát képezi, egyúttal megkapjuk a Saga legfurcsább párbaját, hiszen a két fel úgy akaszt pengét, hogy kettejük között talán több kilométer is lehet a távolság. És akkor most szakítsuk meg utunkat egy újabb kitérővel.

 

Egy diád az Erőben

A pasaanai nyaklánclenyúlást direkt nem említettem, mert a diád kérdésével itt akartam foglalkozni. Az biztos, hogy Palpatine visszatérése és családi háttere nincs jól levezényelve a trilógiában, de azt, ahogy ennyi író szabadon szárnyaló fantáziával úgy összehozta Rey és Kylo karakterét és a köztük lévő kapcsolatot, mintha azt előre megbeszélték volna, azt tanítani kellene.

Az ep7-es kihallgatótermes jelenettől indulva egy gyönyörű ívet ír le és sehol sem törik meg. Talán csak ott lehetne belekötni, amikor Snoke az ep8-ban azt mondja, hogy ő hozta létre a kapcsolatot, de én ebben már két évvel ezelőtt is kételkedtem, amikor még semmit sem tudtunk az ep9-ről. És pont az ep7 miatt, amikor egyértelműen kialakult a kapcsolat. Anno úgy gondoltam, hogy Snoke csak hantázik, ő valójában csak kihasználta, nagyon maximum felerősítette ezt a kapcsolatot.

Akárhogy is, ha Abrams, Terrio és Johnson ebben a kérdésben nem beszéltek össze, akkor még bámulatosabb az, amit az ep9-re kihoztak belőle. A The Last Jediban ugye van az a momentum, amikor Kylo a Rey-jel történt beszélgetés után letörli az Ahch-Tóról áttelportált vízcseppeket. Sok barátom erre már nem is emlékezett, számomra viszont az imádott TLJ egyik legnagyobb talánya volt: mi a fenét akart ezzel Johnson? Mi célt szolgált ez? Hogy meg tudják érinteni egymást a felek, az oké, de itt egy külső fizikai anyag ugrott át pár száz fényévet csak úgy. Az ep8-ba belekerült ez, de egyáltalán nem foglalkozott vele utána senki. Eddig!

Ha Johnson elmondta Abramséknek, mi volt az ötlete, akkor emelem kalapom, mert nagy tisztelettel vitték tovább. Ha nem mondta el, és Abamsék maguk jutottak erre a megoldásra, akkor még magasabbra emelem a kalapom, mert nem csak nagy tisztelettel, de az ep8 maximális ismeretével és megértésével vitték tovább az ötletet.

Megjegyzem, én az utóbbira hajlok, főleg azért, mert Chris Terrio nyilatkozataiból nekem az jött le, hogy ők Abramsszel megnézték az ep8-at, aztán mindent, amit abban láttak, amit az a film átadott, azt gondolták tovább, és ehhez adták hozzá saját új ötleteiket, meg azt, amit Abrams elképzelt az ep7 idején.

Akárhogy is, zseniális, hogy ez pár vízcsepp, ami fölött az ember könnyedén átsiklik, végül egy olyan párbajban teljesedik ki, amit itt látunk a Kijimin. Ráadásul az egész úgy jelenik meg, ahogy az ep8-ban elmondják. Nem látják egymás környezetét – ezt Kylo állapítja meg a TLJ-ben –, és a környezeti hangok a pasaanai kapcsolatkor ugyanúgy zúgássá tompultak, mint az első kapcsolat megszakadása előtt az Ahch-Tón. Az meg még nagyszerűbbé teszi a dolgot, hogy ezúttal mindkét fél szemszögéből láthatjuk a másikat remek kamera trükkökkel. És ezt még lehetett hová fokozni!

Egy szó, mint száz, ez a diád dolog abszolút zseniális, ahogy Kylo és Rey karakterének felépítése is. Ezekért már megérte elkészíteni az ep7-9-et.

És most vissza a történethez.

 

Palpapa

És akkor eljutottunk a nagy titok felfedéséhez, Kylo Ren maga mondja el Rey-nek az igazat: ő egy Palpatine. Szerencsére nem a klónja, nem is a lánya, csak az unokája. A jelenet azért annyira nem meglepő, mint az „én vagyok az apád” vagy az, amikor Snoke oldalát megbökte a fénykard, főleg azért, mert a film eleje óta készültünk erre.

Mindjárt részletesebben is kitérek erre a családi kapcsolatra, előtte azonban az itt lévő párhuzamot méltatnám. A film ezen szakasza ugyanis odaállítható az „én vagyok az apád” jelenet mellé. Mindkét momentumnál a hős vert helyzetben van, a Palpatine-t szolgáló al-főgonosz pedig a saját javára és Sidious ellenében próbál kijátszani egy olyan igazságot, ami nem csak ismeretlen a főhős előtt, hanem annak családjával, múltjával kapcsolatos. És mind Luke, mind Rey előtt a gonosznak való behódolás áll, mögötte pedig a feneketlen mélység, s végül mindkettejüket a Millennium Falconnal mentik meg a barátai.

A különbség az, hogy Rey nem került annyira kiszolgáltatott helyzetbe, mint Luke, aki nem csak sebesülten és, ami fontosabb, magányosan volt kénytelen szembenézni az igazsággal, de a gonosszal szemben az egyetlen választása a biztosnak vélt öngyilkosság volt. Rey ezzel szemben nem maradt magára, a barátai ott voltak vele és szorult helyzetéből ők mentették ki.

Ez fontos tényező és úgy érzem, meghatározza hőseink sorsát. Bár Luke sokkal emberibb kapcsolatot ápolt barátaival, mint Anakin, még ő is egyedül maradt két nagyon fontos krízishelyzetben is, sőt az ep6-ban megkezdett izolációt az ep7-re teljessé tette. Luke egyedül állt Vaderrel szemben, és egyedül állt a Ben Solóban dúló sötétséggel szemben is. Ezzel szemben Rey számára mindig ott vannak a barátai, akik nem visszafordulnak érte, hanem egyenesen érte mennek. Érte mentek a Csillagpusztítóra, érte mentek most is. De még Snoke-kal szemben sem volt egyedül, hiszen – bármily fura is – ott volt neki a lelki társa, Kylo Ren.

És akkor most jöjjön ez a fránya Darth Rey Palpadious dolog.

 

Rey és a származása

Sok szempontból ez a film legsarkalatosabb pontja számomra, ugyanis nekem nagyon tetszett az az ep7-ből következő, majd az ep8-ban kibontott felállás, miszerint Rey szülei tényleg senkik, rossz emberek, akik piáért eladták őt a Jakkún, majd úgy haltak meg, hogy senki sem emlékszik rájuk. A névtelenségből jövő hősök szerintem sokkal érdekesebbek, mint azok, akiknek hátszelük van.

Sokszor mondják, hogy Luke is ilyen volt, mielőtt Lucas Kiválasztottat csinált az apjából, de ez nem igaz, Luke már az ep4-ben annak a Jedi lovagnak a leszármazottjaként tűnt fel, aki a nagy Obi-Wan Kenobi barátja volt, a klón háborúk ügyes harcosa és pilótája, a gonosz Darth Vader áldozata. Luke tehát mindig is volt „valaki”, vérvonala kiemelt státusszal bírt, csupán annyi változás történt, hogy egy Jedi lovag helyett a Kiválasztott fia lett, de a lényegét tekintve ez nem nagy különbség, hiszen az ep4-6-ban egy „szimpla” Jedi fiának lenni is különleges dolognak számított, mivel a középső trilógiában még misztikus, csodás alakok voltak, a Star Wars harcos varázslói.

És ilyen tekintetben Rey sem több – ha Luke senki, akkor Rey is az, sőt még inkább, hiszen neki már a szülei is lemondtak arról, hogy „valakik” legyenek. Palpatine fia az ep9 alapján lemondott az Erőről, a rangról, a vagyonról és hatalomról, Rey pedig még lejjebb kezdte, nincstelen, fél-rabszolga roncsvadászként.

Vagyis az ep9 megtartotta azt, hogy Rey senki, de csak annyira, amennyire Luke senki az ep4-ben. Ez a vonal ebben a formában tehát tetszik, ugyanakkor még mindig jobban tetszett az, hogy Rey vérvonala nem kiemelkedő, nem különleges, hanem Star Wars szinten a felmenői olyan egyszerű emberek közé tartoznak, mint Han, Lando vagy Wedge.

Az ep8 ezt építette fel, az ep9 pedig – hadd fogalmazzak így – ezt rombolta le, ráadásul robbanásszerűen, hiszen a Kiválasztott után a második legerősebb „varázsló” Rey őse, Sheev Palpatine, aki nem csak a Galaxis uralkodója, de az egyik, ha nem a legerősebb Sith Nagyúr. Ennek hála Rey nem csak és kizárólag azért briliáns az Erőben, mert eszes és gyorsan tanul – aminek a jakkui életkörülmények között nagyon is megvolt az alapja, hiszen ott egy fiatal lány eme két skill nélkül nagyon gyorsan meghalna vagy még rosszabb sorsra jutna –, hanem mert ő Palpatine unokája, és megörökölte a hatalmát. Nyilván továbbra is tényező Rey esze, gyors tanulási képessége és leleményessége, viszont nekem jobban tetszett az az állapot, hogy csak ezek számítanak, és nem kap extra boostot a vérvonalától.

És ez sajnos nincs megalapozva, nemhogy az előző filmekben, de még azok keretein túl sem. Bár a Star Warstól sosem volt idegen, hogy fontos dolgokat csak könyvekből vagy egyéb művekből ismerhetünk meg – és a tévhittel ellentétben ez nem az ST újdonsága –, ahogy az sem, hogy csak úgy előrántanak egy fordulatot, mint nyuszit a kalapból, vagy bedobnak egy infót, aminek az előző rész homlokegyenest ellentmondott („én vagyok az apád”), de azért nem tartom követendő példának.

Persze nem tartom ördögtől való ötletnek, hogy Palpatine-nak született gyereke. A Sith-eket alapból hedonista, érzelmeiket erőteljesen megélő figuráknak képzeltem el, akik kiélvezik a hatalmukat. Vagyis sose hittem, hogy Palpatine császári minőségében abban leli örömét, hogy egész nap birodalmi tisztekkel tárgyal, papírokat szignózik és bolygók elpusztítását tervezgeti, miközben kántálja: gonosz vagyok, gonosz. A filmek által megmutatott szakaszokon túl azért élt is, és kétlem, hogy nem élvezte azt, hogy ő a Galaxis császára – tovább lépek, szerintem már azt a hatalmat, vagyont és státuszt is kiélvezte, hogy Naboo szenátora.

És az sem elképzelhetetlen, hogy voltak nők, akik annak reményében, hogy ők lehetnek a jövendőbeli császárnék, bizony befeküdtek egy ilyen undormány féreg ágyába. Nem is kell messzire nézni, elég csak Lothal kormányzónőjére gondolni. Arihnda Pryce szerintem szívesen vállalt volna egy futballcsapatnyi Palpatine-ivadékot a hatalomért (ezt főleg az első Thrawn-könyvre alapozva írom).

Amit kizártnak tartok az az, hogy Palpatine Jr. szerelemből fogant csemete lenne, ugyanis ezt nem tudom elképzelni se Palpatine-ról, se arról a nőről, aki hajlandó ágyba bújni vele. Ugyanakkor tény, hogy szerelem nem kell egy gyerekhez, sőt a Star Warsban apa, mi több, feltétlen szülő sem kell.

Ráadásul ennek az egésznek van egy aspektusa, ami nagyon tetszik: Palpatine terve. Sidious mindig is előre gondolkodott, olyannyira, hogy még fel sem épült a birodalma, de már azon dolgozott, hogy mi lesz azzal, ha ő netán fűbe harap. Az Utóhatás könyvekben megismert Contingency-tervezetet már a klónok háborúja előtt elkezdte megvalósítani, amikor még kancellár sem volt. Vagyis mindazt, amit az ep9-ben láttunk végül beteljesedni, már az ep1-2 között eltervezte.

Így nem csoda, ha azt is tervbe vette, hogy szüksége lesz egy utódra, aki vagy mint az ő leszármazottja követi majd a trónon az új Birodalomban, vagy mint az ő új teste fog szuperálni – valószínűleg a kezdet kezdetén az előbbire gondolt, mivel az ep3 alapján akkor még nem ismerte a halál kijátszásának trükkjét. Legalábbis nem úgy, ahogy arra az ep6-ban az aknába lefelé menet szüksége lett.

Egy ilyen előrelátó embernél nem csoda, ha a hatalom megszerzése és biztosítása után csinál magának legalább egy utódot. Az utódlás kérdése amúgy is számos királydráma, fantasy és szappanopera alapköve, elég csak a közelmúltból a Game of Thronesra gondolni, amiben elég fontos elem volt az uralkodó utódlása, az utód trónkövetelése, és az is, hogy valaki valakivel csináljon utódot, ha épp nincsen (vagy kurtítsák meg az utódok számát, ha túl sok van). És Palpatine csak az ep1-3-ban van úgy-ahogy előtérben, az ep6-ig csak egy-két hologramos beszélgetésben láttuk, aztán ennyi. 23 évből láttuk néhány percig, a maradék pár ezer napba belefér egy gyorsmenet, aminek a végterméke egy gyerek.

Sőt, ha Palpatine tényleg a terveihez akarta használni a csemetét, akkor az sem csoda, ha eltitkolta a létezését, ezzel megóvva például a Lázadóktól, akiket – nagyjából Palpatine Jr. születésének idején – még főként olyan terroristák képviseltek, mint Saw Garrera robbantgatós, merénylős, mészárlós partizánjai. Ráadásul azt is tudjuk, hogy maga Palpatine sem sűrűn mutatkozott nyilvánosan, császári élete nagy részét a Jedi Templom, azaz a Császári Palotában töltötte el, elzárkózva a külvilágtól, és csak kevesen érintkeztek vele közvetlenül. Így aztán pláne nem nehéz eltitkolni egy gyereket.

Szóval, ugyan még most sem tetszik maradéktalanul, hogy Rey Palpatine unokája lett, örülök, hogy legalább részben megmaradt senkinek (oly mértékben, mint Luke), vagyis a szülei lemondtak a hatalomról, ő meg már tényleg nincstelen roncsvadászként nőtt fel. Mindezeken túl segített az elfogadásban, hogy jelenlegi tudásunk szerint Palpatine-nak tervei voltak a leszármazottjával, önnön fennmaradásának célját szolgálta, ami elég perverz és önző motívum ahhoz, hogy egy Sith-hez illő legyen.

Emellett azért sem emelek különösebb kifogást eme motívum ellen, mert Rian Johnson üzenete sem sérült. Az ep8 azt sugallta, hogy nem a származás, nem a vérvonal határozza meg az embert, és ez az ep9-re is igaz, sőt mivel ez esetben a Star Wars sátánja a kulcsfigura, még inkább az. Persze az „egyszerű ember felemelkedik” elem, amit az ep8 hozott, jobban tetszett, mert az üzenet hétköznapibb, ezáltal jobban érthető és átérezhető. Szupergonosz nagypapával senki sem büszkélkedhet, a szürke átlagból kiemelkedésének nehézsége viszont sokaknak lehet jól ismert probléma, akárcsak az, hogy mint gyermeknek túl kell lépned a szülők sötét árnyán (akik jobban ismernek, azok tudják, hogy számomra miért közelibb ez az elem, mint az ep9 által tálalt).

Ugyanakkor Abrams és Terrio Johnson gondolatmenetét szőtték tovább. Az ep8 rendezőjének az volt a kérdése ezzel kapcsolatban, hogy mitől retteghet Rey a legjobban a szüleivel kapcsolatban. Mint a Jakku világán túl semmit sem ismerő lány, nyilván attól félt, hogy a szülei ugyanolyan szörnyű alakok, akikkel egész addigi életében körül volt véve.

Az ep9 írói ugyanezt a kérdést vitték tovább, de már azzal kiegészítve, hogy a hőssé vált Rey számára mi lenne a legfélelmetesebb. Az, hogy Palpatine a nagyapja, tényleg félelmetes, és eme igazság megismerése után az az elképzelés, hogy a szülők csak alkoholista s*ggfejek voltak, sokkal elfogadhatóbb lenne Rey számára. Ez a vonulat pedig nagyon tetszik.

Mindezeken túl még segített az elfogadásban az, amit Frenkie dobott fel a film utáni beszélgetésünk során: Palpatine-t végül saját rokona győzte le, ami egy nagyon tetszetős irónia.

 

Vissza oda, ahol végződött

Hőseink elindulnak vissza oda, ahol a Birodalomnak béfellegzett. Oké, volt még utána egy jakkui csata, de az nem a Birodalom vége volt, inkább az utolsó lehelete, vagy már az sem. Ez a csillagközi uradalom ugyanis az Uralkodó halálával bukott el, még akkor is, ha utána egy évig marakodó hadurak és Mass Amedda (gaz)vezír irányítása alatt még vegetált egy kicsit.

De még mielőtt Kef Birre érne a csipet csapat, újabb közös jelenetet kap Rey és Finn, ami továbbra is erősíti azt, hogy milyen szoros kötelék van köztük, szorosabb, mint Rey és Poe között. Persze ez nem csoda, mindazok után, amit átéltek.

Amúgy Rey itt mintha kicsit, de tényleg csak egy kicsit kifordulna magából. Mintha a tudat, hogy ő is Palpatine, arra sarkalná, hogy próbáljon úgy viselkedni. Próbál gyűlölettel beszélni, Sidious elpusztítását emlegeti. Finn észreveszi ezt, szóvá is teszi, s ekkor Rey újra hangot ad bizonytalanságának. Az biztos, hogy ezek után nem csoda, ha hangyányit identitás válságba került.

Érdekes különbség az életük szempontjából sok dologban hasonlító Luke és Rey között, hogy Luke-ot nem rázta meg ennyire az, hogy szembesült a származásával. Míg Rey elbizonytalanodott magával kapcsolatban, Luke jelét sem adta annak, hogy aggasztaná, hogy egy Sith Nagyúr leszármazottja. Ez a későbbiekben fontossá válik.

Kef Bir elérése előtt Palpatine még lecseszi Kylo Rent, amiért Rey újra kicsúszott a kezéből, és nyíltan megosztja azon gyanúját, hogy az ifjú Solo talán próbálja elárulni. Ezzel együtt kilátásba helyezi, hogy a Sith Flottát ellene fordítja. Eme beszélgetés is később kap jelentőséget, itt most inkább csak annyit jegyeznék meg, hogy ahogy az előző részek, úgy ez az epizód sem szalasztja el az alkalmat, hogy rámutasson arra, milyen kicsi az Első Rend. Elég nyilvánvaló, hogy a Sith Flotta sem közelíti meg a Birodalom hadseregének méretét, de ha már ez képes fenyegetést jelenteni az Első Rendre, akkor az tényleg nem lehet jelentős haderő. Ezután végképp nem csoda, hogy megépítették a Csillagpusztítót, és az előző két részben elszenvedett veszteségek hatására egy év alatt nem jutottak el a magrendszerekig. Vagyis tényleg égető szükségük volt Palpatine flottillájára.

Na de, érkezzünk már meg Kef Birre, az Endor egy másik holdjára, ami nem Endor. Bár most már az Endor sem Endor, hanem… Na jó, ebbe most ne menjünk bele. A lényeg ez: ennek a szakasznak egy részével nem vagyok kibékülve. Egyrészt, Kef Bir iszonyú unalmas és földi világ. Még az a szerencse, hogy ott a Halálcsillag II roncsa, így az feldobja a látványt, sőt legnagyobb örömömre, a film ezen szakaszának nagy része ott játszódik.

De a hold még hagyján, engem a véletlen faktor ilyen komoly alkalmazása zavar igazán. Abramsre sajnos jellemző, hogy ha nem tud valamit megoldani, akkor hihetetlen véletlent teremt, amire azt mondod: ilyen a mesében sincs. A Star Trekben az Enterprise-ról random kidobott Kirk nemcsak azon a bolygón és azon a helyen landol, ahol az öreg Spock várakozik, de még Scotty-t is ott találják meg. Ja és persze a két „véletlen” ott lévő figurának a kezében van a megoldás arra, hogy Kirk visszajusson az Enterprise-ra.

És ugyanez ott volt a The Force Awakensben is. Felébred az Erő Rey-ben, és minő véletlen, pont a szomszédságában dekkol a Millennium Falcon, az a hajó, akinek a tulajdonosa a BB-8-et üldöző ember apja. Ja, és most már azt is tudjuk, hogy a Falcon véletlenül Palpatine unokája mellett volt. Azért ezt az Erő szépen összerendezte.

És most megint, Kef Biren tök véletlenül egy nomád ex-rohamosztagos csapat éli életét, akiket tök véletlen Babu Frik ismer és még szólt is nekik, hogy az Ellenállás odafelé tart. Értem én, hogy kellett valaki Finn mellé, akivel beszélgethet az Erőről és akiben rokonlelket talál – mert Jannah-nak más funkciója ezen kívül nincs –, de azért ezt jobban is be lehetett volna mesélni.

Na mindegy, szóval itt van Jannah, akinek hála Finn is megkapja az önálló karakterpillanatát. Sajnos az övé nem olyan erős, mint Rey-é és Poe-é, mivel partnernek egy elég hevenyészett karaktert kapott Jannah képében, aki Zorival ellentétben könnyen felejthető. Viszont tetszetős, hogy láthatjuk, hová jutott Finn. Az ep7-ben még lövése sem volt arról, hogy mi az Erő, létezik-e egyáltalán és hogyan működik. Tetszik, hogy itt már ugyanúgy mondja, hogy „it’s real”, ahogy anno Han mondta neki és Rey-nek. Ilyen téren Finn kicsit Han örökébe lépett, most már ő adja át az Erőről az ismereteit az olyan ifjaknak, amilyenek ő és Rey voltak egy évvel ezelőtt, mikor a Falcon fedélzetére léptek.

 

Game of Throne

Míg hőseink a Falcont javítják (ami talán az ep5 óta nem volt ilyen rossz formában), addig Rey lelép. A jelenet, ahogy az a kis lélekvesztő a kaminoi hullámokkal vetekedő tajtékokkal küzd, pazar, de még pazarabb Finn és Poe összekülönbözése. Egyrészt itt is kiviláglik, hogy Finn mennyivel közelebb ál Rey-hez, mint Poe – hiába barátok, Rey és Finn között sokkal szorosabb a kötelék –, másrészt Poe-ból kibújik a régi Dameron, az önfejű és lobbanékony fickó. Finn nagyon gyorsan rá is világít erre.

De a lényeg csak ezután jön, Rey megérkezik a Halálcsillag II-re. Az, hogy Rey gyerekkorában birodalmi csillagrombolókon mászókázott, most kifizetődik. Magabiztosan, otthonosan mozog az óriási, halott szörny hátborzongató gyomrában. Érdekesség, hogy míg korábban a Halálcsillagokban nem láttam semmi különlegeset (valószínűleg ennek is az az oka, hogy nagyon fiatalon ismertem meg a filmet), addig a Rogue One és most a The Rise of Skywalker is képesek voltak hátborzongatóvá tenni ezeket az űrállomásokat. Félelmetes, szinte kísértetjártának tűnik ez az omladozó, rozsdás vasszörny. Hatalmasat dob a hangulaton a roncs hajók és a különféle rohamosztagos páncélok maradványa, amelyek üresen tátonganak, de az emberben óhatatlanul felrémlik, hogy abban bizony harminc évvel ezelőtt még holtestek voltak, amiket az idő szépen elemésztet.

Aztán Rey megérkezik a trónterembe. Az összedőlt toronyban még mindig áll Palpatine trónja, és felcsendül az a zene, amit Vader halálakor hallhattunk. Talán pont emiatt én ezt az egészet nem Palpatine megidézésének tartom, hanem Anakin tragédiájának felidézésének. Ezen a helyen tetőzött be mindaz a szenvedés, amit el kellett viselnie, és a trón látványa fájdalmas emlékeztetője annak, hogy tettét, áldozatát nem koronázta teljes siker.

Ugyanakkor a tény, hogy Rey, az új reménysugár (ray of hope) ott áll azon a szent helyen, ahol Anakin beteljesítette a sorsát, jelzi, hogy nem veszett ügyért áldozta az életét, és a tény, hogy Rey-nek esélye van elpusztítani az Uralkodót végleg, annak a bizonyossága, hogy a Kiválasztott tette kulcsfontosságú volt ez ügyben.

Rey előtt pedig feltárul egy rejtett kapu, ami Darth Sidious titkos széfjébe vezet. A tény, hogy az Uralkodó idehozatta a Sith Útkeresőt, erőteljesen azt feltételezi, hogy új rezidenciáját a Halálcsillag II-n óhajtotta berendezni. És nem is meglepő, hogy ezt a széfet eluralta a Sötét Oldal. Rey alig veszi kézbe az útkeresőt, máris szembetalálja magát Palpatine úrnővel.

A két Rey összecsapása rövid, de még így is sikerül beiktatni egy kis különlegességet: a Sötét Rey összecsukható kardját kihasználva ollóba fogja az igazi Rey pengéjét. Imádom, hogy az új filmek a hurrogóknak mindig megmutatják, mi értelme van a fénykard egyes funkcióinak. Kylo például mindhárom részben aktívan kihasználta a kereszt-fénypenge nyújtotta előnyöket (itt is Rey-jel szemben).

Aztán Rey – pont mint az ep7-ben Maz Kanata kastélyában a látomás után – kibucskázik a széfből, az útkereső pedig Kylo Ren kezébe kerül. Az ifjú Solo tovább sulykolja Rey-be abbéli hitét, hogy a vér kötelez, kár ellenállni, de a lány még mindig hajthatatlan, szóval az útkereső összetörésével sarokba szorítja ellenfelét.

Ezután az ST legjobb párbaja következik, aminek különlegessége részben abban áll, hogy nagyszerűen kontrasztba került a mustafari párbajjal. Míg ott lávafolyamokból törtek fel hatalmas hullámok és jelentettek veszélyt hőseinkre, ráadásul pusztították a környezetet, itt egy lepusztult környezetet ostromol a víz, hatalmas hullámai fenyegetve Kylót és Rey-t.

Emellett afféle átmenet is van az ep3, az ep6 és az ep9 végső párbajai között. Az ep3-ban a láva a pusztítás, a halál jelképe. A láva tekinthető a Sötét Oldalnak, ami mindent elpusztít, amit megérint. A Halálcsillag II egy mesterséges, élettelen létesítmény, a Sötét Oldal pusztítása után létrejött élettelen közeg. A víz pedig, bár maga is pusztító jellegű, mégis, az életet adja. Ez akár a három trilógiára is rávetíthető: ep1-3 út a pusztulás felé, ep4-6 létezés a nemlétben, ep7-9 újjászületés. Még szemléletesebben: az ep1-3-ban láthattuk a tüzet, ami felperzselte az erdőt, az ep4-6-ban a leégett erdőben járunk, az ep7-9-ben pedig láthatjuk, hogyan sarjad új élet a tűzvész után.

A párbaj emellett azért is különleges, mert az új filmek nem kényeztettek el minket fénykardpárbajokkal. Tulajdonképpen az ep7-es ilumi párbaj óta ez az első, hiszen az ep8-ban Rey és Kylo nem fénykard-forgatók ellen vívtak. Az ep1-3 lényegében elkényeztetett minket ilyen téren, sőt az ep3 talán már túl is tolta, hiszen egyrészt abban volt a leghosszabb párbaj, másrészt összesen öt fénykard-összecsapás volt a filmben, köztük egy, a látványpornón kívül más célt nem szolgáló, értelmetlen hadonászással (Grievous vs. Obi-Wan). Ezt meg még tetézte is a TCW és a Rebels, amik szintén nem fukarkodtak fénykardvívásban.

Ez egyrészt marha jó, én is imádom mindet, másrészt kicsit azért elvette a fénykardpárbajok különlegességét. Az ep4-6 idején még különleges volt, a TCW-re már megszokott.

Szóval nem baj, hogy volt némi szünet, kiéheztetett minket egy újabb fénykard-párbajra. Ami még egy okból különleges lett: ez az első eset, hogy Rey és Kylo ereje teljében mérik össze tudásukat. Az ep7-ben Kylo sebzett volt testileg és lelkileg, most viszont fizikailag és mentálisan is toppon van (még). Rey nem is arat győzelmet, sőt Kylo már-már megalázóan könnyen lenyomja őt több éves képzettségével és fizikai erejével.

Még egyik korábbi párbajban sem láttunk olyat, mint itt: az egyik fél elfáradt. Látszik, hogy Rey bár nagyhatalmú Erőhasználó és sokat fejlődött az Ilum óta, azért mégsem olyan képzett, mint az Erőhasználatot és a fénykardforgatást évek óta gyakorló, és rengeteg harcban részt vett Kylo. Rey a harc hevében még nem tudja kompenzálni az Erővel a fizikai elfáradást, amire Kylo iszonyú erejű csapásaival alaposan rájátszik.

Ráadásul Rey stílusa sem a legjobb, mert Kylóhoz hasonlóan ő is izomból küzd. Minden mozdulata agresszív, minden támadásba fizikai erőt visz, mintha megpróbálná összezúzni Kylo védelmét – de esélye sincs, mert eleve hátrányból indult, se tudása, se fizikai ereje nincs meg ahhoz, hogy lerombolja a férfi védelmét. Rey stílusában sehol sem érhető tetten a régi Jedik könnyed, légies, már-már táncszerű mozdulatai. Stílusa inkább a középkor európai kardpárbajait idézik, mintsem a keleti harcművészeteket.

Amit különösen imádok Rey fáradása mellett az az olyan apró nüansz, mint amikor egy pillanatra megáll és megrázza a kezét. Nem tudom, hogy ezt Ridley rögtönözte, esetleg a felvétel alatt tényleg megfájdult a keze a markolat szorításától és Abrams csak bent hagyta, vagy eleve ő utasította erre a színésznőt, de iszonyú beszédes gesztus. Aki játék vagy replika formájában kézbe vett egy fénykardot, az tudhatja, hogy ezek nem a kényelmes fogásra lettek kitalálva, legalábbis azok, amiket az ep4-6-ban használtak. Az itt is használt markolat különösen kényelmetlen. Nem csoda hát, hogy Rey keze megfájdult az erőteljes csapások hárítása és a saját agresszív támadásai közepette.

Ezután Rey már nem is tud olyan elánnal támadni, mozgása lelassul, szinte érzi az ember, hogy lassan állni alig tud, annyira kimerült. Hiába járja át az Erő, hiába tudta megfogni azzal a felé száguldó pengét (és, mintha Kylo csak gúnyolódna rajta, ő is megismételte a mutatványt), ezen a ponton már képtelen kimerültségét kompenzálni az Erővel. Hiába, még sokat kell tanulnia. Más az Erőt használni nyugodt körülmények között, és más egy kardpárbajban.

És végül legyőzötten térdre rogy Kylo Ren előtt. Érdekes, hogy a felállás kicsit olyan, mint Vader és Luke esetében az ep6-ban. Rey a földön, de Kylo még lesújt rá néhány alkalommal, még megalázottabb helyzetbe hozva ellenfelét. Ám míg Luke bevitte az utolsó csapást, Kylo elakad a mozdulat közben.

 

Az utolsó Organa-Skywalker

Ez az a pont, amiért újra emelnem kell a kalapom a The Rise of Skywalker írói előtt. Megtehették volna, hogy kihagyják Leiát, elbúcsúztatják off-screen, vagy csak hologramon látjuk. De nem, ők nem csak húsvér alakban helyezték bele a filmbe, hanem kulcsfontosságúvá tették. Így bár Leia nem rendelkezik fajsúlyos játékidővel, de a TRoS mégis részben az ő filmje lehetett.

Ugyan érezhető, hogy itt a készítők már kénytelenek voltak új jeleneteket forgatni Fischer nélkül, mégis sikerült azt értékesen megoldani. Ahogy áll a homályban, mintha az egész kép azt sugallaná, hogy Leia számára itt az alkony ideje, eljött az idő a nyugovóra térésnek, de utolsó leheletével még reményt ad a fiának, elhozza számára a megváltást.  Ajkán a fia nevével hal meg, s Ben Solo bár fényévekre van tőle, mégis úgy tekint hátra, mintha az anyja ott lenne.

Leia örök nyugovóra tér, de magával viszi Kylo Rent is, aki tehetetlenül ejti el fénykardját, amit Rey elkap és egy gyors mozdulattal leszúrja a Ren Lovagok Mesterét. Leia halála gyönyörű és szomorú, erőt és reményt ad, miközben Anakin Skywalker és Padmé Amidala Nabierré utolsó gyermeke válik eggyé az Erővel, kezében azzal a medállal, amit férje és testvére is megkapott.

Egyúttal meghal Kylo Ren is, Rey, az utolsó Jedi megöli. Ám rádöbben, hogy tettével szintén megölheti Ben Solót, Leia és Han gyermekét, akikre ő legalábbis pótszülőként tekint, Leiára egyúttal mestereként is. Szóval életerejéből áldozva megmenti Ben életét. Nagyon szimbolikus, hogy Rey azokat a sebhelyeket úgyszintén eltűnteti, amiket ő okozott. Ezzel Kylo Ren végleg eltűnik.

De történik még valami. A párbaj és annak kimenetele, valamint Leia hirtelen bekövetkezett halála Rey-t ráébresztette arra, hogy mennyire fél attól, akivé válhat, és az, akivé válhat képes halálos előnyt kovácsolni abból, hogy egy fiú kénytelen végignézni anyja halálát. Túlságosan megijed a benne lakó sötétségtől, nem realizálva sem azt, hogy annak nincs köze ahhoz, hogy ő Palpatine unokája, sem azt, hogy tettével hozzájárult Ben Solo visszatéréséhez. Rey csapot-papot, Finnt, Poe-t és az ügyüket hátrahagyva menekül el Kef Birről.

A jelenetben van még egy megható momentum: R2-D2, az utolsó teremtmény, aki ott volt Leia születésénél és emlékszik is rá, most egyedüli tanúja a halálának. R2 ezzel C-3PO kivételével mindenkit elvesztett, aki fontos lehetett neki: Anakint, Padmét, Luke-ot és Leiát.

De ugyanígy járt Chewbacca is, akinek összeomlása az Ajan Klosson volt az a pont, amikor a film alatt először kicsordult a könnyem.

 

Apa és fia, mester és tanítványa, és a két csibész

Ha megkérdeznék, van-e olyan része a filmnek, amit konkrétan szenzációsnak tartok, akkor három jelenetet dobnék be. Az első az, amikor Ben Solo magányosan áll a Halálcsillag II roncsán, és megjelenik mögötte az apja. Ez már csak azért is megütött, mert bár hallottam olyan pletykát, hogy Han visszatér a filmben, egy röpke pillanatig sem vettem komolyan.

Abrams itt mutatta meg nekem igazán, mennyire ért ő azért ehhez az egész Star Wars bizniszhez. Már az ep7-ben pedzegette, mert bár igencsak másolta az ep4-et, azért elég sok új és merész dolgot tudott belecsempészni. Egyike volt eme dolgoknak Han és Kylo találkozása az Ilumon, azon a bizonyos hídon.

Álmomban sem hittem volna, hogy azt a bravúrt Abrams megismétli, és ha jóstehetség lennék, akkor sem tudtam volna megjósolni, hogy ezt úgy csinálja, hogy inverzben megismétli a hidas jelenetet.

Eleve hatalmas ötlet, hogy Han a meggyötört fia elméjének játékaként jelenik meg, pláne azután, hogy Rey korábban erre célzott is. A kézenfekvő szellemek után ez iszonyú jó húzás volt, ami rosszul is elsülhetett volna, de Abrams nem kezdő, tudta, hogyan csinálja ezt meg.

Apa és fia találkozása a Halálcsillag II roncsán az egész Skywalker Saga egyik csúcspontja. És érezni az egészen, hogy Ben csak képzeli, mégsem érzi az ember képzelgésnek. Vizuálisan elevenedik meg az, ahogy Ben magában szeretne visszatérni arra a hídra és úgy lefolytatni ezt a beszélgetést, ahogy itt láthatjuk. Ilyen markánsan szerintem még semmi sem mutatta meg, hogy valaki vissza akar menni élete egy korábbi pontjára, és vissza akarja csinálni az egészet.

És ez is olyasmi, ami az ep8-ból eredeztethető, amit nem lehetett volna megvalósítani anélkül. Mert az ep8-ban hangzik el, hogy senki sem tűnik el teljesen. És Luke éppen e két Solo kapcsán mondja ezt. És ki tudja, talán itt Han nem is a képzelet szülötte. Talán az Erő egy különös játéka. Talán mindkettő és egyik sem. Nem is lényeges. Itt csak az számít, hogy Ben Solo még egyszer érezheti az arcán apja érintését, megkaphatja tőle azt az erőt, ami ahhoz szükséges, hogy végleg leszámoljon Kylo Rennel. És az, ahogy Abrams még egyszer képes volt a történetbe belefűzni az „I know”-t, úgy, hogy az nem erőltetett, hanem természetes, az felteszi a koronát a jelenetre, aminek végén Ben, akárcsak nagybátyja, elhajítja a fénykardot és a Jedik útjára lép.

Aztán itt van a második „ezt meg kell süvegelnem” jelenet, amiben Poe Leia holteste mellett kifejezi a kétségeit vezetői képességeit illetően. Ez szintén olyasmi, ami csak az ep8 ismeretében érthető. Poe lelkét még mindig nyomja az ott elszenvedett lecke, és emiatt bizonytalan, annak ellenére, hogy már megmutatta, van olyan jó vezető, mint Leia volt. De ekkor belép a képbe egy másik nagy öreg, Lando Calrissian, aki, mint a későn érkezett bölcs, egy utolsó tanáccsal rávilágít arra, miért voltak ők sikeresek a Birodalom ellen. Ott voltak egymásnak. És talán ez okozta Obi-Wan, Anakin és Padmé bukását: ők nem számíthattak egymásra igazán, főleg azért, mert nem volt köztük egy olyan kötőelem, mint Finn. Éppen ellenkezőleg, köztük egy taszító elem volt Anakin képében.

És végül a harmadik „tökfödőm az égbe dobva” pillanat, az, amikor Luke elkapja Rey fénykardját, és kijelenti, hogy egy Jedi fegyvere ennél több tiszteletet érdemel. Néhány Vader fas… fénykardján túl nem látó csőrajongó ezt úgy értelmezte, hogy Abrams beszólt Johnsonnak, de ez olyan távol áll az igazságtól, mint Sidious az óvoda nyitásától, de legalább igazolja azt, hogy a kijelentő mennyire nem értette meg az ep8-at. Merthogy abban Luke meglehetősen komoly szarkasztikus humort és öngúnyt növesztett. Ugyanez köszön vissza itt is. Eme kijelentése ugyanaz a maró öngúny, amivel magát „legendának” titulált, vagy, amikor azt mondta, hogy az elvárások szerint ki kéne állnia az Első Rend ellen egymaga egy szál lézerkarddal. De akár azt is idevehetjük, amikor Rey-t abuzálta egy fűszállal.

Luke az ep8-as önmagát hozza (figyelitek, itt is egy olyan elem, ami a TLJ-re épít), és ezt a vonalat viszi tovább akkor is, amikor kijelenti: tévedett. Ez tulajdonképpen már az ep8-ban benne van, csak nem mondták ki, ami, úgy tűnik, néhány Micimackónak szükséges lett volna, hogy felfogja. Pedig tényleg ott van. Ott van, amikor Yoda Luke fejére olvas, sőt fejbe vágja a botjával. És még inkább ott van, amikor az életét feláldozva megjelenik a Craiten. Tette a beismerő vallomás, kár, hogy akadnak olyanok, akik a szavaknál tovább nem látnak. Az ep9-ben Abrams csak kimondatja eme „rajongók” kedvéért azt, amit az ep8 már bemutatott.

És itt hangzik el a Star Wars Saga egyik legjobb mondata: „Confronting fear is the destiny of the Jedi.”

Bevallom, egészen a TLJ-ig nem hittem volna, hogy nekem az SW egyik kedvenc idézete Luke-tól fog elhangzani, akit a TLJ-ig nem tartottam különösen érdekesnek. De tuti pofán röhögöm azt, aki azt mondja, hogy két kedvenc idézetem is tőle fog származni. Márpedig ez a mondat, ami már a trailerben elhangzott, nagyon hamar toplistás lett, és landolt az aláírásomban a másik kedvencem mellett.

Azért csípem ezt a mondatot, mert ez olyasmi, amit Lucas az ep1-3-mal szőtt bele a sztoriba. Persze Luke-nak is megvoltak a félelmei, de igazán Anakin története az, ami erre épült. És ez egy remek párhuzam Anakin és Rey között, hiszen saját félelmük mindkettejük sorsát nagyban befolyásolja. Anakin szerettei elvesztésétől retteget, Rey pedig a származásától. Először attól, hogy egy senki, aztán attól, hogy ő egy Palpatine. De a félelemmel minden Jedinek szembe kell néznie, és az számít, ezt hogyan teszi. Hiszen mind tudjuk: „Fear is the path to the Dark Side… fear leads to anger… anger leads to hate… hate leads… to suffering.”

Abrams Luke-on keresztül Yoda eme ep1-es mondatára, és nagyobb perspektívában Anakin Skywalker karrierjére reflektált. És persze mindez Luke-ra is kihatott, hiszen barátai elvesztésétől való félelme őt is motiválta az ep5-ben és az ep8-ban a flashback-ben, viszont Anakinnal ellentétben és Rey-hez hasonlóan ő állta ezt a próbát, hibái ellenére nem állt át a Sötét Oldalra.

És itt, Rey és Luke jeleneténél jön képbe az is, amit korábban pedzegettem: Luke gyorsan túllépett azon, hogy egy Sith Nagyúr leszármazottja. Ez azért fontos, mert így ő saját tapasztalatból adhat tanácsot Rey-nek. Megérti az ifjú Palpatine problémáját, és szívéből mondhat hasznos tanácsot.

Ugyanezt Luke nem kaphatta meg, hiszen Ben és Yoda még a legjobb szándékuk ellenére sem tudhatták, mit érez Luke. Jedi neveltetésükből kifolyólag sosem ismerték szüleiket, nem voltak elvárásaik velük szemben, sem álmaik. Talán ezért is tudtak olyan könnyedén Luke-nak hazudni, és ezért sem kértek soha bocsánatot a hazugságért. Ellenben Luke tudta, mit él át Rey, és részben azt is, mit él ált Ben Solo. Így mindkettejüknek jobb mestere lehetett, mint Ben Kenobi és Yoda neki, hiszen ő érzelmileg is tudta támogatni e két ifjút – s bár Ben Solóval elbukott, Rey-be már képes volt lelket önteni.

A jelenetben hab a tortán, hogy láthatjuk az ifjú Luke-ot, amint a fiatal Leiát képezi. Csak néhány másodperc az egész, mégis, az ember érzi, hogy valami sokkal többet kapott. Szerintem egy ilyen jelenet után már az sem olyan fura, hogy Leia visszaröppen a Raddus fedélzetére, hiszen megmutatták, hogy Jedi képzésben részesült. Alderaan hercegnőjének fénykardja pedig felteszi a pontot az I-re.

Amire kerülhet még egy pont, hiszen Abrams Johnsonhoz hasonlóan képes a bolondját járatni a nézővel. Bár Lando elmondta, hogy két útkereső készült és Vaderét látjuk is a film elején, egyszerűen a sok információ és a száguldó cselekménynek hála ezt teljesen elfeledi a néző eddigre – akárcsak Rey. Így mindenki egyszerre kaphat a fejéhez, hogy igen, tényleg, Kylo TIE vadászában ott a másik útkereső.

Az már csak lábjegyzetbe lenne elég ennyi fajsúlyos esemény után, hogy Luke kiemeli régi X-szárnyúját a vízből, és aztán olyan arcot vág, mintha ezt mondaná: „ezt már rég ki akartam próbálni. Figyelsz, Yoda mester, nekem is megy már.” Hiába no, a vén (holt) Luke számomra sokkal szimpatikusabb, mint ifjú önmaga.

Hogy miért tartom ezt a három jelenetet szenzációsnak? Mert ezekben az ifjaknak az öregek adnak tanácsot, saját tapasztalataik alapján, és két esetben az illető halott. A legszebb fantasy/űropera hagyományok idéződnek meg, amik tudományosnak nem mondhatóak, de annál spirituálisabbak és tanítóbbak. Igen, érdemes hallgatni az öregre, aki sokat megélt már, de végül a saját utunkat kell járni. Ez van abban, amikor Luke azt mondja: „A thousand generations live in you now. But this is your fight.”

 

Szuperlézer SOK.0

A fenti listában szerepel, hogy nem akartam még egy bolygópusztító fegyvert látni. Na most, a film után ezt úgy kéne módosítanom, hogy nem akartam még egy bolygópusztító állomást látni. Tulajdonképpen a Xystonoknak kellett volna már az ep7-ben megjelenniük, és szerintem senkinek nem lett volna ezzel gondja. Elég csak a való világot megnézni: bevetettek két atombombát. Ezután elfeledték ezt a tömegpusztító fegyvert? Nem! Még jobbakat, hatékonyabbakat építettek. Reális, hogy ez az SW-ben sincs másképpen, pláne egy olyan szervezetnél, aminek a célja eleve a pusztítás és a hódítás.

Filmes szempontból persze gáz az, hogy a Halálcsillagot harmadszorra is megismételték, de in-universe teljesen érthető. A Xystonok meg még inkább, főleg annak tükrében, hogy ez is épít az ep8-ra, hiszen a Mandator IV dreadnaught hasi ágyúja és a craiti kaput berobbantó mini-halálcsillag technológia a Xyston ágyúinak elődei (és ez nem csak feltevés, az enciklopédia igazolja).

Emellett ez a kis kijimi-i erődemonstráció kellő alapot is szolgál ahhoz, hogy a film végén a jóisten is odaküldje az Exegolra fiát és borját. Láttuk, hogy a Lázadók Szövetségének vezetői közül nem egy maga alá piszkított, amikor csak hírét vették, hogy van egy Halálcsillag. Azt is láttuk, hogy a félkész Halálcsillag II az egész Szövetséget cselekvésre sarkallta, jól tudván, hogy ha az elkészült, akkor nekik meszeltek. A Csillagpusztító kicsit más lapra tartozik, ugyanis az olyan gyorsan jelent meg és lett az enyészeté, hogy a Galaxisnak a Hosnian-rendszer elpusztulását sem volt ideje felfogni. Mire értesültek a létezéséről, már csillaggá vált.

Persze ez pont elég volt ahhoz, hogy a Köztársaság vezetőségének elvesztése okozta hatalmi űr képezte zavart és az Első Rend invázióját követően senki se rohanjon a Crait-re.

De a por elült, a Csillagpusztító, sőt a Supremacy és megannyi Resurgent pusztulásának híre szerteszállhatott a Galaxisban egy év alatt, amit csak tetézett Snoke halála. Az Első Rend inváziója megakadt a Gyűrűben, a Magrendszerekben csak olyan világokon uralkodhattak, amik eleve melléjük álltak. Az embereknek már volt idejük átgondolni a dolgokat, látni, hogy az Első Rend nem az elpusztíthatatlan szörnyeteg.

Ám feltűnik a színen a Xyston-osztály jelentette veszély. Egy Halálcsillag félelmetes, igen, de na, mégis távoli veszélynek tűnik. Több millió az egyhez az esélye annak, hogy a te bolygód fölött jelenik meg. De ezer ugyanilyen fegyver, amik ráadásul szanaszét szaladgálhatnak a Galaxisban? Na, az már komoly rémálom. Csak képzeljük el, hogy ez a flotta egy nap alatt hány ezer bolygó pusztíthat el? És még olyan korlátjai sincsenek, mint a Csillagpusztítónak, nem kell őket utántölteni. Míg az ep5-ben egy Imperial flotta élén az Executorral kevés volt a Hoth-rendszer blokád alatt tartására, itt egy ugyanekkor Xyston-flotta az egész Anoatt-szektort bedarálhatná annyi idő alatt, amíg a hoth-i csata tartott.

Szóval igen, bár a film előtt nem szívesen láttam volna újabb bolygópusztító fegyvert, de Abrams sikeresen meggyőzött annak létjogosultságáról. Plusz nagy plusz, hogy nem egy újabb gömböcöt kaptunk. Az persze más kérdés, hogy a Xyston majdnem teljesen olyan, mint az Imperial I, de nem lenne teljesen őszinte ez a huszon sok oldalnyi ömlengés, ha nem írnám le, hogy kevesebb impozáns dolog van a filmtörténelemben annál, mint mikor egy ilyen birodalmi csillagromboló kivágódik a hiperűrből a kamera előtt a mozivásznon. IMAX-ben a fejem lehúztam.

 

Tábornok, tábornok, tábornok, pincér!

Az öregek tanácsadása és a Kijimi bedózerolása mellett Poe és Finn is tovább lép, mindkettőt tábornokká avatják, ráadásul végre D-0 is kap egy kis szerepet, bár bevallom, még így is igencsak feleslegesnek tartom ezt a droidot. Ráadásul itt is bejött a véletlen faktor, Poe és Finn pont akkor kap értesülést Exegolról, amikor Rey éppen az útvonalat mutatja meg. Ráadásul külön furcsa, hogy R2 az infó közlése előtt még húzta azzal az időt, hogy visszatöltötte C memóriáját, mintha nélküle ezt a lényeges infót nem is tudta volna közölni.

De ami ebben a jelenetsorban igazán számít, az Finn és Poe beszéde. Nagyon átjön, hogy ez a kis sereg, ami a felszálló hajók létszáma alapján még azt a szintet sem érte el, amit a d’qari csatában láttunk (pedig ott sem voltak sokan), egy utolsó kétségbeesett lépést tesznek a gonosz megfékezésére. Itt már nincsen háttértámogatás, nincs lehetőség a visszavonulásra, ez a „last stand”, az utolsó megmérettetés. Ha győznek, nyertek, ha vesztenek, végük. Ugyanezt nem éreztem az endori csata előtt, sőt ott kifejezetten olyan érzésem van, hogy a csata kimenetelétől függetlenül nincs vesztenivaló. Egyrészt az ep4 után a Halálcsillag nem tűnt olyan nagy fenyegetésnek, másrészt, a Lázadók Szövetsége egy méretes sereg volt. Csak vessük össze, milyen, amikor a Szövetség indul az Endor felé, és milyen az, amikor itt indulnak meg Exegol felé.

Az ep6-ban egy sereg indul hadba, az ep9-ben annyi hajó sincs a placcon, mint amennyi megtámadta az első Halálcsillagot a Yavinnál. És ezek akarnak száz és száz, hanem ezer Xyston legyűrni. Jól tudjuk, ha nem jön az erősítés, ezeknek esélye sincs.

És van még itt valami, ami meglapozza a film végi gigantikus flottál, és szintén reflektálás az ep8-ra. Poe azt mondja, hogy a jó emberek eljönnek, ha vezetik őket. Igen ám, de akkor miért nem ment senki a Craitre? A válasz Dameron szavában van: a Craiten egy maroknyi sarokba szorult hős volt, akik segítséget kértek. Itt egy maroknyi hős harcba vezeti az embereket. Nagyon nem mindegy, hogy segítséget kérsz azoktól, akiket vezetned kéne azok ellen, akik miatt segítséget kérsz, vagy kiállsz és tényleg harcba vezeted a népet. Miért álltak volna a Galaxis lakói – az Első Rend inváziójának árnyékában – egy olyan Ellenállás mellé, aki tőlük kér segítséget azért, hogy megmentsék őket az Első Rendtől? Én sem mozdítottam volna meg a kisujjamat sem.

Ellenben most egy Leiához hasonló történelmi hős nem azzal állt a Galaxis elé, hogy „mentsetek meg az Első Rendtől”, hanem azzal, hogy „gyertek, vágjuk pofán az Első Rendet, mutatom, hol bújik a g*eci”.

 

Üdv az Exegolon

És végre, elérkeztünk a film tetőpontjához. Minden hős megérkezik az Exegolra. Ami innentől indul, azt szerintem még azok is maximálisan élvezik, akik amúgy nincsenek kibékülve az ep9-cel. Ha tévedek… Nos, ők így jártak, én imádom. Bár szerettem az endori csatát is, főleg az űrben és a Halálcsillag II-n játszódó jeleneteket, és sosem volt különösebb gondom azzal, hogy a Birodalmat plüssmacik segítségével győzték le, de még így is azt gondolom, hogy jobb, ha eme eposz lezárásának az exegoli csatát emlegethetjük fel mostantól.

Az Ellenállás alig lép ki a hiperűrből, máris hullani kezdenek, és ha ez nem lenne elég, az Első Rend sem idiótákból áll, amint látják, merre tart a maroknyi csapat, azonnal átveszi a torony szerepét a Steadfast, ami titánként lebeg a Xystonok fölött.

Ám a csillagromboló felszínén kilovagló Ellenállók és a parázs csatát vívó hajók nem olyan fontosak, mint az, hogy Rey Palpatine megérkezik a nagyapjához. A családi találkozó díszlete iszonyú jó, jobb, mint egy Halálcsillag II steril trónterme. A pokoli helyszín nem lehetne teljes az alvilág urának trónszéke és ezernyi csatlósa nélkül, akik összegyűltek uruk és parancsolójuk tiszteletére, s Sith nyelven kántálva adják meg az alaphangulatot.

Palpatine, mint mindig, most is úgy hazudik, mintha könyvből olvasná. Még van pofája azt állítani, hogy sosem állt szándékában megölni Rey-t, ennek ellenére nem csak erre utasította Kylót, de még dühös is lett, amikor az ifjú Solo nem teljesítette a parancsot, majd Pryde felé kifejezte csalódását, amikor Leia megakadályozta Rey halálra sujtását. De hát mit várunk Sidioustól? Pont ezt! Hazugságokat és gyors alkalmazkodást.

Ochi nem tudta elhozni Rey-t, sőt a lány eltűnt. Nosza, rászállt Ben Solóra. Aztán valamikor látta, hogy az unokája veszélyt jelenthet rá. Nosza, utasította Kylót, hogy ölje meg. Elbukott? Fene bele, vissza az eredeti tervhez, csaljuk szépen oda a lányt az Exegolra és tegyük meg azt, amit leve akartunk.

Palpatine a rögtönzés nagymestere, ezt láthattuk az ep1-3-ban, és bár az ep6-ban csúnyán elszúrta a dolgot, ezúttal régi önmagát adta. Az ep9-ben ugyanolyan ravasz és alkalmazkodó volt, mint a PT-ben, és bizony nagyon közel került a győzelemhez.

Az, hogy Sidiousban benne vannak a korábbi Sith-ek szellemei, elég érdekes új elem, és egyelőre sok kérdőjel van körülötte. Ahogy a szellemvándorlás körül is. Ha átugrott volna Rey-be, megmaradt volna-e Rey tudata vagy eluralta volna Sidious? Igazából szerintem mindkettő lehetséges. Sidiousból kinézem, hogy szimplán átvette volna az uralmat az unokája fölött, így minden, amit ezzel kapcsolatban elmond, csak újabb hazugságok tömkelege. Azért hajlok inkább erre, mert nehezen tudom elképzelni Palpadiousról, hogy feladná a létezését, pláne azután, hogy visszatért az élők sorába.

Ugyanakkor azért nem zárom ki az „egybeolvadás” lehetőségét, mert Sidious tényleg ramaty állapotban van, a létezés egy olyan formájában kell élnie, amit talán ő sem képes elviselni, amivel szemben hajlandó lemondani az életéről oly formában, hogy Rey tudatával egybeolvadva létezzen tovább. Hiszen, abban a pillanatban még úgy tűnik számára, hogy saját fizikai állapota már nem állítható vissza – ha nem így lenne, nyilván a feltámadása utáni években helyrepofozták volna.

Rey pedig már kész arra, hogy bevigye a halálos csapást csak azért, hogy megmentse barátait. Afelől ugyan vannak kétségeim, hogy Rey dühből ölte volna meg a nagyapját, de az a sanda gyanúm, hogy ez annyira nem számít: Sidious így is, úgy is megszállta volna őt, mert szerintem elég pusztán annyi, hogy Rey hajlandó gyilkosságot elkövetni. Mert ugye, egy fegyvertelen, magatehetetlen ember levágása, még ha az egy Sith Nagyúr is, nem a Jedik útja.

De megérkezik Ben Solo (apró hibát vétve egy TIE/ln-nel, amivel nem juthatott volna el Kef Birről az Exegolra), és ezt Rey is megérzi. Ekkor Abrams még egy utolsót húz a diád dolgon, és egy fantasztikus jelenet során, amiben Rey és Ben úgy pillant egymásra, ahogy Anakin és Padmé tették az ep3-ban, mielőtt az ifjú Skywalker elindult Winduék után, Rey átadja Anakin és Luke fénykardját Bennek. Azt a fénykardot, amire a fiú azt mondta az ep7-ben, hogy hozzá tartozik. Mostanra kiérdemelte. Ben ezután tesz egy „ráb*sztatok” mozdulatot, ami megidézi az apját, majd nagyon gyorsan lekaszálja egykori lovagjait. Közben Rey felszámolja a Sovereign Protectorokat, méghozzá bámulatos praktikákat villantva, például – Darth Vaderhez hasonlóan – képes elkapni plazmanyalábokat és visszadobni azokat a feladónk.

Végül Rey Palpatine és Ben Solo, kezükben a Skywalker vérvonal fénykardjaival párban állnak szemben Darth Sidiousszal. Csak sajnos erről a férergről most ugyanúgy nem lehet elhinni, hogy magatehetetlen és fegyvertelen, mint amikor ott lapított Windu lábánál. És ahogy ott is, itt bebizonyítja ezt. Bár fizikálisan rottyon van, még így is tart vagy két másodpercébe lefegyverezni Rey-t és Bent, s csak azért nem öli meg őket azonnal, mert egy hirtelen visszaverődés hatására visszanőnek elvesztett ujjacskái. Ebből rájön, hogy Rey és Ben diádot alkotnak.

Ekkor aztán újra megmutatkozik Darth Sidious sátáni oldala és alkalmazkodó képessége. Azonnal megragadja a kínálkozó lehetőséget arra, hogy visszaszerezze saját testét és ördögi kacajjal szakítja ki Rey-ből és Benből az Erőt, ami helyreállítja őt.

 

A jók mindig többen vannak

Ahogy a Sith Citadellában, úgy afölött sem alakulnak rózsásan a dolgok. Bár Finnéknek sikerült tönkretenni a Steadfast adóját, ezzel csak időt nyertek, a Sith Flotta nem rekedt örökre az Exegolon. A várt erősítés sem érkezett meg, és az Ellenállás is fogyóban van. Poe kénytelen végignézni egyik legjobb barátja, Wexley halálát (akit ráadásul a könyvekből és képregényekből jobban is megismerhettünk), miközben rádiójában kétségbeesetten csendülnek fel reményvesztett társai hangja: mi tévők legyenek?

Poe elcsügged, reménye elveszett a sokszoros túlerőt látva, ám ekkor az éterben felcsendül egy öreges, de vidám hang: „mi többen vagyunk”. Ez akár az ep9 tanulsága is lehetne: a jók többen vannak. Lehet, hogy sokáig tűrnek, sokáig tétlenek, de, ha valaki összefogja őket, akkor a rosszak ráb*sztak.

Poe egy gyors kanyarral kilép egy Xyston árnyékából, és mind ő, mind mi olyat láthatunk, amit szerintem nem csak a Star Warsban, de más sci-fiben sem: 16 000 űrhajó lép ki a hipertérből. Ez már nem egy maroknyi Lázadó, nem néhány bátor Ellenálló. Ez itt a Galaxis népe. Eljöttek, mert megelégelték több hatvan év pusztító háborúskodását, felálltak, hogy egyöntetűen kijelentsék: elég volt Palpatine-ból és a bandájából.

Az Uralkodó feltámadása, a Xystonok fenyegetése, a Luke Skywalker adta remény és a tény, hogy valaki hajlandó volt a Galaxis népének élére állni elhozta a csillagok háborúját, a lezáró ütközetet. És én is megkaptam a vágyott hős momentumot. És bizony van itt minden, minden érából, minden műből. Már alig várom, hogy BD-n kikockázzam ezt a jelenetet és elkezdjem sorban azonosítani a hajókat. Persze nyilván nincsen 16 000 egyedi hajó, de még így is szép, amit összehoztak. Eleve már az gyönyörű, hogy a Millennium Falcon és a Ghost kötelékezik, hogy X-szárnyúak repülnek párban N-1-es Naboo vadászokkal, hogy mandalorian Fan vadászok suhannak el U-szárnyúak mellett, hogy Dryden Vos hajójára, a First Light-ra hajazó Kalevalan jacht száguld Han Solo hajójára, az Eravanára hasonlító Baleen nehézteherhajó mellett (bár lehet, hogy magát a First Lightot és az Eravanát látjuk).

És még Zorii Bliss és Babu Frik is megjelennek egy Y-szárnyúban, így, ha valaki aggódott értük azután, hogy szétrobban a Kijimi, most megnyugodhatott – bár bevallom, az események sodrában nekem el sem jutott a tudatomig, hogy a Kijimin akár ők is meghalhattak volna.

Az már csak hab a tortán, hogy még egy régi ismerős, Wedge Antilles is beköszönt az utolsó pillanatban – aminek szomorú pikantériája, hogy alig pár perccel korábban ölték meg a mostohafiát, Wexley-t.

A Steadfast fedélzetén el is uralkodik a csodálkozás és a pánik, ahogy ez a gigantikus flotta megállíthatatlan cunamiként eléri a Sith Flottát, és a hajók sorban potyogni kezdenek az égből, lángolva, darabokban.

 

Unlimited POWER!

Ám az öröm csak addig tart, amíg vissza nem kapcsolunk a Sith Citadellára. Darth Sidious immár saját lábán, helyreállított fizikummal sütkérezik önelégült mosollyal nyúl ki a nevét kántáló alattvalói felé, mint egykor tette azt a Szenátus épületében, amikor megalapította a Birodalmat.

Mosolya persze lelohad, amikor Ben magához tér, de sajnos a Skywalker vérvonal utolsó tagját egy laza kézmozdulattal hajítja el a fenébe. És aztán lehuppan trónjára, majd félelmetes optimizmussal biztosítja talpnyalóit, hogy nem kell félni a Galaxis lázadásától.

Mire átgondolnánk, mire ez a magabiztosság, Darth Sidious kiereszti magából a Sith összes hatalmát. Olyat produkál, ami tényleg bebizonyítja, hogy az Erő hatalmas, korlátlan, és sajnos, rossz kezekben pusztító. A Citadella fölött az összes ellenséges hajó lebénul, zuhanni kezd. A vén Tantive IV ki is gyullad, a fülkéjében tartózkodókat, köztük az endori csata veteránját, Nien Nunbot elemészti a tűz. A hirtelen jött biztos győzelem ott, az Exegol poklában, az erejét visszanyerő csillagközi sátánnak hála legalább olyan hirtelen válik biztos győzelemmé.

Hogy Sidious képes volt-e erre régen? Lehet igen, lehet, hogy nem. Könnyen megeshet, hogy ez csak annak köszönhető, hogy az Exegol egy Sith világ, ahol a Sötét Oldal erősebb. Végül is a TCW-ből tudjuk, hogy vannak olyan világok, amik különlegesek az Erő számára, így ott erőteljesebben nyilvánul meg. Exegol is ilyen lehet. De az sem kizárt, hogy Sidious ezt az erőt feltámadása után nyerte, amikor összeolvadt a régi Sith-ekkel. Vagy tényleg képes volt erre, csak eddig nem volt alkalma használni. Végül is, eddig nem volt ilyen közel egy ekkora flottához.

 

A Jedi visszatér

Ben Solo legyőzetett, Poe zuhan, Finn a Steadfaston rekedt, Rey pedig a földön. Erőtlenül fordul át és kinéz a villámokon túlra, ki a csillagok közé a kozmoszba. Közben kántálja: „be with me”. Gyönyörű jelenet nagyon sok szempontból, de leginkább azért, mert ez is nagyszerűen harmonizál olyasmivel, amit nem az OT hozott be a történetbe. A TCW-ből tudtuk meg (bár Lucas már a PT-hez kitalálta), hogy azok, akik elhunynak, a Kozmikus Erővel válnak eggyé. Rey pedig a kozmoszba tekint, a „mennyekbe”, ahol ott vannak a régi Jedik.

És ezúttal azok megszólítják. Hogy nem látjuk őket, az engem nem zavar (és nem igazán hiszem el, hogy tényleg leforgattak vagy le akartak forgatni ilyen jelenetet, mert a filmekben látottakhoz az nem illik, és a korábbiakkal sem összeegyeztethető: Erőszellemként csak kevesen jelenthetnek meg). Így is nagyon szeretem ezt a jelenetet.

Rengeteg Jedit hallhatunk, fontosakat és jelentékteleneket is. Obi-Wan Kenobi, Qui-Gon Jinn, Yoda, Anakin Skywalker, Kanan Jarrus, Mace Windu, Ahsoka Tano, Aayla Secura, Adi Gallia és persze Luke Skywalker bíztatja Rey-t, ad erőt a lánynak, hogy talpra álljon és felvegye a harcot a Sith Sötét Nagyurával.

És Rey sikeresen talpra áll, mestere, Leia kardja pedig a kezébe szökken. Sidious persze nem látja a rá leselkedő veszélyt, megszokott Sith felsőbbrendűségével és magabiztosságával csap le Rey-re először szavakkal, aztán Erővillámokkal. A lány közbeavatkozása azonban máris eredményes: megmenti barátait a pusztulástól, a hajók újra energiát kapnak és folytathatják a rohamot a Sith Flotta ellen.

Darth Sidious eközben tovább támad, pusztító energiákat küld Rey-re, aki Leia kardjával hárítja azokat, bár látszik, hogy nem könnyen. Itt mutatkozik meg, hogy Palpatine számára az unokája sem jelent semmit. Nem csak annak nevezi, de még arra sem méltatja, hogy Palpatine-nak hívja, nem is gondol arra, hogy ugyanaz a hatalom járja át. Egyszerűen roncsvadász lánynak titulálja, aki nem veheti fel a harcot a benne lakozó hatalommal, hiszen ő az összes Sith.

Ám Sidious mit sem érzékelt abból, amit Rey elért, amikor kinyúlt a Kozmikus Erőbe. Ha érzékelte volna csak egy töredékét, valószínűleg ugyanolyan gyorsan szökkenne a kijárat felé, mint mikor Yoda belevágta a székébe a szenátusi csarnok alatti irodájában. Mert Rey már nem csak az utolsó Jedi. Ő az összes Jedi. Több ezer Jedi lovag szelleme sorakozott fel mellé és ad neki erőt.

És ekkor a másik fénykard is a kezébe ugrik, ezzel Rey, Leia, Luke és Anakin együttes erővel száll szembe Sheev Palpatine-nal, az Uralkodóval, a Sith Sötét Nagyurával, Darth Sidiousszal. Három Skywalker és egy Palpatine pedig túl sok a nagyúrnak. A villámok, akárcsak Winduval szemben, visszacsapnak az arcára, ám ezúttal ebben a részéről nincs szándékosság. Most nem akarja a tehetetlen, legyőzött öregembert megjátszani.

Le is kapcsolja a villámokat, de már hiába, azt az erőt, amit botor módon belepumpált a Skywalkerek fénykardjába, nem fékezheti meg. A villámok kitörnek az energiát elnyelni és visszaadni is képes kyber kristályok segítségével a fénykardokból, majd Rey saját hatalmával egy utolsó, pusztító lökést küld, mindent kiadva, ami összegyűlt a kardokban.

Ez az energia pedig mindent elsöpör. Ezúttal nincs kék energiaörvény, Sidious egy fénylobbanással semmivé lesz, miután saját villámai már amúgy is cafatokra tépték. Trónja elporlad, alattvalóit pedig a Citadella hatalmas, összeomló Sith szobrai zúzzák agyon.

Közben Finn és Jannah beüzemelik a Steadfast egyik ágyúját, ami rommá lövi a hidat, a pusztulásba küldve az Első Rend zászlóshajóját, amin ott volt az egész vezérkar. Pryde szinte kivágódik a hajó ablakán, mielőtt elnyeli a tűz. Ezzel pedig a Sith Flotta véglegesen ott rekedt az Exegol légkörében, tehetetlen prédájául az egyesített galaktikus flottának.

Míg az endori csata komoly kétségeket hagyott afelől, hogy a Birodalom odaveszett, hiszen még a csatában részt vett csillagrombolók közül is csak kettőt láttunk elpusztulni, addig az exegoli csatában bizony mindent látunk elpusztulni.

Persze maradtak még Resurgentek a Galaxisban, az Első Rendnek itt-ott vannak erői, talán nem is fogja mindenki megadni magát, de mint írtam: ereje teljében sem volt hatalmas erő. Ezért kellett nekik a Csillagpusztító, különben nem tudtak volna győzni a köztársasági sereggel szemben. Ezért kellett nekik a Sith Flotta, mert a Csillagpusztító nélkül még a köztársasági hadsereg ellenállása nélkül sem tudták átverekedni magukat a Peremvidéken. És ezért fenyegethette Sidious Kylót azzal, hogy a flottát ellene fordítja.

Az a kevés, ami megmaradt az Első Rendből, töredéke annak, ami az endori csata után megmaradt a Birodalomból – valószínűleg gyatrább a helyzetük, mint a Lázadók Szövetségének volt az endori csata idején. És ez a kevéske, pláne az elveszett vezetőség nélkül már nem ellenfele a Galaxisnak. Aki nem kapitulál, azt ugyanúgy bedarálják, mint a Xystonokat.

 

Ébredj, Csipkerózsika

Lando a Falconnal kimenti a lezuhanó Steadfastról Finnt és Jannah-t, ám ekkor Finn egyértelmű jelét adja Erőérzékenységének: megérzi Rey halálát. A lány összeesik a Sith Citadella romjai között. Hogy mi okozta a halálát, azt csak találgathatjuk, de valószínűleg az, hogy saját életerejéből osztott a kígyónak és Bennek is, hogy Sidious is kiszívott belőle nem kevés energiát – ami után csak a tovatűnt Jedik segítségével tudott talpra állni –, és persze a végső Erőbedobás, a villámok megfogása sem feltétlen olyasmi, amit egy egészséges szervezet jól visel, hát még az utána jövő pusztító örvény.

Mindez együtt leterítik a lányt, elhagyja az Erő és az élet. Ám ekkor Ben Solo még visszatér abból a mélységből, ahová Sidious taszította. Ő is alig áll a lábán, nyilván ő sem viselte jól Sidious életerő elszívó akcióját, se azt, hogy utána háttal fogta meg a zuhanását egy sziklán. Erősen sántít, több ízben is összeesik, látszik rajta, hogy szintén az utolsó energiáit mozgósítja azért, hogy elérjen Rey holttestéhez.

Ben ekkor meghozza a legnagyobb áldozatot, amit egy ember meghozhat: maradék életerejét átadja Rey-nek, hogy a lány újra élhessen. Feláldozza magát a szerettéért, ezzel együtt lemond róla, hisz valószínűleg tudja, hogy ebbe belehal, ahogy egy igazi Jedihez illik. Ez az, amit már Anakinnak is meg kellett volna tennie Padméért. S ezzel megcáfolásra kerül az, amit Sidious egykor mondott Anakinnak: a hatalom, amivel meggátolhatod, hogy a szeretted meghal, a Jediktől megtanulható.

Persze ez nem olyan hatalom, amire egy Sith vágyik, hisz ő nem mondana le az életereje töredékéről sem, hát még az egészéről. Ehhez tiszta önfeláldozás és szeretet kellene, és úgy érzem, erre még Anakin sem lett volna hajlandó Padméért. Hiszen akkor nem lehetne vele, nem lehetne az övé a nő.

De Ben meghozza az áldozatot, jutalma nem is marad el. Még láthatja Rey-t, amint visszatér belé az élet, még megkaphatja a csókot tőle. És Ben Solo, a Skywalker vérvonal utolsó tagja, annyi keserűség és önmarcangolás után mosollyal az arcán, boldogan válik eggyé az Erővel – ezzel párhuzamosan Leia teste is feloldódik ebben a misztikus energiamezőben, mintha ő csak azért maradt volna távol, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy fia visszatér a jó útra. Vagy talán Leia segítette át Bent az Erő honába?

 

Happy end!

Ahogy az ep3 és az ep6, úgy az ep9 is kap egy montázst a végére. A Galaxis most nem ünnepel úgy, mint Palpatine (első) halálakor, persze ez érthető, sok a bánat, a veszteség, és, ahogy fent írtam, még létezik az Első Rend, van még teendő. De a csillagrombolók már hullnak az égből úgy az Exegolon, mint a Bespinen és a Jakkun, az Endor felett pedig egy másik Resurgent ment ripityára hála a Holdo-manővernek.

A győzelemmel együtt a fény is visszatér az Exegolra, és a felkelő nap fényében a Vörös 5-ös csatlakozik Poe X-szárnyújához és a Millennium Falconhoz, hogy aztán a galaktikus flotta kíséretével elhagyják a csatateret.

A flotta egy része visszatér az Ajan Klossra, ahol az Ellenállás ünnepelni kezdi győzelmét. Lando felajánlja Jannah-nak, hogy segít kideríteni, honnan származik, ezzel mintegy új célt talál magának a vén csirkefogó, aki tisztára úgy pillant a lányra, mint akinél előbb-utóbb, bár inkább előbb azért be fog próbálkozni.

Poe és Zorii is egymás útjába vetődnek, de hiába a pilóta sokat sejtető pillantása, a csempésznő nem adja be a derekát (még?). Rose barátját, Connixot támogatja, majd valamivel később Chewie nyakába ugrik. BB-8 D-O-val osztja meg az örömét, Beaumont Klaudot ölelgeti örömében, D’Acy feleségét csókolja meg, Finn pedig, bár magányosnak tűnik, az örülő sokaságot nézve boldog mosolyra fakad, majd találkozik Poe-val és egymás nyakába borulnak. És még Chewie is megkapja Maztól a régen kiérdemelt érmét, ami valószínűleg egykor Hané volt.

Ekkor tűnik fel az égen egy öreg X-szárnyú. C-3PO utolsó mondataként ugyanazt mondja, amit több mint negyven évvel ezelőtt elsőként mondott, vagyis megkérdezi R2-tól: „hallottad ezt?” Az X-szárnyú a Vörös 5-ös, amiből Rey kipattan, majd gyorsan ellenőrzi az elé gördülő BB-8 antennáját. Aztán megkeresi Finn-t és Poe-t, és a három jó barát szinte egybeforr a boldogságtól az ünneplő tömeg közepén.

 

Ott zárul, ahol kezdődött

Ha a világegyetemnek van középpontja, akkor Tatooine attól a legtávolabb eső pont – állította egyszer, régen Luke Skywalker, de sok szempontból a Tatooine mindennek a közepe. Ide menekült 67 évvel ezelőtt Padmé Amidala, Obi-Wan Kenobi és Qui-Gon Jinn az őket üldöző Kereskedelmi Szövetség elől, és itt találtak rá egy segítőkész, kedves, különleges képességű kisfiúra: Anakin Skywalkerre.

Itt nőtt fel Luke, és ez volt az első bolygó, amit a moziban megláthattak azok, akik 1977-ben ott voltak az első Star Wars filmen. Szóval úgy helyes, hogy ez legyen az utolsó világ, amire ellátogatunk – egyszer s mint a Tatooine debütálhatott az utolsó trilógiában is, így ez lett az egyetlen olyan világ, ami mindhárom trilógiában benne volt.

Rey a Lars farmon különleges jelenség. Ahogy leszánkázik Luke egykori otthonát már majdnem betemető homokfalon, az az ep7-et idézi, és megmutatja, hogy minden átélt szörnyűség ellenére Rey még mindig az a kalandvágyó, kedves roncsvadász lány, akinek megismertük.

Az is beszédes, hogy a Falconnal érkezett és BB-8 is vele van. Úgy tűnik, ez a két gépezet már örökre az övé marad, ő örökölte meg a vén hajót, és a kis droid sem hagyja már magára.

A legszebb mégis az, hogy Anakin, Luke és Leia fénykardja a Tatooine-on lett eltemetve, nem messze Shmi Skywalker végső nyughelyétől – mondjuk lehet, hogy Anakin nem örül a homoknak, de ez van. Rey pedig aktiválja saját új, a botja végéből kialakított fénykardját, ami az eddigiektől eltérően arany pengével ragyog fel, mutatvány, hogy új éra köszönt a Jedi lovagokra.

Végül feltűnik egy vénasszony, akit a kutya tudja, mi vonzott a sivatag közepén elhagyatottan álló farmra. Talán a Falcon vonzotta ide, talán egy rejtélyes energiamező vezette, hogy tanúja legyen az új Jedi Rend születésének. Persze nem tudja, ki ez a lány, hát megkérdi. Rey elpillant oldalra, ahol megjelennek mesterei, Leia és Luke, s akik tiszteletére új nevet választott magának, amit el is árul a néninek.

Rey Skywalker eztán csatlakozik BB-8-hez, hogy gyönyörködjön a Lars farmon túl a horizont mögül felbukkanó ikernapok látványában.

 

A kulisszák mögött

Ilyen volt hát számomra a Star Wars IX: The Rise of Skywalker. Rég volt, talán igaz sem volt… Na jó, az volt, kétszer is láttam, egyszer sem bántam meg. Az első alkalom után persze kavarogtak bennem az érzések, sok dolog nem volt tiszta, és meg kellett emésztenem, hogy sok olyat láttam, amit nem akartam.

De mára, részben a film utáni egész éjszakán átnyúló beszélgetésnek, részben e fórum közösségének, részben ennek a rövidke kritikának, vagy inkább elemzésnek a megírása letisztázta a dolgokat, megszeretette velem a legtöbb részét a filmnek, és amivel kapcsolatban maradtak fenntartásaim, azokat is elfogadtam.

Látvány terén nagyon elégedett vagyok a filmmel, bár ez alap egy Star Warsnál, már-már presztízs kérdés. Ezúttal a zenében sem csalatkoztam, ugyan úgy érzem, hogy ebben már annyi téma sincs, mint az ep8-ban, pedig ott is keveselltem (amúgy SimonZ nemrégiben egy podcastban beszélt a zenéről, és ez alapján bizony az ep9 zenéjével kapcsolatos megítélésem téves), viszont úgy érzem, sokkal harmonikusabb, sokkal jobban összeáll, mint a korábbi két epizódé. Amit hiányolok, az a Duel of the Fates ismertebb taktusainak felcsendülése, ami zene terén is markánsan összeforrasztotta volna a három trilógiát – így kicsit úgy érzem, hogy az ep1-3-ból kevésbé merítkezik, pedig Williams onnan is emelt át taktusokat.

Amúgy, még kicsit a látványról: örülök, hogy ezúttal az ep1-3 elemeivel sem fukarkodtak, és elhelyeztek nem egy remek visszautalást, gondolok itt nem csak a képi párhuzamokra, vagy a hasonló cselekményelemekre, de a harci droidok és az N-1-esek feltűnésére is. Sőt, külön taps jár a jelmeztervezőnek, aki Leia ruháját hasonlatossá tette Anakin ep2-es ruhájához, Sidioust pedig hasonlóan öltöztette fel, ahogy a Sith Nagyúr az ep3-ban és a TCW némelyik részében szerepelt.

Igazából csak űrhajók terén nem vagyok elégedett. A Xystonokkal kapcsolatban kifejtettem ellenérzéseimet, de ugyanígy nem repesek a B-szárnyú és főleg az Y-szárnyú visszatéréséért sem, a Tantive IV előkukázuását meg rettenetesen feleslegesnek és erőltetettnek tartom. Külön fájlalom, hogy bár ebben a filmben több hajó volt, mint a másik 10 moziban, a TCW-ben, a Rebelsben és a Resistance-ben együttvéve, talán ebben van a legkevesebb eredeti hajó. Mindössze három ilyen hajó volt: az Ellenállás csapatszállítója, a Fortitude; a Renek hajója, a Night Buzzard és Ochi hajója, a Bestoon Legacy (bár ennek hátulját az ep7-ben már láttuk). Minden más űrhajó vagy egy korábbi hajó átdizájnolt változata volt, vagy konkrétan olyan hajó, amit korábbi filmben vagy sorozatban láttunk. Ez már csak azért is szégyen, mert alulmúlja az ep7-et, pedig abban is csak hét eredeti hajó volt.

Színészek terén már nem ilyen rémes az ábra, sőt szerintem ha valami, hát színészek terén az ep7-9 magasan veri az ep1-6-ot. Adam Driver a legjobb dolog, ami negyven év alatt a Star Warsszal történhetett. Remélem, hogy nem töri derékba a karrierjét a „Skywalker-átok”, mert valami hihetetlen a figura. Az előző filmekben is remekelt, itt meg valahogy még azt is túl tudta szárnyalni.

Őt követi, ha nem is szorosan, de mindenképpen sebesen Daisy Ridley, akiben szintén rendkívül sok tehetség szorult, és erre itt, az ep9-ben jöttem rá. A korábbi filmekkel sem volt bajom igazából, éppen ellenkezőleg, de úgy érzem, a TRoS volt az, ahol beleadott apait-anyait és igazán ki tudott bontakozni.

A harmadik a sorban Oscar Isaac, aki szintén tehetséges színész, de azért a Star Warsban nyújtottaknál alakított ő már jobbat is. Félreértés ne essék, itt sem gyenge, csak Poe Dameron szerepe nem kíván meg túl sokat. Az ep7-ben ugye csak egy fontosabb mellékszereplő, és bár itt az ep9-ben Ridley és Boyega egyenrangú társa, mégsem tudta túlszárnyalni azt, amit az ep8-ban nyújtott. Ez sem csoda, Poe az ep8-ban kapta a legtöbb kihívással járó szerepet, itt már csak abból kellett élni. De ismétlem, abszolút jól hozza Isaac a szerepet.

Boyega szerint a négy ifjú közül a leggyengébb. Vele sincs bajom (igazából soha nem volt egy Star Wars színésszel sem bajom, szerintem mindenki hozza az általános korrekt szintet, aztán egyesek ezen felül is képesek teljesíteni, mint Driver, Ridley vagy McDiarmid). Ugyanakkor úgy érzem, színészileg a közelében sincs társainak, repertoárja – némi rosszmájú túlzással – kimerül a lihegésben és főleg az üvöltözésben.

És, ha már megemlítettem Ian McDiarmidot, hát hadd süvegeljem meg az ő teljesítményét is, hiszen sikerült Darth Sidioust még félelmetesebbé, még sátánibbá tennie. Bár valószínűleg kisujjból hozza már az Uralkodót, de egyszerűen nem lehet nem imádva utálni ezt a szörnyeteget, és ez McDiarmidnak köszönhető. Szerintem az Uralkodónak immár örökös helye van a „filmtörténelem legnagyobb gonoszai” dobogó legfelső dobogóján, de még a filmeken túli gonoszok közül is a legtöbb csak jelenthet neki.

 

Verdikt

Mielőtt beültem a moziba, végül is csak egy elvárásom volt a filmmel kapcsolatban: tetsszen. Star Wars vagy sem, mindig ez a legalapabb elvárásom, ennek köszönhetően ritkán csalódom, mert egyrészt, jól tudom, milyen jellegű filmek szoktak tetszeni, másrészt, engem igazán nem nehéz lenyűgözni. Aminek nem sikerül, az vagy nem fér bele az ízlésembe, vagy komoly gond van a filmmel.

A The Rise of Skywalkernek sikerült. Háborgó érzéseim ellenére abban biztos voltam már a moziból kijövet is, hogy ez a film tetszett, csak meg kell emésztenem. Majdnem harminc oldalba telt, de összejött az is. Nem veszi át a kedvenc helyét az ep8-tól, az ep2-t sem taszítja le a harmadik helyre, de a dobogó harmadik helye jelenleg az övé. Aztán majd ez valószínűleg változni fog, mint általában, biztos helye csak az ep2-nek és 8-nak van… De ki tudja? Lehet az ep9 is bebetonozza magát. Elvégre nagyon kevés Star Wars filmről írtam bőven, és ennyire bőven még egyről sem.

 

@Dzséjt, hosszú lett, de abszolút megérte elolvasni, várni rá meg pláne! Fantasztikus és átfogó vélemény, nagyon tetszett! 

Pár órámba telt de azért elolvastam.  Rog után talán ez a leghosszabb kritika amit ide írtak.  

 

9 órával ezelőtt, Dzséjt írta:

Annak ellenére, hogy Rey-nek és Poe-nak csak egy-egy közös jelenete volt az ep7-8-ban, az ep9-ben fel sem merül az emberben, hogy hogyan lettek ezek ilyen jó

cimborák. Mintha az egész trilógiában folyamatosan együtt lógtak volna, és teljesen természetes a színészek játéka

Ehhez az is kell, hogy a történet szerint egy év telt el a TLJ óta, ami idő alatt simán jó barátokká válhattak.  

Luke-nak elsőre ugyanaz volt a reakciója mint Rey-nek. Az EPVI-ig eltelt időben dolgozta fel a tényt, és biztos volt hatással rá az is, hogy az apja valaha jó ember volt. Rey-nek ezzel szemben pár óra alatt kellett ezzel dűlőre jutni, ráadásul Palpatine minden volt csak jóságos nem.

10 órával ezelőtt, Dzséjt írta:

Érdekes különbség az életük szempontjából sok dologban hasonlító Luke és Rey között, hogy Luke-ot nem rázta meg ennyire az, hogy szembesült a származásával. Míg Rey elbizonytalanodott magával kapcsolatban, Luke jelét sem adta annak, hogy aggasztaná, hogy egy Sith Nagyúr leszármazottja. Ez a későbbiekben fontossá válik.

 

4 perccel korábban, Ody Mandrell írta:

Ehhez az is kell, hogy a történet szerint egy év telt el a TLJ óta, ami idő alatt simán jó barátokká válhattak.  

Ehhez nem kellettek a történetben évek, ehhez jó színészek és jó rendezés kelllett.  Lehet tíz év is a sztoriba ágyazva, akkor sem ér semmit, ha a film nem tudja átadni a barátságot, mert pocsék a szöveg, a rendezés és/vagy a színészek. Plusz egy barátság kialakulásához sem kellenek évek.

 

6 perccel korábban, Ody Mandrell írta:

Luke-nak elsőre ugyanaz volt a reakciója mint Rey-nek.

Luke alig pár perccel később már apjának szólítja Vadert és Bentől kérdi, miért nem árulta el neki az igazat, vagyis szinte azonnal elfogadta és nem zavarta. Ha így lett volna, inkább tagadta volna maga előtt is. Luke-ot csak az rázta meg, hogy a halottnak hitt apuka és annak állítólagos gyilkosa egy és ugyanaz és azok, akiket addig feltétel nélkül tisztelt, valójában szemrebbenés nélkül hazudtak neki. De maga az, hogy az apja Sith, nem zavarta meg. Luke sosem kételkedett abban, hogy ő jó ember lenne, de még abban sem, hogy az apja is az volt. Ha Rey-hez hasonlóan úgy gondolná, hogy a vér kötelez, akkor ezeken húsz év múlva is lamentálna - de nem így gondolta, ezért dolgozta fel szinte azonnal az információt, sőt talán nem is foglalkozott vele különösebben.

És már csak azért sem reagálhattak ugyanúgy, mert Luke-nak az addigi hitét és egy emberről alkotott - és hazugságokkal alaposan megtámogatott - álomképét rombolta le Vader, ráadásul csalódnia kellett a mestereiben. Ezzel szemben Rey csak megtudott valamit, amiről addig fogalma sem volt. Ő nem ábrándozott a nagypapáról, nem is hazugott senki sem róla. Mi több, végül az is kiderült, hogy a szülei valóban olyan jó emberek voltak, akikről ábrándozott. Az ő érdekében, jó okkal, az ő védelmében hagyták hátra, és visszamentek volna érte, ha életben maradtak volna.

12 perccel korábban, Dzséjt írta:

Ehhez nem kellettek a történetben évek, ehhez jó színészek és jó rendezés kelllett.  Lehet tíz év is a sztoriba ágyazva, akkor sem ér semmit, ha a film nem tudja átadni a barátságot, mert pocsék a szöveg, a rendezés és/vagy a színészek. Plusz egy barátság kialakulásához sem kellenek évek.

Poe és Rey a TLJ legvégén mutatkoznak be egymásnak. Az a dinamika ami jellemzi a kis csapatot nem egy perc alatt jött létre, a történet szerint meg egy év telt el ami elég idő ehhez. Most nem tudom, hogy jön ide egy hipotetikusan elb*szott forgatókönyv.  

 

15 perccel korábban, Dzséjt írta:

Luke alig pár perccel később már apjának szólítja Vadert és Bentől kérdi, miért nem árulta el neki az igazat, vagyis szinte azonnal elfogadta és nem zavarta.

Ez borzasztó leegyszerűsítése a dolognak. Nem zavarta?  Már hogyne zavarta volna? Komplett sokkot kapott a hírtől. A Ben-es hír meg hónapokkal, vagy egy évvel ezután következett. Rey-nek pár órája volt feldolgozni a hírt.

15 perccel korábban, Dzséjt írta:

Ha így lett volna, inkább tagadta volna maga előtt is.

Annyira nem hitte el, hogy Yodától is azt kérdezi még az EPVI-ban is és amikor maga a mestere erősíti meg a tényt, akkor is meglepődik. Szóval Luke nem fogadta el szó nélkül, hogy Anakin az apja. Voltak kétségei.

15 perccel korábban, Dzséjt írta:

Luke-ot csak az rázta meg, hogy a halottnak hitt apuka és annak állítólagos gyilkosa egy és ugyanaz és azok, akiket addig feltétel nélkül tisztelt, valójában szemrebbenés nélkül hazudtak neki.

Hát igen...a tény, hogy a galaxis második számú k*csöge az apja azért elég ok a megrázkódtatásra.

15 perccel korábban, Dzséjt írta:

De maga az, hogy az apja Sith, nem zavarta meg. Luke sosem kételkedett abban, hogy ő jó ember lenne, de még abban sem, hogy az apja is az volt. Ha Rey-hez hasonlóan úgy gondolná, hogy a vér kötelez, akkor ezeken húsz év múlva is lamentálna - de nem így gondolta, ezért dolgozta fel szinte azonnal az információt, sőt talán nem is foglalkozott vele különösebben.

Ez szerintem totál nem így volt. Luke az apjával szemben csak a régmúltba kapaszkodhatott, amikor még Anakin Jedi volt, nyilván jó ember is, akit talán nem késő megmenteni. Rey Palpatine esetében ilyen fogódzó nincs. A nagyapja a valaha élt legnagyobb sith. Ezek után más kávéház az egész történet. 

 

Hú, Dzséjt, ez hatalmas munka lehetett megírni. Elkezdtem olvasni, de még nem értem a végére.

36 perccel korábban, Darth Revan9 írta:

Hú, Dzséjt, ez hatalmas munka lehetett megírni. Elkezdtem olvasni, de még nem értem a végére.

Tévedsz. Én láttam Dzséjtet gépelni. Kis túlzással max 20 perc lehetett neki ezt begépelni.

 

Nekünk lenne vagy fél év.

 

 

@Dzséjt: Ez irdatlan hosszú. El fogom olvasni(remélhetőleg holnap a munkahelyen), de nem ma este, mert reggelig tartana.

21 órával ezelőtt, Ody Mandrell írta:

Poe és Rey a TLJ legvégén mutatkoznak be egymásnak. Az a dinamika ami jellemzi a kis csapatot nem egy perc alatt jött létre, a történet szerint meg egy év telt el ami elég idő ehhez. Most nem tudom, hogy jön ide egy hipotetikusan elb*szott forgatókönyv.  

Úgy jön ide, hogy egy elb*szott forgatókönyv vagy rossz színészek nem tudnák átadni azt, amit a vásznon látunk olyan hitelesen, olyan élettel telien és természetesen. Nem értem, mit értetlenkedsz ezen. Az, hogy a barátságuk lesüt a vászonról, az nem a történetbe beleszőtt egy év érdeme, hanem Daisy Ridley, John Boyegáé és Oscar Isaacé, na meg Abrmasé és Terrioé.

 

21 órával ezelőtt, Ody Mandrell írta:

Már hogyne zavarta volna? Komplett sokkot kapott a hírtől.

Igen, a hírtől, amely szerint a halott apja és a gyilkosa valójában egy és ugyanaz, és Ben Kenobi, na meg Yoda, akiket eddig tisztelt, a képébe hazudott ebben a kérdésben. Nem érzem, hogy ez egyszerű lenne, sőt, bonyolultabb dolog, mint az, amit Rey kapott. A sokk érthető, csak annak nem sok köze van ahhoz, hogy Vader Sith. Ahhoz több, hogy él, holott halottnak kéne lennie, hogy Luke mesterei hazudtak a számára legfontosabb kérdésben, holott igazat kellett volna mondaniuk. Meg ahhoz, hogy Luke világnézete lényegében összeomlott. Ezek zavarták, okkal.

 

21 órával ezelőtt, Ody Mandrell írta:

A Ben-es hír meg hónapokkal, vagy egy évvel ezután következett.

He? Luke már az ep5 végén Bent kérdezgeti. Az nem hónapokkal, pláne nem egy évvel később van, alig pár perccel később.  Egy év amúgy sem lehetne, hisz az ep6 hat hónappal játszódik az ep5 után.

 

21 órával ezelőtt, Ody Mandrell írta:

Annyira nem hitte el, hogy Yodától is azt kérdezi még az EPVI-ban is és amikor maga a mestere erősíti meg a tényt, akkor is meglepődik. Szóval Luke nem fogadta el szó nélkül, hogy Anakin az apja. Voltak kétségei.

Egy, most miről beszélsz? Én arról írtam, hogy Luke-ot az nem zavarta, hogy az apja egy gonosz ember, egy Sith Nagyúr, vagyis egy percig sem hitte azt, hogy azért, mert az apja - ahogy te fogalmaztál - a Galaxis második számú k*csöge, neki is annak kell lennie. Egy percig sem voltak ilyen idióta elképzelései, ellenben Rey-nek, aki emiatt még el is menekült minden elől, és, ha nincs Luke, akkor bizony a Galaxis újra rácseszett volna.

És kettő, az, hogy várt egy megerősítést azoktól, akik hazudtak neki, érthető. Talán még reménykedett abban, hogy Yoda és Ben nem cseszték át a palánkon és ő is téved - bár feleslegesen, az ep5 egyértelműen bebizonyította, hogy Luke-nak valójában nincs kétsége. Reménye lehet, kétsége nincs. Amint Vader megszólítja az ep5 végén, egyből így felel: apám. Ösztönből, gondolkodás nélkül. Ha csak egy picit is kételkedik Vader szavában, itt nem szólítja apjának vagy legalábbis nem így. Elgondolkodott volna, de nem, azonnal rávágta. Utána meg kétség kívül Bentől kérdezi, miért nem mondta el. Csak jó szellem ez esetben némán kuksol valahol az Erő honában, és elő sem meri dugni a képét addig, amíg Luke nem tisztázta a dolgot Yodával.

 

21 órával ezelőtt, Ody Mandrell írta:

Rey Palpatine esetében ilyen fogódzó nincs. A nagyapja a valaha élt legnagyobb sith. Ezek után más kávéház az egész történet. 

De ettől Rey-nek még nem kéne azt hinnie, hogy amiatt, mert Palpatine a nagyapja, ő is gonosz ember. Érthető végre, mire gondolok? Rey-t az zavarta, hogy a nagyapja Sith, és emiatt rettegett attól, hogy ő is gonosz. Rey alapból összemosta az egészet: a szülei senkik, akkor ő is senki. A nagyapja egy Sith, akkor ő is Sith. Ennyi. Luke ilyet nem csinált, őt nem zavarta apja Sith mivolta, nem érezte azt, hogy a vér kötelezi, hogy ő is gonosz legyen akkor, mert apuci az. Sőt olyannyira nem gondolta így, hogy jól tudta: az apja sem volt született gonosz. Az emberek döntése, hogy azzá lesznek. És ez Sidiousra is igaz.

Hogy jó öreg Bájaleksz szavaival éljek: azanyámot!  Kb én is még a felénél tartok, mert mindig megzavar valaki vagy valami a hülyeségével olvasás közben...  Bár annyira élvezetes olvasni, hogy kb a végére se akarok érni 

Szerkesztve: 2020. Február 21.5 éve - Sinistra

9 órával ezelőtt, Dzséjt írta:

Úgy jön ide, hogy egy elb*szott forgatókönyv vagy rossz színészek nem tudnák átadni azt, amit a vásznon látunk olyan hitelesen, olyan élettel telien és természetesen. Nem értem, mit értetlenkedsz ezen. Az, hogy a barátságuk lesüt a vászonról, az nem a történetbe beleszőtt egy év érdeme, hanem Daisy Ridley, John Boyegáé és Oscar Isaacé, na meg Abrmasé és Terrioé.

De minek foglalkozunk olyannal ami nincs. Se elb*szott forgatókönyv, se elb*szott színészek. A kettő együtt működik: megfelelő időtáv és jó kivitelezés. Azért ha a Craiti csata másnapján ennyire jóban lett volna ez a hátrom ember egymással az abszolút nem lenne hiteles. 

16 órával ezelőtt, Ody Mandrell írta:

Se elb*szott forgatókönyv, se elb*szott színészek.

Én nem azzal foglalkozom, hogy ezek nincsenek, azt dícsérem, hogy ez az egész remekül van megcsinálva. Ody, te ezt tényleg nem érted? Ennyire ostobán fogalmaztam meg?

Azt tartom zseniálisnak, hogy remekek a színészek, akiknek remek párbeszédeket kell felmondaniuk, a rájuk írt remek szerepben tündökölhetnek remekül, egy remek rendező instrukcióit követve. Nem értem, most mi a kínod-bajod. Az a baj, hogy örülök, hogy jó a film, vagy mi? Ennek az egésznek semmi köze ahhoz, hány év telt el, ez csak egy háttérérdekesség a film szempontjából. Az eltelt éveknek egyedül az ep2-ben van fontos szerepe, de ott is épp csak nem jelentéktelen. De kérlek, értsd már meg, hogy itt én a színészeket és a rendezést méltatom, ami nélkül nem érezhetnénk át Poe, Rey és Finn barátságát ilyen mélyen, ilyen szépen, ilyen természetesen, akárhány évet ír az enciklopédia a filmek közt eltelt időre. Ha százat, akkor sem, ha két órát, akkor sem. Szóval azon kötözködsz, hogy én dícsértem a filmet. Gratulálok!  

Amúgy működne akkor is, ha a craiti csata másnapján ilyen jóban lennének. A barátság nem évek alatt alakul ki, legalábbis az igazán mély barátság. A két legjobb barátommal 27 éve ismerjük egymást, és nem évek alatt váltunk azzá, hanem öt perc alatt.  

1 órával korábban, Dzséjt írta:

Ody, te ezt tényleg nem érted? Ennyire ostobán fogalmaztam meg?

Úgy fogalmaztad meg amivel nem úgy értettem egyet, mint Te.  Kínom bajom nincs, csak reagálok az írásodra. Amivel egyetértek arra nehezen lehet, amivel meg nem, vagy kicsit kesze-kusza arra írok. 

@Dzséjt. Elolvastam én is. Jó volt olvasni a pozitív lelkesedést a film iránt. Pár dologban jó ötletet is írtál. Persze még sok idő lesz míg minden a helyére kerül.

Nekem még mindig fura írói szemmel(is) való elemzést olvasni(hogy egy karakternek mi a funkciója pl, miért rakhatták be), de hát te író vagy. Most már érdekes mint zavaró.

Amúgy tényleg érdekelne mennyi idő alatt gépelted ezt be.

Szerkesztve: 2020. Február 24.5 éve - Frenkie

35 perccel korábban, Frenkie írta:

Amúgy tényleg érdekelne mennyi idő alatt gépelted ezt be.

Pontosan nem tudom, de olyan 8-10 óra lehetett, ami alatt elkészültem (és pár hónap, amíg érleltem ). Ebben viszont benne van az, hogy futott mellette a film (amit előre-vissza csévéltam, sok jelenetet több ízben is megnéztem), néha elindítottam a korábbi filmeket is (pár esetben a TCW-t és a Rebelst is), ha idézni akartam vagy csak a hangulatot elkapni vagy valamire nem emlékeztem pontosan, illetve sokszor az enciklopédiákat is lapozgattam hozzá, illetve a wookiepediát is bújtam. Egy biztos, volt egy idő, amikor egyhuzamban négy órán át dolgoztam vele (éjfél tájékán belelestem, és elkapott a hangulat, szóval hajnali négyig dolgoztam rajta), akkor lett meg nagyjából az első fele. 

Szerkesztve: 2020. Február 24.5 éve - Dzséjt

Maholnap én is befejezlek, Dzséjt, felénél tartok kb., most TCW miatt marad el a folytatás...   pedig tök jó volt olvasni, de hajnalban kezdtem és...  

2020. 02. 24. - 23:07, Darth Porg írta:

Maholnap én is befejezlek, Dzséjt, felénél tartok

Sikerült befejezni?  

Baszky, jó hogy szólsz... :))  ma rámegyek. 

 

Amikor a youtube tele van fikavideókkal, üdítően hat, hogy ilyet is lehet találni, ráadásul szép nagy feliratkozószámmal rendelkező csatornán

 

 

 

Tényleg jó, hogy ilyeneket is készítenek.

2020. 05. 16. - 0:10, Yoda József írta:

Amikor a youtube tele van fikavideókkal, üdítően hat, hogy ilyet is lehet találni, ráadásul szép nagy feliratkozószámmal rendelkező csatornán

Mivel ezen a csatornán rengeteg az "átlag mozi fan" ezért azt hittem hogy ezek megosztó videók lesznek és a like/dislike arány kb. fele-fele lesz. De erről szó sincs. Szerintem adjunk még 10-12 évet a sequeleknek és ezeket is ugyanugy fogja szeretni az átlag mint bármely másik SW-t  A prequeleknek legalábbis kb. ennyi kellett hogy megváltozzon a közhangulat.

8 órával ezelőtt, Bomarr írta:

Szerintem adjunk még 10-12 évet a sequeleknek és ezeket is ugyanugy fogja szeretni az átlag mint bármely másik SW-t  A prequeleknek legalábbis kb. ennyi kellett hogy megváltozzon a közhangulat.

 

Remélem, azért az nem kell majd ehhez, hogy helyette a majdani új filmeket szapulják, és ez a velük való összehasonlításhoz kapcsolódjon.

Tegnap asszonypajtival megnéztük a filmet. Én már láttam egy jó párszor, asszonypajti meg még nem. Most, hogy a Paramounton megy a Palpatine-saga, a befejező epizódra is kíváncsi lett. Nekem sokkal jobban tetszett, mint neki.  Egyébként, talán az egyik legszebben fotografált epizódja a sorozatnak, meg talán a leglátványosabb is. 

3 órával ezelőtt, cyrano írta:

a Palpatine-saga

Ez így nem állja meg a helyét.   

6 perccel korábban, Ody Mandrell írta:

Ez így nem állja meg a helyét.   

Persze, hogy nem.  Asszonypajti első mondata volt, amikor vége lett a filmnek.

Palpatine-Skywalker Saga.  

R2-3PO Saga, csak ők szerepelnek mindegyik részben.  

36 perccel korábban, Darth Cupsy írta:

Az EP 8 végén úgy tűnik, hogy senkire sem számíthatnak, senki nem jött a hívásukra, az a maroknyi ember aki a Falconon összezsúfolódott ők az egyetlenek akik még fel merik venni a harcot, csakhogy egy szem hajóval meg 10-20 emberrel lehetetlen lesz megállítani az Első Rendet.

Pontosan. Pont ezért azzal lett volna nálam kerek a sztori, ha innen legyőzik az Episode IX-ben az ER-t. A szembenállás, a kétségbeesett helyzet az ERrel szemben lett felépítve, nem egy harmadik féllel szemben. Nekem a trilógia így sokkal kevésbé kapott egy egységes ívet, nem érzem azt, hogy az kap egy epikus lezárást, amit előtte 2 részen keresztül építettek. 

De a Végső Rend nem egy harmadik fél. Ez az egész egy dolog: Darth Sidious Sith Birodalma.

Ráadásul mindegyik trilógia így épül fel: a második rész kissé kétségbeesett helyzetét egy még kellemetlenebb dolog követi. Az ep3-ban ez maga Darth Sidious volt, meg a tény, hogy kiderült, valójában a Köztársaság és a Konföderáció egy kézen volt (mint itt, az ep9-ben, csak itt Első Rendnek és Végső Rendnek hívják a két egy kézben összpontosuló csoportot). Az ep5 után meg kiderült, hogy hopp, a Birodalomnak van még egy mégy nagyobb Halálcsillaga, és egy Vadernél is nagyobb fenyegetés, az Uralkodó is beszállt a játékba (mint itt, az ep9-ben, csak itt Snoke-ot váltotta Sidious).

Annyi a különbség, hogy az OT-vel és az ST-vel ellentétben a PT harmadik része úgy ér véget, hogy még a második részhez képest is pocsékabb helyzetbe kerültek a szereplők.

Szerkesztve: 2020. Június 1.5 éve - Dzséjt

9 perccel korábban, Dzséjt írta:

De a Végső Rend nem egy harmadik fél. Ez az egész egy dolog: Darth Sidious Sith Birodalma.

Ráadásul mindegyik trilógia így épül fel: a második rész kissé kétségbeesett helyzetét egy még kellemetlenebb dolog követi. Az ep3-ban ez maga Darth Sidious volt, meg a tény, hogy kiderült, valójában a Köztársaság és a Konföderáció egy kézen volt (mint itt, az ep9-ben, csak itt Első Rendnek és Végső Rendnek hívják a két egy kézben összpontosuló csoportot). Az ep5 után meg kiderült, hogy hopp, a Birodalomnak van még egy mégy nagyobb Halálcsillaga, és egy Vadernél is nagyobb fenyegetés, az Uralkodó is beszállt a játékba (mint itt, az ep9-ben, csak itt Snoke-ot váltotta Sidious).

Annyi a különbség, hogy az OT-vel és az ST-vel ellentétben a PT harmadik része úgy ér véget, hogy még a második részhez képest is pocsékabb helyzetbe kerültek a szereplők.

Még ízlelgetem. Értem amit írsz, de mégis csak fura, hogy két fél szembenállását kicsit beárnyékolja egy új érdekelt fél (amely kapcsolódik az ERhez, de mégsem ugyanaz) és végül az lesz a legyőzendő árny. Bár az is igaz, hogy a PTben sem a Szeparatista vs Köztársaság konfliktus megoldása lett a megnyugtató lezárás, tehát ilyen szempontból nem tudnám megindokolni, hogy ez miért furább. Talán csak azért, mert ott eleve tudtuk, hogy a klón háború hova vezet majd.